(köszönet a győztesnek) Még sós a szemem az Adriától és sós a tegnapi estétől a Nemzetiben, zsúfolt ház bent és zsúfolt park kint az erős, nem épp nyárszerű szélben. Nagyszabású búcsú, félig buli, félig színház, már túl az utolsó előadásokon, és persze túl dühöngésen, elképedésen, megrendülésen, hisz legalább egy éve tudható: Magyarország többségi minoritásai a mindennapos demokrácia-paródia keretében dölyfösen és ostobán lenulláznak egy valóban nemzeti színházat. Szóval túl, és mégis. Állok a takarásban, profilból látom, ahogy a társulat a végén előrejön, a Kék tó tiszta tót – vagy tavat – énekli Erkel Pongrác Jancsi és Juliskájából, aminek méltó és szerelmes-hűséges változata hamarosan bemutatásra kerül ugyanezen a színpadon. Állnak egy tömbben, őrjöngő taps, lassan eltűnnek a süllyesztőben. Felejthetetlen kép, odaég az alaplapra, olyan. Lelátok a zenekari árokba, állnak mozdulatlanul. Aztán föl és megint le, méltóság és irónia mohácsis elegye a finálé. Alföldi alig fér oda, leghátul áll, csak a haja látszik, meg a cipője sarka, amit arrébb kell rántania, mikor elindulnak lefelé. Veszteség van, nagy veszteség, de vereség nincs, remélem, ez jár a fejében. S hogy jöhetnek-mehetnek a győzők, ő győztesen távozik erről a színpadról.
Fotó: MTI / Kallos Bea
A POSZT itt! rovat már a Twitteren is! Kövess ott is minket!
