Nem, nem őrült, aki letépte láncát. Sokkal inkább egy halk, folyékony alligátor. Tudom, hogy egy „l”, nekem mégis így teljes a szó, így dallamos és kellően fejnehéz, kettővel. Nézem a rakpartról, hogy ez már a fősereg vagy még csak az előőrs. A hangja valahol a cirpelés és sziszegés között, talán nem is saját hang, hanem a hidaké, huzaloké, pontonciteráké. Kis görbe műtárgyaké, melyek az útjába álltak. Kerültek, így pontosabb. Folyik örök eső módra, egykedvűen és hajthatatlanul, könyörtelennek mégse mondanám. Biogép, le kell vonulnia, és ebben őt ne akadályozza senki. Hátába ragadva fatörzs, konyhaszekrény és gyerekkocsi. Saját magához képest tán siet, ez a sietős lomhaság a legfélelmetesebb, a mozdulatlan rohanása. Magától értetődően betölt, bejátszik minden rést, álmot, ébrenlétet, feltör a gyomromban, a telefonomban. Ha kisebb ellenállást tapasztal, elsöpri. A töltést respektálja, a mobilgátat nem érti, a homokzsák felbőszíti. Ami erősebbnek tűnik nála, azt körbetapogatja, felméri. Ne örülj, mondja, idő kérdése vagyok. Csak a gravitációval van egyezkednivalója. Ugrálhatsz, mondja, még kordába is tarthatsz, befoghatsz teherhordásra, delejezésre, az úr én vagyok, dinnyehéjacskám, hiába játszod itt a homokzsákot.
Fotó: Northfoto
A POSZT itt! rovat már a Twitteren is! Kövess ott is minket!
