Alternatív természettudomány nem létezik. E tény egyszerű oka az, hogy a tudomány a valóság megismerésével foglalkozik, valóságból pedig – legalábbis ebben a világban – csupán egyetlen létezik. Kivétel a fenti szabály alól az alternatív orvoslás, amely nem alkalmazza a tudományos bizonyítás kritériumait. Vajon miért éppen a gyógyítás tudományának akadt vetélytársa?
A válasz egyszerű: biznisz van a dologban. A gyártók és forgalmazók oldaláról a befektetést nem igénylő extraprofit, a vásárlók részéről pedig a pirulákba rejtett remény alkotja az üzlet két ellentétes oldalát. E remény azonban pusztán hiú, mivel a haszonnyerők által terjesztett ideológiák téveszméken alapulnak. A tévhitek főtengelyét az a kétely alkotja, mely szerint a hagyományos gyógyszerek természetüknél fogva kárt okoznak az egészségnek. A gyógyszerellenes attitűdök ma már ösztönszerű reflexként élnek a társadalomban. Egy további tévhit furfangos képzettársításon alapul. Egy kamillavirág, egy kristálytiszta vízcsepp, vagy egy mosolygó fiatal női arc a fiolák felszínén azt a hamis illúziót kelti, hogy a fiola belseje a természet misztikus életerejéből rejt magában valamit. A megtévesztés újabb formáját az évezredes népi bölcsességre való hivatkozás alkotja. A nép azonban nem mindig bölcs, főként nem tömegben. Egy további téveszme lényegében egy paranoia, mely sötét összeesküvést sejtet a gyógyszergyárak és az engedélyező hatóságok között.
A konspiráció lényege, hogy a profitéhes cégek hatalmukat latba vetve kiszorítják vetélytársaikat, az „igaz gyógyszereket”. Lefizetett hivatalnokok és kutatók, valamint bértollnok újságírók a fő eszközök ehhez. Az eredmény nem tűnik túl látványosnak, hiszen a különféle boltok és gyógyszertárak tömve vannak e szerekkel. Érdekes ellentmondás, hogy az alternatív medicina egyrészről tagadja a tudomány alapelveit, másrészről viszont tudományos szakszavak használatával próbálja a hitelesség látszatát kelteni. Tragédia az irracionalizmus ily mértékű térnyerése, melynek csúcsát a neves egyetemek meghódítása jelenti, szerte a világon. Bizony, bizony, a mohó érdek felülírja a tiszta észt. Ki is esküdött itt össze és kivel?
A homeopátia az alternatív gyógymódok egyik legvitatottabb válfaja. Samuel Hahnemann alapította 250 évvel ezelőtt. A német orvos azt figyelte meg, hogy a kinint tartalmazó kínafa kérgének fogyasztását követően a maláriához hasonló tünetek jelentkeztek. Mivel a kinin malária elleni szer, adódott a következtetés, hogy ha egy anyag valamilyen tünetet okoz egy egészséges emberben, akkor ugyanaz a szer a beteg szervezetre gyógyító hatású lesz. Ez a hasonlóság elve, mely a „kutyaharapást szőrivel” népi bölcsességre hajaz.
A legnépszerűbb homeopátiás szer az Oscillococcinum, amely a pézsmakacsa májának és szívének zúzalékából származik. A szer Joseph Roy sebész találmánya, aki úgy vélte, hogy egy spirális baktérium az okozója számos betegségnek az influenzától a bárányhimlőn át a rákig (arról, hogy a pézsmakacsa hogy jön ide, nincs információnk). E megfigyelések persze mind egy szálig tévesnek bizonyultak, de ez a tény nincs hatással az üzleti sikerre. A hasonlóság elvét jelképesen is érthetjük, hiszen a szimbolikák és a materiális világ elkülönülése nem olyan éles, mint ahogyan azt a józan ész gondolná. Például, a kínai nagy fal – lévén a stabilitás szimbóluma – kivonat formában a lelki gyengeséget erősíti. A berlini fal oldatából ivók, az ismert okok miatt, sajnos pórul jártak, lelkierejük a létező szocializmussal együtt roppanhatott össze. Az egyik legbizarrabb recept a holdfogyatkozás fényével megvilágított alkohol alkalmazásán alapul. Feltételezem, nagy mennyiségben fogyasztva jókedvet és szédülést okoz, rendszeres használata pedig májzsugorodást, habár ebben inkább az oldószer lehet a ludas. Az ezoterikus magyarázathoz a természeti törvényektől el kell rugaszkodnunk, hiszen az ideák az elme absztrakciói csupán, ezért nem képesek a szervezettel mint fizikai entitással oksági kapcsolatba kerülni.
A homeopátia második alapelve még meghökkentőbb. Eszerint, minél hígabb egy homeopátiás szer, annál hatékonyabb. A legjobb készítmény az, amely már nem tartalmaz egyetlen „hatóanyag” molekulát sem. Erre azért nincs szükség, mert az oldószer (rendszerint a víz) emlékszik a múltra. Manapság a homeopátia teoretikusai a vízmemóriát a kvantumrészecskék belsejébe rejtik. Itt aztán kereshetik azt az idők végezetéig a fizikusok. Szögezzük le tényként, hogy a víz nem emlékszik semmire, a homeopátiás szerek hatása pedig megkülönböztethetetlen a placebóétól, amit már számos vizsgálat igazolt. A homeopátia válasza erre, hogy e szerek hatása holisztikus (a testre és elmére globálisan hat) és személyre szabott, s emiatt nem vizsgálható a tudományos módszerekkel. Persze a kérdés nyomban felmerül: akkor vajon honnan tudható, hogy hatékony a terápia? Ilyenkor a hívek a személyes beszámolókra hivatkoznak. Csakhogy a betegségek egy része idővel magától elmúlik, az emberi elme pedig rendkívül elfogult, s az elvárásai szerint értékeli a történéseket.
A homeopátia harmadik alapelve a potenciálás: az emlékezet fokozása végett minden hígításnál össze kell rázni a szert. Ez a dolog hókuszpókusz része.
Az EU-szabályozás az egyszerűsített engedélyezési eljáráson alapul. Nem szükséges a hatékonyság és a biztonságosság klinikai és toxikológiai tesztelése, enélkül is teljes jogú gyógyszerként regisztrálhatóak e szerek. A sok fölösleges tesztelés egyébként is drágító hatású, s csak húzná az értékes időt. A hatóságok elfogadták azt az érvelést, hogy a kísérletek értelmetlenek, hiszen a szerek mérhetetlenül hatnak, s a hatóanyag hiányában nincs mellékhatásuk. Persze, hatás sincs, de az EU-adminisztrációt ez már nem érdekelte. Talán a gondolatok szabadságának nemes elve késztette a szabályok alkotóit a szemhunyásra. Csakhogy itt a büntetőkönyv paragrafusairól van szó: a csalás és az élet veszélyeztetése címszavakat kéne fellapozni. Magyarországon egy 1997-es népjóléti miniszteri rendelet alapján csak orvosok gyógyíthatnak homeopátiával (és biorezonanciával, akupunktúrával stb.). Egyetemi oktatóként nem tudom, sírjak-e vagy inkább nevessek, hogy ily rangot kapott a szemfényvesztés.
A szerző a Szegedi Tudományegyetem intézetvezető egyetemi tanára
