Miután a kormány megmondja, mit kell tanulnia a gyerekeknek, mit kell erkölcsön értenünk, milyen legyen a családmodellünk, hány gyereket vállaljunk, milyen munkát érdemes vállalnunk, mennyire legyünk betegek, rokkantak, hogyan temetkezzünk, ki legyen trafikos, hogyan ünnepeljünk, kit utáljunk, kit tekintsünk ellenségnek, barátnak, most dalt rendelt a nemzeti összetartozásról.
Pedig vannak már olyan dalok, amelyek kifejezik a nemzeti összetartozást. Ilyen a – nem mellesleg pályázatra írt, és azokon első díjat nyert – két nemzeti énekünk a Himnusz, és a Szózat.
Vannak modernebb dalok is, amelyeket, bárhol éljen is a magyar ember, a magáénak vall. Ilyen, mondjuk, a Ha én rózsa volnék, meg az Illés, az LGT, az Omega néhány száma. Ezeket minden magyar magáénak érzi, még akkor is, ha netán olyan nagyon nem szereti.
Egyikük sem úgy keletkezett, hogy az akkori hatalom megrendelte, majd propagandaeszközeivel elterjesztette, épp ellenkezőleg. A legtöbb pont a hatalom ellen szólt. És bár nem mondhatni mindegyiket költői-zenei csúcsteljesítménynek, de valamiért maguktól találtak utat a magyarok lelkéhez-szívéhez. Ez nem megy parancsszóra.
(És nem volt bennük olyan kapitális képzavar, hogy „talpaink egymásra lépnek”. Ezt hogy? Hátunkra fekszünk, és „biciklizünk”? Ekkor sem egymásra lépnek persze a talpaink, hanem, mondjuk, összeérnek.)
Most itt van a kormány megrendelésre készült dal, amely zeneileg kicsit sem lóg ki a legrosszabb nyugati popslágerek semmitmondó dallamai közül. Mondjuk, egy olyan országban, ahol esemény lehet a szupergagyi eurovíziós vetélkedő, talán érthető, hogy Bársony Bálint nem nagyon erőltette meg magát valami eredeti ötlettel. Végy egy kommersz, fülbemászó, egyszerű hangsort, keress hozzá sok gyereket, néhány celebet (lehetőleg a tehetségekre kevéssé kíváncsi tehetségkutatók háza tájáról), és legyen a szövegben néhány álnépies fordulat, mint az „érik már a barack, áldott föld gyümölcse”, és kész a nemzeti dal. (Petőfi sírjában forog.)
Fotó: Berecz Valter
Virul a mézeskalács-kultúra. Akinek nem tetszik, az liberál-bolsevik-uniópárti-zsidó-cigány-buzi. Akkor is ezt fogja énekelni az állami iskola állami pedagógusainak vezényletére minden diák. Ezt fogja sugározni az összes propaganda közcsatorna. Kötelező lesz barackfáról álmodni, ami alatt mindenki táncol.
Egyébként a barackról szólt már dal a magyar zeneirodalomban. Lehár Ferenc 1929-es operettjéből a Vágyom egy nő után és a Lótuszvirág, érted élek mellett a Barackfavirág vált a legnagyobb slágerré. Ennek az operettnek A mosoly országa volt a címe. Tán ez ragadta meg a szerzőt, a kormányzati döntnököket. Dalolunk a barackról, és jön a mosoly határokon átívelő országa.
Régen is hangosan dalolták az úttörők, mint a mókus fenn a fán, a szüleik meg azt, hogy a párttal a néppel egy az utuk. De hazamenetek, és – ha tudtak – Illést hallgattak. Határainkon innen és túl. Bős-Nagymaros ellen tüntetve pedig szólt a Ha én rózsa volnék.
Narancsországban a barackfát erőltetik. De otthon Kolozsváron, Újvidéken, Kassán, Iregszemcsén és Komlón az emberek Kispált fognak hallgatni, vagy Quimbyt. Vagy ByAlexet, még az is jobb.
