Teljesen hiteltelen, hogy nincsenek kegyelmes urak, ha Magyarországon földhöz és trafikhoz csak valakinek a kegyelméből juthat valaki. Azt az elvet, hogy mindenkinek juthat – a sajtóhírek, illetve a fideszes Hadházy Ákos és a szintén fideszes Ángyán József nyilatkozatai alapján – ugyanúgy elvetném, mint az elvtársat, mert az elvtársak ugyan nem vesztek el, de átalakultak, így viszont nehéz őket megszólítani, a „Tisztelt Uram” pedig sokszor annak is kijárna, akit nem tisztelek.
A Magyar Távirati Iroda csütörtökön – szerintem – teljesen helyesen azt jelentette, hogy „Kenderesen örök nyugalomra helyezték az Angliában elhunyt özvegy Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilonát”. Ha már jelezzük azonban a grófi, hercegi rangokat, akkor illene azt is, ha valaki nem születése, hanem tehetsége okán került fontos pozícióba.
A mostani áldatlan állapotra egyetlen megoldást látok: vissza kell állítani a korábbi címeket, rangokat. Törvényt kellene alkotni arról, hogy lehessen valakinek méltósága és arra utalhassunk is (lehessen valaki kegyelmes vagy méltóságos…), miután megtanultuk persze, hogy melyik ranghoz, beosztáshoz, milyen megszólítás dukál.
Máriássy Félix: Rokonok (1954)
Ezeknek a címeknek a használata számtalan előnnyel járna. Kiderülne belőle a megszólított társadalmi helyzete, ráadásul megfelelne annak a kormányzati célnak is, amely szerint meg kell erősíteni a középosztályt. Lennének „tekintetesek”, és ez kitörési pont is lehetne mindazoknak, akik még nem azok. Furcsa, hogy noha a Kúriának van elnöke, már nem jár ki neki a nagyméltóságú.
Régen nagyságosak voltak a parlamenti képviselők, de szerintem ők legyenek inkább kegyelmesek (ld. fent), hiszen voltaképpen tanárok, ügyvédek, akik régen egyébként kegyelmesek voltak. Egykor tekintetes volt minden mester, iparos, ők viszont már olyan ritkák, hogy inkább őket nevezném nagyságosnak. Aki kormányoz, az pedig kormányzó és – talán – főméltóságú lenne, ami persze jelezné, hogy abból neki van a legnagyobb.
