Feljebb csúszott a vérhatár. Nemcsak a forróság meteoropatológiai izéi húzódtak feljebb, hanem az erőszak kultúrájának izotermái is. Bő évtizede dalmát vizeken kalózkodtunk, volt még pénz, értő kezek a szerb focimeccs mellé rendezték a horvát rockkoncertet egy városban, direkte, hogy folyjon a vér. Nahát nálunk ilyesmi azért elképzelhetetlen, háborogtam akkor a habokon hányódva, mifelénk a vitákat verbálisan, nem vérrel vívják, itt, a Balkánon húzódik a vérhatár, gondoltam akkor. Nü, hát a Wallenberg egyesület elnökének minap betört orra vére is jelzi, hogy újra itt van a nagy csapat, a házmesterekből lett kisnyilasokból lett ávéhás verőlegényekből lett új magyar béközéposztály, melynek tagjai alig várják, hogy üssenek-verjenek, miközben azt a Spiró-slágert dudorásszák magukban, hogy „Ó, ha gyilkolni szabadna újra, /csámcsogva, hersegve szívnák a vért”.
t
