Ha én most szlovák, román vagy szerb magyarellenes szélsőséges lennék, kifejezetten jókedvre derítene, hogy a magyar szélsőséges társaik csokorba kötve ennyi muníciót és érvet adtak át ahhoz, hogy a tételt újra igazolni lehessen: a magyarok nem bírnak magukkal és dühösek a szomszédaikra. Az hogy néhány ezer ember skandálása vagy transzparensei mennyit mondanak egy tízmilliós ország valódi véleményéről, nyilván jó kérdés. A híradó kamerája viszont trükkös jószág, kisebb csődületet is ijesztő tömegként tud ábrázolni, különösen, ha ennek a kisebb csődületnek a tagjai egyenként is szándékosan ijesztőre veszik a figurát.
Ma van a nemzeti összetartozás napja, amelyet kitalálói okkal nem a nemzeti düh és még csak nem is a nemzeti fájdalom napjának neveztek el. Ez még nem jelenti azt, hogy ezen a napon bárki kétségbe vonná az okot akár a dühre, akár a fájdalomra. Az emléknap azonban közösségi élményt akar teremteni, és közösségi élményként nem a dühöt és nem a fájdalmat kínálja. Az összetartozás pozitív érzelem. Azt fejezi ki, hogy ebben a sajátos magyar felállásban egyszerre él az állam és a nemzet úgy, hogy a kettő közel sem ugyanaz. Ezzel vagyunk sokszor gondban, amikor külföldieknek magyarázni kell. Sokszor a nyelv lehetőségei is elégtelenek arra, hogy ezt kívülről megértsék.
Még ha vészesen fogyó számban, még ha gyakran pokoli nehézségekkel, akár megalázó szabályok közepette, de megmaradtak a magyar közösségek, létezik a határokon túlnyúló nemzet. Ez a tény pedig elég ok arra, hogy ma a pozitív érzelmeink vegyék át az uralmat, az összetartozás öröme. Olyan ez, mint amikor egy súlyos autóbaleset után minden évben ugyanakkor megünneplik az autóban utazók, hogy túlélték a szörnyű eseményt.
Aki ezt a napot minden évben arra használja fel, hogy kiadja a dühét, hogy minden értelmes cél nélkül heccelje a szomszédainkat, az minden évben újra elbukja ezt a csatát, minden évben újraéli a vesztés élményét, így maga is vesztessé válik. Ma, 92 évvel a tragédia után sokkal inkább arról kell beszélnünk, hogy a magyarok nemzeti közössége hogyan tudta a legbrutálisabb időket határokkal szétszabdalva is átvészelni. Örülnünk kell, hogy ugyan aprólékos munkával, sok-sok türelemmel, de mégiscsak lehetséges a határokon átívelő nemzetegyesítés. Szlovákia felé már lassítani sem kell a határon, a vajdaságiaknak nincs már vízumkötelezettsége, az EU-ban együtt vagyunk a romániai magyarokkal is, könnyített úton kaphat minden magyar állampolgárságot. Az összetartozás létezik, valós. Bízom benne, hogy erősödik is, de biztosan nem attól, ha ezen a napon ostobaságokat kiabál bárki a szlovák nagykövetség előtt.
