Sajátosan egymásra csúszott két, az Európai Unióval szorosan összefüggő ügy az elmúlt két napban. A Széll Kálmán Terv folytatásában becsomagolt konvergenciaprogram bemutatása és az IMF-tárgyalások megkezdése előtt a zöld lámpát felkapcsoló bizottsági döntés azonban elvileg két külön vonalon haladt. A konvergenciaprogrammal a magyar kormány azt igazolta, hogy miként teljesülhet a kitűzött hiánycél, miért reális az, hogy két hónapon belül döntés szülessen az ellenünk folyó, és immár szankciókkal is fenyegetett túlzott deficit eljárás megszűntetéséről. A Bizottság tegnapi döntése pedig a politikai akadályok elgörgetését jelentette a hiteltárgyalások elől, ezen a vonalon számokról, gazdasági feltételekről elvileg még csak ezután esik majd szó.
A választók percepcióját viszont nem feltétlenül befolyásolja ez a párhuzamosság, jó eséllyel kötik össze, kezelik egyként a két témát, amikor véleményt alkotnak. Mindez nem is jön feltétlenül rosszul a kormányoldalnak. A konvergenciaprogram egyes, az érdeklődés középpontjába került pontjait ugyanis nehéz lenne jó hírként tálalni, még akkor is, ha ennél azért lehetett volna sokkal ügyesebben is csinálni. Igen, nem volt még talán versengő politikus, akinek sikerült volna feltétlen egyetértést kiváltania egy új adónem ötletével. Az viszont, hogy a tranzakciós illeték, amely 95 százalékban nem a lakossági átutalások adóztatását vette célba, a keresztségben a sárgacsekk-adó nevet kapja – nos, ez elég komoly kommunikációs hátrány már az indulásnál.
Világos, hogy minden értelmesen felépített kontextus nélkül a telefonadó és a tranzakciós illeték is irritáló, akár heves indulatok kiváltására is alkalmas hír lehet. Ha viszont világossá válnak az alternatívák, a lehetséges költségvetési kiadáscsökkentés területei, akkor máris szimpatikusabb választás lehet sokaknak a bevételnövelés. Gyorsan mozgósítható tartalék ugyanis kevés maradt. Illetve vannak olyan, politikailag rendkívül érzékeny területek, mint a szociális juttatások vagy a nyugdíjemelés kérdése. Racionális megközelítés, hogy a javaslattevő – szemben más, hasonló gondban lévő európai országgal – nem kacsingatott ezekbe az irányokba. Inkább olyan bevételeket keresett, amelyeknek egyrészt nagyon széles az adóalapja, és ezért nagyon kis, háztartási méretekben szinte érzékelhetetlen kulccsal is jelentős bevételt hozhat – ez lenne a sok ezer milliárdos tranzakciótömeget terhelő illeték –, másrészt olyan rugalmas keresletű fogyasztást vesz célba, ahol van mód a felhasználási szokások megváltoztatására is, és ahol a piaci verseny miatt reális, hogy a szolgáltatók legalábbis részben beszálljanak – ez a telefonadó.
A kontextus helyes felépítése még hátra van, bizonyára a bejelentéssel járó sietség nem tette lehetővé, hogy az új adónemekkel kapcsolatos releváns szempontok is a nyilvános viták tárgyává váljanak, és ezt a bizonyos nyilvánosságot ne kizárólag a kormányt kritizálók indulatos hörgése uralja. Ebben a klímában kapóra jött a megnyíló IMF-tárgyalások híre. Kialakult így egy „valamit valamiért” hangulat. Ráadásul instant pozitív hatások is érezhetővé váltak, az erősödő forint a devizahiteles háztartásokban hamarabb érezteti hatását, mint a hónapok múlva megjelenő adók.
A hiteltárgyalások megkezdésével azután nemcsak a kommunikációban, de a tényleges döntések szintjén is összekapcsolódhat a két vonal. A konvergenciaprogram hatása a költségvetési egyensúlyra ugyanis könnyen lehet, hogy nem csupán a brüsszeli pénzügyi bürokratákat hatja majd meg, de az IMF tárgyalódelegációjának tagjai sem fognak olyan késztetést érezni, hogy további markáns gazdaságpolitikai intézkedéseket kérjenek. A történet így akár jól is elsülhet, ha látványos feltételek, kompromisszumok nélkül sikerül megkötni az IMF-es hitelszerződést. Azzal viszont biztosan lesz még további munka, hogy az új adók ne látsszanak annyira irritálónak, mint ahogy a bejelentésük pillanatában kinéztek.
