2010. augusztus 5-én furcsa érzésekkel sétáltam el a Sándor-palota előtti macskaköves úton. Utoljára léptem ki a nagy világoszöld kapun, mint a hivatal köztisztviselője. Ez a pillanat, ez a néhány nehéz lépés olyan lecke volt, amit mindenkinek át kéne élni, aki politikával foglalkozik. Látszólag egyszerű a tanulság, mégis nehéz megérteni, hogy demokráciában minden tisztség átmeneti, minden megbízatás egyszer csak véget ér.
Elemző emberként kerültem a hivatal vezetői közé Sólyom László idején, ezért ezek a kérdések már menet közben is talán jobban foglalkoztattak. Úgy gondoltam, talán valahol egyszer nyilatkoztam is, hogy a híres órareklám analógiájára, demokráciában sosem igazán birtokolja a hivatalát a tisztség betöltője, hanem csak megőrzi, hogy aztán jó állapotban adja át a következő generációnak.
Utólag azt gondolom, hogy ha valóban ez a mérce, akkor a Sólyom László és hivatala kiváló munkát végzett. Megmutatta, hogy a sokszor zárójelbe tett, érdektelenként kezelt intézményben valójában mekkora erő van. Megmutatta, hogy mennyi lehetőség van az elnöki hatáskörökben, hogy az államfő jelentős szereplője a közéletnek.
Az intézmény megerősödésének két fő oka volt. Az egyik maga az akkori államfő szerepfelfogásából, tudásából és tekintélyéből fakadt. A másik a helyzetből: Sólyom egy sajátos politikai konstelláció eredményeként lett államfő, így jöhetett létre az a példátlan helyzet, hogy a parlamenti többség az ellenzék jelöltjét választotta meg. Mondhatnánk, hogy ez szép demokratikus gesztus volt, az akkori kormánypártok bölcsessége, hogy a másik oldalról válasszanak ellensúlyt maguknak, de mindenki tudja, hogy erről szó sem volt, a koalíciós partnerek egyszerűen összevesztek, és nem tudtak megállapodni egy, mindkettőjüknek megfelelő jelöltben.
Ez a két körülmény különös kombinációt teremtett. Adva volt egy elnök, aki tele volt ambícióval, aki komplett programmal fogott bele a munkájába. Adva volt ezen kívül egy rendkívüli időszak, egy 2006 szeptemberével megpecsételt ciklus, ahol szükségszerűen a figyelem középpontjába került az államfő, akinek fontossága mindig hatalmi válságok idején értékelődik fel.
Ilyen viszonyok között több elnöki hatáskör előtérbe került és gyakran új értelmet is nyert. Kutatási témám lett menet közben a politikai vétó, ezzel az eszközzel Sólyom teljes ciklusa alatt 31-szer (28-szor a Gyurcsány- majd Bajnai-kormány idején, és háromszor a kormányváltás után) élt, míg Mádl Ferenc hatszor, Göncz Árpád pedig két ciklusa alatt összesen kétszer használta.
Az államfői intézmény Sólyom alatt mutatta meg, hogy milyen erő rejlik benne. Amikor a jobbközép kormány hatalomba került a győztesek látták, hogy mekkorára nőtt. El kellett dönteniük, hogy ezt a modellt éltetik tovább, vagy inkább olyan embert keresnek a tisztségre, akivel ismét a reprezentatív funkció domborodik ki, és akinek egyértelmű lojalitása miatt nem kell tartani a törvényhozás fékezéséről. Schmitt Pál esetében ez a fékezés fel sem merült, ő maga deklarálta, hogy inkább a motor szerepére pályázik.
Elfogult vagyok, bő négy évét töltöttem a Sándor-palotában. Ha megpróbálom mégis az érintettségemet kikapcsolni, ha megpróbálok külső szemlélőként, politikai elemzőként a kérdésre tekinteni, akkor azt is látom, hogy a kormánypárt döntése az új államfőről racionális volt. A hatalmas átalakítási tervek, a rekordokat döngető törvényhozási tempó nehezen fért volna meg egy autonóm, időnként a féket behúzó államfővel.
Schmitt Pál most nem azért került nehéz helyzetben, mert súlytalan köztársasági elnöki szerepet vállalt, hanem egy húsz évvel ezelőtti ügye miatt. Az államfői szerepléséért kapott ugyan ellenzéki kritikát, de mivel nyilvánvaló volt, hogy milyen szerepet szántak neki megválasztói, a rá irányuló támadások jellemzően nem az intézményt, hanem magát a személyt érték, a mostani krízist okozó ügy is független az elnöki működésétől.
Schmitt Pál államfői szerepfelfogása legitim megoldása volt a feladatnak, még ha sokaknak, így nekem is más kép élt a fejemben erről az intézményről. Most nem azért izzik körülötte a levegő, mert köztársasági elnökként hibázott, hanem azért, mert köztársasági elnökké válva minden tette, minden egykori és mai ügye sokkal fontosabb lett.
Nyomás alatt a nyomást gyakorlók akarata szerint cselekedni a vereség beismerésével azonos. Nyilván a kormánnyal szemben kritikus szereplők most abban érdekeltek, hogy ezt a nyomást fokozzák, és minél inkább megnehezítsék a helyzet megoldását. Rövidtávon ez a stratégia politikai értelemben kifizetődő lehet. Az ország érdeke azonban a köztársasági elnöki intézmény tekintélyének és méltóságának megóvása.
