A politikában vannak, vagy legalább is kéne, hogy legyenek olyan, a napi vitákon felül álló ügyek, amelyek kapcsán a magamfajta szenvtelen politikai elemző nem indítja el azonnal a veszteség-nyereség métert. Ügyek, amelyekkel tényleg nem szórakozunk. Ügyek, amelyeket nem látunk szívesen a politikai verseny küzdőterén. Ilyen kellett volna, hogy legyen az ügynökügy.
Az ügynökügy valójában nem az egykori besúgók kilétéről szól. Ez a téma egy jókora, vaskos szimbólum. Szimbolizálja a viszonyunkat az állampárti időkhöz, szimbolizálja az egész politikai átmenetet. Az egykori besúgórendszer leleplezése fontos, katartikus pillanata lehetett volna a rendszerváltozásnak, igazolhatta volna a megtisztulást, azt, hogy a politika lélekben is tiszta lapot akar kezdeni.
A katarzis elmaradt, és ami helyette jött, az a szimbolikus, megtisztulást hozó magasságokból a legsilányabb politikai taktikázások mélységébe rántotta le ezt a témát. Akik az információk birtokán belül maradtak, azok kényük, kedvük szerint csöpögtették az adatokat. Egy-egy ember került pellengérre, miközben az egész mocskos, zsarolásra, fenyegetésre épített rendszer valódi működése és valódi működtetői a titkosság védelme alatt ismeretlenek maradtak.
Kíméletlen, rendkívül kártékony politikai bunkósbottá alakult így a kartonok ügye. Az általános magyar tapasztalat az lett, hogy az akták részleges nyilvánosságra hozatala leginkább a sunyi manipuláció eszköze. Miután pedig a teljes nyilvánosság ellen állítólag még mindig vannak nemzetbiztonsági kifogások, a legjobb szándékkal is csak az akták bizonyos része kerülhetne napvilágra. Ha pedig a részlegesség ott van a rendszerben, az eddigi tapasztalat szerint ott van a manipuláció lehetősége is.
Ennek tudatában, személy szerint bármennyire is szeretném, nem tudom a politikai versenyen felülálló ügyként kezelni az ügynökkérdést. Ez a vonat sajnos már rég elment, és ami itt maradt, az egy téma, amely most teljesen racionális módon került elő a fiatal, koruknál fogva biztosan nem érintett tagokból álló LMP-nél – tekintsünk el az apák vagy a nagyapák szerepének felvetésétől, amely szerintem irreleváns ebben a vitában.
Az LMP nem sokat kockáztatott a téma előhúzásával. Ha a Fidesz-KDNP támogatja – ami benne volt a pakliban –, akkor van egy sikeresen végigvitt ügyük, ha pedig nem támogatja, azaz történik, ami történt, akkor generált maga számára egy témát, amelyben az igazság védelmezőjeként tűnhet fel, nehéz perceket okozhat a kormányoldalnak, és pótlólagos médiafelületet nyer, ami a népszavazási kampányuk idején nem jön rosszul.
Ezek szerint most valóban nehéz helyzetben lenne a jobboldal? Az intellektuális viták szintjén úgy tűnhet, hogy igen. Hiányzik az egyértelmű, kikezdhetetlen narratíva, amellyel a kormányoldal kezeli az ügyet, és ezzel olyan támadási felületet nyit meg, amelyet meglehetősen abszurd módon még a szocialisták is elkezdtek használni.
A már emlegetett szenvtelen nyereség-veszteség méter azonban más elven működik. Azt a kérdést kell feltennünk: érdekli ez a magyar választókat? Érdekli annyira, hogy érezhető elmozdulást okozzon a preferenciáikban? Talán ha minden rendben lenne a gazdaságban, a konjunktúra tetején lovagolnánk, és a magyarok legnagyobb baja az lenne, hogy nagy, megoldatlan szimbolikus ügyekkel foglalkozzanak, talán akkor igen lenne a válasz, de akkor sem biztos.
Így azonban egy már amúgy is meggyötört téma került újra elő, ráadásul olyan időszakban, amikor a politikai siker vagy bukás sokkal inkább függ földhöz ragadt, gyakorlatias ügyektől, például a devizahitelesek megsegítésétől. Egyáltalán nem vagyok boldog attól, hogy ez így alakult, továbbra is azt gondolom, hogy a rendszerváltozás egyik legnyomasztóbb adóssága az ügynökhálózati rendszer nyilvánossága, mégis azt hiszem, ez a téma reménytelenül beragadt a politikai meccsek sarában, és nincs erő, amely biztosan ki tudná húzni onnan.
