Magyarország kétségbeejtő helyzetbe került. Még a jövőre várható 1500 milliárd forintos megszorítás sem biztos, hogy elegendő a költségvetés egyensúlyban tartásához. Az IMF pénzügyi segítsége nélkül pedig olyannyira sérülékennyé válhatunk pénzügyileg, hogy annak lehetséges következményeibe talán jobb nem belegondolni. Az ország újabb leminősítésének pedig beláthatatlanok a kockázatai.
A kormány – úgy tűnik – lecsap bármire, ami pénzzé tehető: magánnyugdíj-pénztári vagyonmaradék, talán a devizatartalék egy része. S mindehhez társulnak a döbbenetes méretű megszorítások a szociális ellátó rendszerekben, a munkanélküli segély megvágása, a rokkantnyugdíjasok munkaerőpiacra kényszerítése, a megszorítások (takarékossági intézkedések) az oktatásban és az egészségügyben, s még lehetne sorolni.
Többnek tűnik mindez, mint amit egy társadalom el tud viselni. Az intézkedések olykor kegyetlennek, olykor embertelennek, olykor minden jogalapot nélkülözőnek látszanak – nem utolsósorban azért, mert valóban azok is.
A pénzbehajtás azonban nem minden ok nélkül történik, valóban nagy a baj. A kormány abba a helyzetbe került, mint az a sakkozó, aki folyton sakkot kap, s amíg lehetősége van kétfelé kilépni, igyekszik úgy beállítania közönségének, mintha még ő irányítaná a játékot.
Magyarország vesztes helyzetben van. Az igazi kérdés: hogyan jutottunk idáig? A világnézetileg rögzített panelválaszokat ismerjük: a szocialisták 8 éve, a Matolcsy-féle gazdaságpolitika. Sokféle okról beszélhetnénk ezeken túl, de ragadjunk ki most csak egyet.
Emlékszünk, milyen ígérettel került kormányra a Fidesz? Adócsökkentést ígért, megszorítások nélkül. Nem volt olyan elemző, aki tudott volna ezzel az ígérettel bármit kezdeni. Ez képtelenség – mondták.
Végül kiderült, egy módon mégis lehetséges: a magánnyugdíjpénztárak kvázi államosításával, s a pénz egy részének folyó kiadásokra fölhasználásával. Aztán az is kiviláglott, hogy így sem elkerülhetők a megszorítások. Ez a megoldás ugyanis sehogy sem jön be Magyarország hitelezőinek (nem csökkent a strukturális hiány – mondták). Így hát mégis be kellett ígérni a hitelezőknek a megszorításokat – ahogy az euróválság súlyosbodott, egyre többet. Paradox módon az ígéretek csak keveset segítettek rajtunk – pontosabban az ország kockázati felárán – a befektetők nem hittek annyira a kormány szavában, mint a választók 2010-ben a Fideszében.
Itt állunk a pénzügyi összeomlás szélén, de még valószínűleg mindig nem világos mindenkinek: a megszorítások nélküli adócsökkentés ígérete a gagyi termék politikai megfelelője. Olyan, mint amikor a TV-shopban olyan termékeket kínálnak, amelyek napi 3 perc mozgás mellett ígérnek gyors fogyást és óriási izmokat. Ilyen produktumokra nagy a kereslet, de nem lehet előállítani őket.
Igazságtalan lenne pusztán a Fideszt hibáztatni azért, hogy politikai gagyival házalt. Akadtak olyan kispártok, amelyek adócsökkentést hirdettek, s megjelölték azok fájdalmas fedezetét – nos, ezek a pártok eltűntek a politikai színtérről (MDF, SZDSZ). A fedezet nélküli adócsökkentés ráadásul egyáltalán nem a Fidesz szabadalma: Gyurcsány Ferenc áfacsökkentésének sem volt fedezete 2006-ban.
Hogy kialakulhatott egy olyan közhangulat, hogy lehetséges fedezet nélkül adókat csökkenteni, abban felelősek azok a közszereplők, prominens emberek, akik ezt elhitették.
De egy demokráciában azért azok felelőssége is fölvethető, akik elhitték.
