Nemrég úgy hozta a szerencsém, hogy egy kétórás repülőúton egymás mellett ültünk Lukács Csabával, a Magyar Nemzet bevállalós nemzetközi újságírójával. Őt arról lehet megismerni, hogy a világ legveszélyesebb sarkaiba körülbelül olyan rutinnal utazgat, mint én a Balatonra, és a tudósításai elkészítése mellett jótékonysági munkát is végez a Baptista Szeretetszolgálat kötelékében. Kuba, Bolívia, Haiti mellett sikerült Észak-Koreában is dolgoznia, titokban készített fotókat, videókat. Amikor találkoztunk, hamar erre az utazására terelődött a szó. Előkapta a notebookját, és megmutatta a fényképeit (a link alatt csak egy szolíd válogatás látható). Mire leszállt a gépünk, zúgott a fejem a sokkoló élménybeszámolótól, és órákig nem tértem rendesen magamhoz. Ez jutott eszembe, amikor tegnap utolért Kim Dzsongil halálhíre.
Nem szép dolog egy ember halálának örülni, de amikor elnyomó diktatúrák élén hal meg a vezér, akkor kevésbé a konkrét életét vesztő embert, inkább a kimúló politikai intézményt látom bele az eseménybe. A diktátor még akkor is politikai intézmény, ha gondoskodik utódjáról. Halála még a legjobban lezsírozott öröklődés esetén is reményt jelenthet, mert mindenképp olyan zavar keletkezik ilyenkor az erőben, amelyet kihasználva akár változások is elindulhatnak.
Észak-Koreáról most a halálhír kapcsán rengeteg anyag kerül fel a hírportálokra. Megint egy kicsit jobban figyelünk erre az abszurd totalitárius rendszerre. Szó esik ilyenkor a lehetséges geopolitikai következményekről, a sztálinizmus utolsó bástyájának esetleges elestéről. Csaba képei és történetei viszont az ottani emberek hétköznapi életéről szóltak, arról is persze csak úgy, hogy a résnyire nyitva felejtett ajtón egy élelmes újságíró belesett, és vadul kattingatott gépével, amíg ki nem csavarták a kezéből. A teljes valóság nyilván annál is sokkal durvább, mint amit a magyar újságíró haza tudott csempészni a memóriakártyáján.
A fotók és a hozzájuk tartozó történetek tehetetlen dühöt váltottak ki belőlem, pedig nem jellemző rám, hogy könnyen elragadtatom magam. Szerintem nincs az a hidegvérű ember, aki érzelmi reakciók nélkül fel tudta volna dolgozni ezt a kőkemény anyagot. Üres utcák, mindenhol rettegő emberek, az árvaházban egy takarón hárman osztozó szerencsétlen kisgyerekek. Tudtam korábban, amit tudni lehetett Észak-Koreáról, de ez a tömény tapasztalat valódi érzelmi választ váltott ki belőlem, és ez azóta mindig feltör belőlem, ha szóba kerül ez a szerencsétlen ország.
Kim Dzsongil és rendszere a legrosszabb fajtából való. Jobban belegondolva az egész nemzetközi közösség szégyene, hogy 2011-ben az észak-koreai diktatúra háborítatlanul működhet tovább. Ha valakinek nagyon nem dukált a természetes halál, akkor az éppen ő, a magát kedves vezérnek hívató bomlott agyú zsarnok volt. Tisztába vagyok az érzékeny egyensúlyokkal, a globális biztonsági veszélyekkel, pontosan tudom, hogy mennyire bonyolult lenne külső akarattal megváltoztatni a történelem folyását Észak-Koreában. Mégis drukkolok, hogy Kim Dzsongil halála indítson el valami pozitív változást. Nincs persze kizárva, hogy beinduló hatalmi harcok következtében még rosszabb lesz ott átmenetileg az élet, és nyilván megnőtt a fegyveres konfliktus esélye is a két Korea között. Minden jogos aggodalom mellett azért ne mulasszuk el regisztrálni: egy hatalmas gazemberrel lett könnyebb a planéta.
