Gyorsan az elején tisztázzuk: az IMF-fel kapcsolatos korábbi kormányzati nyilatkozatok tükrében a tegnapi NGM bejelentésnek jelentős politikai költsége van. Magas labda az ellenzéknek, magas labda minden kritikus véleményformálónak. Ki-ki stílusától függően akkurátus részletességgel vagy éppen kéjes kárörömmel le is csapkodta már ezt a labdát szinte minden lehetséges felületen. A politikai költség mibenléte ezek után már további értelmezést vagy illusztrációt nem kíván. A döntést megelőző politikai mérlegelés lehetséges szempontjairól ehhez képest viszont kevés szó esett.
Nem tudom, valaha bármelyik politikus is elkészítette-e magának a saját, külön bejáratú motivációs hierarchiáját. Nagyjából mindenkinél azonos dolgok lehetnek legalul: mondjak jókat, vegyek részt értelmes dolgokban, nőjön a népszerűségem. Középen is hasonló dolgokat sejtek: nyerjek választást, kerüljek kormányra vagy maradjak kormányon. A csúcsok környékén viszont már tapasztalhatóak eltérő megoldások. Nem mindenkinél tiszta, hogy az „übercél” vajon mindig minden politikai csata megnyerése, vagy élére állított helyzetekben a vezetett közösség legjobb érdeke a végső instancia.
Néhány hete fogtuk a fejünket, amikor Jeorjiosz Papandréu bedobta Görögországban a népszavazásos ötletét. Nemcsak saját szűkebb közösségét, de egész Európát hullámvasútra ültette döntésével. A politikai motivációs kereten belül vizsgálva nagyon is érthető volt, hogy miért cselekszik így (erről írtam is akkor), de volt egy kisebb bökkenő: javaslatával a teljes összeomlásba sodorta volna országát, és a mostani idők jellegzetes vonásaként az egész kontinenst is.
A politika attól bonyolult és egyben csodálatos világ, hogy nem lehet mindig mindenkor levezetni történéseit a maguk napi érdekeit követő szereplők viselkedéséből. A politika legizgalmasabb pillanatai akkor adódnak, amikor a szereplő tudja, hogy csak komoly áldozat árán hozhatja meg a legjobb döntést. Akik ilyenkor elbizonytalanodnak, akiket ilyenkor is a nehézségi erő visz csak tovább, azok rendre elbuknak, lásd az előbb idézett Papandréut, de bőven találnánk hasonló példát a magyar közelmúltból is.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a tegnapi döntéshez ne lehetett volna okosabban megágyazni egy ilyen lehetséges, bár kétségtelenül a pesszimista forgatókönyvek pesszimista szélén szereplő helyzetnek. Két kérdést érdemes ehhez tisztázni. Jó volt, hogy kiléptünk a korábbi IMF megállapodásból? Erre a kérdésre nyilván a legtöbben értékrend és szimpátia alapján keresik a választ. Annyi talán objektíven megállapítható, hogy az IMF korábbi általános, és a mi 2008-as szerződésünknél alkalmazott gyakorlatát is egyre több szakmai kritika érte. Mai tudásunk szerint a kemény feltétek nem biztos, hogy segítik a bajba jutott országok kilábalását. Épp erre a tapasztalatra építve, némi egészséges önkritikát is gyakorolva az IMF időközben kidolgozott új, kevésbé kötött, kevésbé korlátozó megoldásokat is, ezek egyike lehet, amelyről a mostani gazdasági kormány majd megállapodhat.
A másik kérdés, szükség volt-e ilyen harcias tónusban, ilyen élesen beszélni az IMF-ről. Az ezzel szerzett politikai hasznok immár nyilvánvalóan alulmúlják azokat a politikai költségeket, amelyek épp attól ilyen magasak a tegnapi döntés után, hogy szép csokrot lehet kötni a korábbi valutaalapot érintő sarkos nyilatkozatokból. Értettem akkor is, és értem ma is, mi hajtotta ezeket a szövegeket. Az IMF kétséges kilábalási receptjeinek elfogadása egyet jelentett a döntési szabadság feladásával. Ismerve azonban, hogy az IMF is változott a válság hatására, jó lett volna a nyilatkozatokat pontosabban megfogalmazni, résnyire nyitva hagyni a kaput. Akkor sem lenne ez egy vidám pillanat, hiszen arról van szó, hogy szükség lett egy további pénzügyi biztosítékra, ami nyilván nem örömteli. Kimértebb korábbi nyilatkozatokkal azonban az a bizonyos labda nem lett volna ennyire magas, és a lecsapásán serénykedő kritikusok is egy kicsit visszafogottabban járhatnák most az örömtáncukat.
