A szájhagyomány szerint I. Ferenc francia király a vesztes paviai csata után, V. Károly német-római császár fogságából ezeket a szavakat írta anyjának: „Minden elveszett, csak a becsület nem.” A szlovák parlamentben helyet foglaló liberális párt, a Szabadság és Szolidaritás nevére a szállóigét így fordíthatnánk át: a Szolidaritás elveszett, a Szabadság megmaradt. De mit érnek vele a liberálisok, ha a „Szabadságból” az következik, hogy Robert Fico populista retorikával felkanalazza egész Szlovákiát!
A Szabadság és Szolidaritás kezdettől fogva a – 2010-ben Iveta Radicová vezetésével megalakult – négytagú szlovák koalíció kerékkötőjének szerepét játszotta. Legutóbb a kicsiny liberális párt az euróövezet védelmére létrehozott Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz jogkörének kiterjesztése és hitelkerete bővítése ellen szavazott, szembefordulva koalíciós partnereivel, egész Európával. Az előzményekről érdemes tudni, hogy a José Manuel Barroso által – az elhúzódó válság hatásainak enyhítésére – javasolt reformot az összes euróövezeti tagállam parlamentje rohamtempóban fogadta el.
A kereszténydemokrata Radicová tisztában volt a javaslat népszerűtlenségével – hiszen az a válság által nem vagy kevéssé érintett államok költségét növeli –, ugyanakkor Szlovákiának presztízsérdeke, hosszú távon pedig gazdasági érdeke is fűződött ahhoz, hogy – az uniós tagállamok közül utolsóként – elfogadja az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz jogköreinek és hitelkeretének kibővítését. A miniszterelnök ezért az eurós mentőalap kibővítéséről szóló szavazást egy bizalmi szavazással kapcsolta össze. Jogosan gondolhatta, hogy a koalíciós pártok egyike sem teszi kockára holmi mentőalap miatt a kormányzás sorsát. Tévedett. A Szabadság és Szolidaritás dacosan és öntudatosan nemet mondott, öntudatosságával mélybe rántotta a koalíciót, benne a szlovákiai politikai élet legérdekesebb és legígéretesebb képződményével, a vegyes, szlovák-magyar Híd-Most párttal.
Még nem tudjuk, Szlovákiára vonatkozóan milyen következményei lesznek a Szabadság és Szolidaritás kormánybuktató harakirijének. Egy dolog biztos: az incidens rámutat arra, milyen törékeny a szolidaritás értéke az EU-ban. Egyetlen párt képes lehet kicsinyes érdekből kormányt buktatni azért, hogy megakadályozzon egy, az unió egésze szempontjából létfontosságú, az euróövezet gazdaságának mentőövet jelentő reformot. De ez nem előzmény nélküli. Emlékezhetünk arra, hogy Írország – amelyik területét és lélekszámát, valamint politikai súlyát tekintve nem tartozik az EU vezető tagállamai közé, ugyanakkor a legnagyobb mértékben részesedett a közösségi támogatásokból – 2008-ban blokkolta az integráció mélyítését a Lisszaboni Szerződés népszavazáson történő elutasításával.
Amikor 1957-ben létrejött az Európai Gazdasági Közösség, az unió elődszervezete, nem volt kérdés, hogy a szolidaritás az európai integráció egyik alapja. A korszellem is ezt diktálta – hiszen Európa egy pusztító háború után éledezett –, és természetesen szerepet játszott az is, hogy az amerikai védőernyő alatt az európai államok hatékonyabban törekedhettek a „testvériség” eszméjének megvalósítására. Európa államainak nem kellett külső fenyegetéstől tartaniuk, mind a gazdaság, mind a belső fogyasztás növekedett. Az integráció mélyülésével, az európai közös intézményrendszer hízásával, az újabb és újabb tagfelvételekkel arányosan értékelődik le a szolidaritás, amelyik az EU egyik sarokkövét jelenti. A válság óhatatlanul előhívja a nemzetállami kicsinyességet és önzést. A legnagyobb vesztes, Görögország és a mediterrán térség többi állama is okkal félhetett a szlovákiai szavazástól. A pozsonyi koalíció pártjának viselkedése rossz példát mutathat másoknak is. Az eset Magyarországnak is tanulságos lehet: íme, a példa, hogyan teheti kockára egy ország a presztízsét kicsinyes (párt)politikai, illetve vélt vagy valós nemzetállami érdekek miatt.
