Több tanulsága van a pénzügyi válságnak. Az egyik azon a területen, amelyik az én életemet is végigkísérte. Hittem a tőzsdében, annak egyértelmű rendező erejében, mert az világos értékmérő volt. Persze visszaélések itt is voltak, de messze nem ez volt a jellemző.
Tizenegy éve hagytam abba a befektetési bankárkodást. Akkoriban, amikor tőzsdére vittünk egy céget, annak többségében hosszú távú befektetői voltak, például a nyugdíjpénztárak. Természetesen kellettek a rövid távú befektetők a folyamatos likviditáshoz.
Profiton túl
Az fn.hu sorozatában az üzleti életben komoly sikereket elérő leadereket, menedzsereket, cégalapítókat arra kért, írják meg mi a baj a profittal? És mi van azon túl? Kizárólag a profit egy cég sikerességének értékmérője?
Az elmúlt tíz évben fordult a kocka. Most a rövid távon gondolkozó befektetők dominálnak. Megnőtt a forgalom, egy sor új termék akadt (derivativák), ezek újra a rövid távú gondolkodást erősítették, lufik is keletkeztek, a befektetési bankok vezetését pedig átvették a kereskedők. Vagyis a tulajdonosok körében is előnyt élvez a rövid táv és az őket kiszolgáló befektetési bankoknál is. Az az igazság, hogy a rövid táv rendkívül fontos, de ha csak ez uralja a működést, akkor az előbb-utóbb csődbe visz. Vitt is. Ezért nem hiszek már a tőzsde rendező erejében.
Ráadásul ebben az időben a szabályozás is kilométerekkel az események mögött kullogott és lokálisan gondolkodott, miközben a folyamatok már rég globálisak voltak.
Létezik viszont egy másik modell, többnyire Németországban, Ausztriában, de más országokban is. Ott, ahol láthatóan van íve a fejlődésnek. És úgy tűnik, azért, mert hosszú távon gondolkoznak. Ezeknek a cégeknek van egy stabil tulajdonosuk, sok családi cég így működik. Az egyik legnagyobb osztrák bank részvényeinek 40 %-át egy alapítvány tulajdonolja. A papírok 60 %-a pedig forog a tőzsdén, ahol vannak hosszú távon és rövid távon gondolkozó befektetők is. A 40%-os tulajdonos alapítvány, ha profi, tapasztalt üzletemberek ülnek dominánsan a vezetésében, egy stabil tulajdonost jelent, és még egy fontos dolgot: azt, hogy valamit visszaadjanak a társadalomnak, vagy olyasmit tegyenek, ami mellé oda lehet állni. Ez a pluszcél ma már kell. Kérdezhetik, miért? A hosszú táv miatt. Akkor lehet a munkatársakat valami mellé állítani, ha azzal értelmileg és érzelmileg is lehet őket motiválni. A profit, a számok csupán értelmi motivációk. Ez nem elég a jó érzéshez. Ahhoz kell érzelmi motiváltság is. Nem lehet csak a részvények értékeinek növelésében gondolkozni. Többek között azért sem, mert nem lehet megtartani a legjobb munkatársakat. Komoly hibának tartom, hogy az üzleti világ ma még csak értelmi szinten akar motiválni, mert azt hiszi, ez elég.
Abban a modellben hiszek, amelyikben ott a stabil partner is és a pénzügyi világ angolszász kultúrája is, a hosszú távú gondolkodás is, és fontos a rövid távú nyomás is.
Az egyik nagy gyógyszergyár alapítója a kezdeteknél azt mondta, „felelősek vagyunk azokért, akik ránk szorulnak. Gyógyítsunk úgy, hogy közben nyereséget is termelünk”. Az üzenet nem arról szólt, hogy mindenáron nyereséget kell termelni. Ez a vállalat addig volt a világ vezető gyógyszergyára, ameddig ezt tartotta szem előtt. És amikor az új vezető új irányt szabott, és a profit maximalizálását tűzte ki célul, nos attól kezdve csökkent a gyógyszergyár nyeresége. Nem az a cég a legnyereségesebb, amelyiknek mindenáron az a célja. Mint ahogy nem az az ember a legboldogabb, akinek csak ez a célja. Az út sohasem ilyen egyenes.
Küllői Péter:
Mérnök végzettségű, nemzetközileg elismert bankár. A kilencvenes évek közepétől a Creditanstalt Értékpapír Rt. magyarországi igazgatója, pár év múlva a befektetési bank londoni központjának egyik vezetője. Negyvenéves korában, karrierje csúcsán szállt ki az üzleti világból. Azóta hivatásszerűen foglalkozik jótékonykodással, főleg krónikus beteg gyerekeket támogat. Nevéhez fűződik a 2002-ben alapított Bátor Tábor, jelenleg az alapítvány kuratóriumának elnöke. A Zeneakadémia elkötelezett segítője, a Gazdasági Tanács tagja, a Génie Oblige Alapítvány kuratóriumi tagja. A Zeneakadémiáért végzett munkájáért 2005-ben Az év patrónusa díjjal tüntették ki. 2007-ben a nonprofit és üzleti szférától Az év egyéni adományozója díjat kapta.
Van itt még egy összefüggés, amit észre kell vennünk. A politika tisztán érzelmileg motivál és persze jellemzően demagóg módon. A civil szektor is alapvetően érzelmekre hat. Az üzleti világ tudja, hogy kell egy problémát elemezni, megoldást találni és végigvinni azt. Mindegyik szektor profitálna abból, ha megtanulná a másik módszerét is. (Például azért, mert kevesebb demagóg módszert lehetne használni a politikában.) A politikai kultúra jellemzően azt tudja, hogy kell valamit nagy tömegnek eladni. Az üzleti világ megtanulhatná ezt, és azt is, hogy lehet embereket érzelmileg is motiválni, ügy mellé állítani. A civil szférának pedig meg kell tanulni az üzleti világ nyelvén beszélgetni ahhoz, hogy meg tudja szólítani az embereket és az üzleti világot, és fenntarthatóvá tudja tenni a működését
Előbb-utóbb az élet ki is kényszeríti ezeket a lépéseket. Például a tudatos vásárlás terjedésével. Ahogyan a dohánycégek iszonyatos pereket kaptak a nyakukba, jönnek majd az egészségtelen élelmiszereket előállító cégekkel szembeni perek, például az elhízás miatt, és a környezetvédelmi károkat okozó cégek is napirenden lesznek. Ezek a lépések arra kényszerítik a világot, hogy hitelesen viselkedjen.
Ezzel együtt továbbra is a profit az eredményesség mutatója, de arra nem lehet céget építeni, hogy maximalizáljuk a nyereséget. Ennél több kell, és ez a „több” nem racionálisan működik. Ha csak racionálisan élnénk, akkor elfogadtuk volna azt a társadalmat, amit papíron kitaláltak, és örülnénk a kommunizmusnak. Ha racionálisan élnénk, azt gondolnánk, hogy törvényekkel lehet megrendszabályozni embereket. Az így gondolkozóknak nincs igazuk.
Egy vállalatnak reagálnia kell a körülötte zajló dolgokra, mert felelősséggel tartozik. És ez a felelősség nem profitot gyengítő, hanem potenciálisan éppen profitot erősítő valami.
