Néhány éve nálunk is jellemző kép a modern irodaházak bejáratánál, hogy a bent dolgozók gyorsan elszívják cigarettájukat és sietnek vissza asztalukhoz. Nincs ez másként Budaörsön, az üzleti parkban sem, ahol a nagy nevű nemzetközi társaságok irodái között megtalálható a magyarországi piacvezető dohánygyár, a British Amercian Tobacco (BAT) központja is. A cég vezető tisztségviselői székhelyükön is naponta szembesülhetnek azzal, hogy bár még nincsenek amerikai viszonyok, Magyarországon is egyre inkább defenzívába szorulnak a dohányosok. A modern irodákban kezdetben saját elhatározásból döntöttek úgy a dolgozók, hogy a dohányzást csak kijelölt helyen engedélyezik, de tavaly óta a nemdohányzókat törvény is védi. Ez a jogszabály azonban csak az utolsó döntés abban a sorban, amely a hazai dohányipart európai szabályozási körülmények közé juttatta és ezzel a régió legkedvezőbb feltételeit teremtette meg az itt működő vállalatoknak.
A magyar élelmiszeripar privatizációjának első szakaszában a jövedéki iparágak állami vállalatai voltak kifejezetten kelendőek. Az élvezeti cikkeket gyártó cégek – dohány-, szesz-, sör- és édesipar – már az első körben, 1991-92-ben elkeltek és külföldi tulajdonba kerültek. (Összehasonlításul: az élelmiszeripar magánosításba bevont további 61 társasága közül mindössze 5 talált vevőre ezen időszak alatt.) Elsőként az Egri Dohánygyárat vette meg a Philip Morris (amely 80 százalékos részesedésre tett szert) és az Austria Tabac. A két új tulajdonos nemcsak gyorsan reagált, de sokat is fizetett: a névérték dupláját adta a tulajdonrészért. A második a magánosítási sorban a sátoraljaújhelyi gyár volt, ám itt csupán jelképes összeget fizetett az amerikai R. J. Reynolds. A gyár ugyanis csak szerény piaci részesedéssel, és ami még rosszabb, csak egy vitatott hazai licencszerződéssel rendelkezett. A Pécsi Dohánygyárat a BAT vásárolta meg, oly módon, hogy dolgozóit saját költségen juttatta tulajdonhoz. Az utolsó nagy falat a debreceni gyár értékesítése volt, amelyet a német Reemtsma-család tulajdonban működő vállalkozás vett meg. Vagyis a dohányipar a privatizáció révén teljesen külföldi kézbe került, ám a szakma tudatosan továbbra is magyar iparágról beszél.
A Magyar Dohányipari Szövetség adatai szerint a dohánygyárak tulajdonosai a privatizáció óta 300 millió dollárt fektettek be Magyarországon. Ez az összeg már önmagában is bizonyítja, hogy a gyártók elkötelezettek a hazai piac iránt. Persze nem merő filantrópiából voltak hajlandóak ekkora beruházásra a multik: nálunk – csakúgy, mint a világ legtöbb piacán – a hazai márkák túlsúlya mutatkozik. Hiába a nagy nemzetközi “brand”-ek, a magyar dohánypiac kétharmadát olyan hagyományos márkák fedik le, mint a Sopiane, a Symphonia vagy a Helikon. A hazai – és nem utolsósorban olcsóbb – márkák iránti igényt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az elmúlt években a dohánypiac legnagyobb változását az 1995-ben megjelent magyar magántulajdonban levő, hódmezővásárhelyi V. Tabac jelentette. Miközben a tradicionális dohánygyárak egymás között osztozkodtak a piacon, az alsó árszegmensben, a nevében is (Pannónia) az országra utaló gyártó megjelenése mára 7 százalékos piaci részesedést eredményezett.
Igaz ugyan, hogy a V. Tabac piacra lépése és a Reynolds távozása időben egybe esik, de az amerikai cég a hódmezővásárhelyi versenytárstól függetlenül is zsákutcában érezte magát a magyar piacon. Nem volt olyan hazai márkája, amellyel komoly szeletet hasíthatott volna ki magának, ezért a kivonulás mellett döntött, a Camel licencét eladva a debrecenieknek. Az erős hazai márka leginkább a BAT-nak jelent a mai napig előnyt, hiszen a piacvezető 36,75 százalékos részesedését elsősorban a “Szofinak” köszönheti. A márkacsalád 1999-ben a piac több mint 30 százalékát lefedte. Noha a magyar márkák egyelőre 60-70 százalékos súlyt képviselnek, piaci arányuk azonban folyamatosan csökken. Ennél sokkal markánsabb jelenség, hogy a light-cigaretták egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert. Amíg 1998-ban a piac 37 százaléka volt “könnyű”, tavaly már 42 százalékos volt ez a mutató, az idén pedig már közel fele-fele arányban fogy a hagyományos és a light termék. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a gyárak technikai fejlesztéseket hajtottak végre és képesek az ilyen csúcstermék előállítására is, másrészt a dohányipar is felismerte az egészségre kevésbé ártalmas fajták jelentőségét. Sőt, nemcsak felismerte, de kommunikálta is, köszönhetően az időközben elfogadott reklámtörvénynek, amelyet összességében üdvözölnek a dohányipar szereplői. A statisztikák szerint a dohányosok száma konstansnak tekinthető Magyarországon és a fogyasztás is viszonylag egyenletesnek mondható. Vagyis a dohányreklám nem azért szükséges az iparnak, hogy fogyasztásra ösztönözzön ma még nem dohányzó rétegeket, hanem sokkal inkább a fogyasztók informálására használják. A jelenlegi környezetet, amelybe a reklámtörvény mellett a jövedéki adótörvény, az élelmiszertörvény, a dohányrendelet és persze a nemdohányzókat védő törvény is beletartozik, kedvez a versenynek és a régióban előnyt is jelenthet a magyar dohányiparnak.
A szektor ma nemcsak függ tőle, de támogatja is a magyar dohánytermelést. A 15 ezer termesztéssel foglalkozó magyar család 1995-ben már-már feladta ezt a tevékenységét, az éves termelés 6 ezer tonnára esett vissza. Ekkor a külföldi tulajdonban levő gyárak stabilizációs alapot hoztak létre, és mára 15 ezer tonnára futott fel a dohánytermesztés, ami már valamivel meghaladja a magyar dohánygyárak szükségletét.
A hazai dohányipar visszatérő problémája a feketepiac, amely az utóbbi években ugyan visszaszorulni látszik, ám – az adó inflációt jelentősen meghaladó emelése miatt – könnyen újraéledhet.
