Brian kiscsibéket szeretett volna, ezért tojásokat vásárolt. Ezek közül mindössze egy kelt ki, és – mint kiderült – azt sem tyúk tojta: egy kiskacsa volt benne. Brian természetesen nem tudott ellenállni az apróság bájának, ezért úgy döntött, felneveli, ám volt egy apró bökkenő. A kacsák ugyanis rendkívül szociális lények, így egy „egyke” – társaság hiányában, magányosan – kevés eséllyel marad életben.
Ember voltából kifolyólag Brian nem rendelkezett szárnyakkal, hogy az alá bújtatva a kismadarat állandó biztonságérzetet és közelséget nyújthasson neki, de hamar előállt egy remek megoldással: tollak helyett a szakálla alá kuckózta be Peeps-et.
(Itt röpke kitérőt szeretnénk tenni. Megragadjuk az alkalmat, hogy „szakáll plusz madár” témában mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek ajánljuk a Kalózok! – A kétballábas banda című animációs filmet. Remek! De most vissza az eredeti témánkhoz!)
A kísérlet sikeresnek bizonyult, a hápi immáron nagy kacsa. Mivel Brian szakállába már nem fér bele, csupán a vállán szokott ücsörögni. Gazdája és barátja megszívlelendő tanácsokat is megosztott az érdeklődőkkel az esetleges további pótkacsamamaságok érdekében. Például: a kiskacsát etetés után több órával szabad csak szakáll alá venni – különben a pótszülő le lesz tojva, akár többször is. Illetve: az nem igazán fáj, ha a kisállat a csőrével csipkedi az arcodat – kivéve, ha a szemedet találja meg.
Na, ki kapott kedvet a kacsaneveléshez?
