Önök szerint létezik olyan országgyűlési képviselőjelölt, aki kerüli a nyilvánosságot? Mi találtunk egyet, úgy hívják: Király Jenny. A Veszprém megyei négyes választókerületben indul a hölgy, tizedmagával küzd a parlamenti mandátumért, tök esélytelenül.
Hogy akkor miért csinálja? Tán lesz válaszunk, de ne szaladjunk ennyire előre.
Fotók: Neményi Márton
Király Alfréd tekintélyes devecseri férfiú, negyvenkét éves, százharminchét kiló. Valaha testépített, szteroid nélkül pakolta magára a rettenetes izmokat. Aztán, amikor abbahagyta a gyurmázást, a hasára csúszott a deltája, de azért most se ülnénk le vele szkanderezni. Persze van, hogy a muszkli kevés, kell a mázli is: 2010 októberében utóbbira volt szükség, amikor a vörösiszapfolyam épp a Király-porta előtt állt meg. A katasztrófa után a közéletbe vetette magát Alfréd, az Esélyt az Életre a Vörösiszap Után ügyvivőjét tisztelhetjük benne. Lendülete Brüsszelig röpítette, egy meghallgatás erejéig eljutott még az Európai Parlamentbe is.
Idén súlycsoportot váltott. Régi sporttársa, a zalaegerszegi exfutballista, „Táncsics Peti” a közelgő választásra megalapította az Új Magyarország Pártot, ebbe lépett be Király Alfréd. Tán lehetett volna belőle képviselőjelölt, ám nem szereplős fajta, vagy ahogy ő mondja, „a háttérből szeretem mozgatni a szálakat”, így inkább a nejét, Királyné Ferencz Ildikót bírta rá az indulásra.
Sörsátorral, élő zenével haknizták körbe a nyolcvanhét településből álló választókerületet, háromtagú banda – gitár, szinti, ének – nyomta demjénrózsit meg a többi magyar slágert. Ha épphogy is, de összejött a siker. Tudott, hogy ötszáz támogatói aláírás kell az induláshoz, és bár Királyék hatszázhetvenet gyűjtöttek, a bizottsági csekkolás után mindössze ötszázhét érvényes szignó maradt fönn a rostán.
Programjáról faggatjuk Királynét a család olivazöld nappalijában. „A szegényeket karoljuk fel.” Bővebben? „Legyen ingyenétkeztetés a szegényebb gyereknek. Meg persze a nem szegényeknek is.” És még? „A hajléktalanokon is segíteni kellene. Van sok olyan épület, ami feljavítható. Meg olyan is, ami már most is lakható. Oda kéne adni nekik.” Aztán? „Többet erről most nem akarok nyilatkozni.”
Kicsit beljebb vagyunk azzal, hogy a férjtől megkapjuk a párt szórólapját, melyen míves mondatra lelünk: „Három apró, de a nemzetgazdaság számára ezermilliárdos probléma megoldására hívjuk fel a figyelmet a politikai paletta teljes repertoárjával: Ne szemetelj! Ne pazarolj! Kérjél mindenről számlát!”
Kérdezzük, Királyné, milyen eredményre számít; egy százalék, kettő, öt, húsz, ötven, kétharmad? „A kétharmad biztos nem lesz meg” – válaszol indokolt szerénységgel. Aztán némi tűnődést követően a realistább két százalékot célozza meg.
Miért pont a kettőt? Hát mert, ha az egyéni jelölt nem éri el ezt a határt, akkor köteles visszafizetni a korábban kapott egymillió forintos állami támogatást. Tragédia szerencsére akkor sincs, ha leszerepel az Új Magyarországért. Hiszen pusztán azzal, hogy az ország százhat egyéni választókerületéből ötvenben sikerült jelöltet állítania, a központi büdzsé magának a pártnak is utalt százötvenmillió forintot, amit akkor is megtarthatnak Táncsicsék, ha a kutya sem szavaz rájuk – ebből azért visszaperkálható akár ötvenszer egymillió is.
Alfréd civilben vendéglátós, spéci lakókocsiból árusít: „Büféztetek a devecseri lomis piacon.” Szeretnénk megtudni, mi vitte őt a pártpolitikába. „Nem kevés a pénz. És a pénz mindenkit vonz. Ennek már van súlya, hazudik, aki azt mondja, hogy nincs. Igen, mi a pénzért is csináljuk… És persze szeretnénk valamit elérni a politikában. Politizálni akarunk, minket érdekel a politika.”
És mi lesz azzal a százötvenmilkóval? „Még nem beszéltük meg. Biztos nem tennénk zsebre.”
Kérdik, hol van Király Jenny? Most jött el az idő, hogy róla is beszámoljunk.
Király Alfrédnek és Királyné Ferencz Ildikónak három gyermeke van. A legidősebbről annyit árulnak el, hogy politológiát végzett, és egy pártnál dolgozik. A legkisebbről azt tudni, hogy fiatal még a közélethez. A középső pedig maga Jenny, aki Budapesten jár gazdasági főiskolára, s most édesanyjával egyszerre kapott kedvet indulni a választáson. Csak míg a mama ugye az Új Magyarország Párt (ÚMP) üstököse, Jenny egy hasonló nevű alakulat, az Új Dimenzió Párt (ÚDP) üdvöskéje.
Jennyt telefonon érjük utol, ám elzárkózik a nyilatkozattól. Pártelnökéhez irányít, „hívják inkább a Szabolcsot”. Mi egyelőre megelégszünk a formáció honlapjával, ahol is egy taréjfrizurás sportember fotója alatt a következő olvasható: „Üdvözlöm az Új Dimenzió Párt oldalán. Kovács Szabolcs vagyok, a párt elnöke. Célunk, hogy felhívjuk a KORMÁNY figyelmét a mai feltörekvő ifjúság problémáira.”
Lesz miből felhívni azt a figyelmet, ugyanis Jenny és Szabi ÚDP-je negyvenkilenc egyéni jelöltet állítva szintén besöpörheti az állami százötvenmilliót, valamint a jelöltenkénti, egyelőre bizonytalan negyvenkilencszer egymilliót.
Jenny amúgy hivatalosan, anyakönyvezve is Jenny. Eredetileg Jennyfert akartak Királyék, de az anyakönyvi hivatal csak a Dzsenifert lett volna hajlandó bejegyezni, ám mivel a dzs nem tetszett a családnak, kiegyeztek Jennyben.
Jenny egyéni képviselőjelölti programjáról a jelölt szótlansága miatt a mamát kérdezzük. Királyné összegzése: „Jenny is küzd a szegénység ellen.” Ennél pontosabban mi sem fogalmazhatnánk.
Jennynek nem mással kell megküzdenie, mint a választókerület abszolút esélyesével, a pápai főfideszessel, Kovács Zoltánnal, ki öt cikluson át polgármesterkedett a városban, manapság pedig az emberi minisztérium társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára.
Kovács az övéi körében tölti a napot. Déltájban a pápai légi bázison pillantjuk meg őt, ahogy Áder János köztársasági elnök és Hende Csaba hadügyér társaságában látogatóba érkezik az egységhez. Az apropó: Magyarország tizenöt éve lépett a NATO-ba, s lévén az államelnök egyúttal a honvédség főparancsnoka is, illik ilyenkor beszédet mondania, kitüntetést osztania. A megtiszteltetés Pápának jutott.
Egykor komplett repülőezred működött itt mindenféle MIG-ekkel, ám tizenéve Kecskemétre kerültek az új, immár Gripen típusú vadászgépek. Pápát az mentette meg, hogy néhány NATO-ország összeállt a szövetségen kívüli finnekkel és svédekkel, vásároltak három böszme nagy Boeing C-17-es szállítógépet, s most innen üzemeltetik e darabra szerény, ám kapacitásra grandiózus flottát.
Az uniformisos bulik legszórakoztatóbb eleme az első pár perc: a díszszemlés fogadás. A svejkesség része, hogy maga a díszalakulat Budapestről érkezett, konkrétan a Petőfi laktanyából, hogy a szintén a fővárosból ideautózó államfővel Pápa külsőn lenyomja a műsort.
Emberivé a természet törvénye teszi az eseményt. Miután lemegy a tisztelgés, a jónapothonvédek, s mindaz, mi ilyes szituban kötelező, a köztársasági elnök parancsnoki értekezletet tartani siet be a csapatművelődési otthonba. Stáb, főtisztek, sajtó utána. Egymás lábát tapossák a társaság tagjai a földszinti tárgyalónál, ám sehol az államelnök. Pár perc telik topogással, ekkor Áder kilép a mosdóból, megigazítja zakója fölső gombját, és komoly képpel, határozott léptekkel, az előtte szétváló tömegben behalad a terembe. Szeretnénk hinni, hogy szíve szerint tolna egy poént a tripla fekete és túladagolt Szentkirályi kombóról. Vagy arról, hogy útközben tán meg kellett volna állni a Mekiben, vásárolni egy kamukólát („Smart-kártyád van?”), majd mintegy mellékesen besétálni a mosdóba; lett volna meglepetés, na de a szerep az szerep.
Üvegfal mögé zárkózik a vezérkar. Hogy miről tudnak beszélni azon túl, hogy „tábornok uram, mennyit fogyaszt százon egy ilyen C-17-es?”, fogalmunk sincs. Amúgy tényleg eszméletlen nagy ez a gép, ha kell, tankokat visz, ha úgy hozza a szükség, századnyi katonát menetfelszereléssel; a reálosok kattintsanak ide a pluszinfóért, a humánosoknak pedig eláruljuk, mi azt lessük, melyik heveder mögül ugrik elő Berger .
Fertály óra múlva a kifutón látjuk viszont a gépbejárást is mosoly nélkül abszolváló Ádert. Nemcsak a mimika terén puritánabb ő, mint elődje, hanem a pápai programot illetően is. Három éve Schmitt Pál járt ugyanitt, ő hangárt látogatott, helikoptert simogatott, még a hókotrókezelőkkel is lejattolt. Mi több, a tiszteletére a magasba emelkedett egy C-17-es, tett egy kövérgázas kört a reptér fölött, és köszöntésképpen megbillegtette a szárnyát az elnök felé.
Áder nem kér a privát légibemutatóból, inkább állománygyűlést tart „megjelent háromszázhuszonegy fő” előtt. „Négygyermekes apaként, akinek van mit és van kit féltenie” mond „szívből jövő államfői és főparancsnoki” köszönetet a seregnek. Aztán irány a szirénás autó, program letudva.
A helyi erőre, Kovács Zoltánra viszont vár még ma egy lakossági fórum, elvégre kampányban vagyunk. Szülővárosába, Zircre igyekszik az államtitkár. Ő maga egy iskolai ebédlőbe invitálta híveit, riválisa, a szocialista Gőgös Zoltán egy épülettel odébb, a művházban ad találkát a szegfűs szimpatizánsoknak.
Gőgöst párttársa, a szintén Veszprém megyei Ujhelyi István, országgyűlési alelnök erősíti ezen az estén. Lehet úgy harminc néző, csupa „törzsgárdatag”, körükben aligha a szavazóbázis szélesítése, legföljebb a harci kedv fokozása a cél.
A napi “népközéjáráson” már amúgy is túl van Gőgös. Négy faluban fordult meg az elmúlt pár órában, ismerősökkel találkozott, utcán beszélgetett, és persze mindenütt betért a kocsmába. Ilyenkor természetesen ő fizet, a politizálást rendre megelőzi a „sör vagy fröccs?” kérdés. „Abból látszik, milyen nagy a szegénység, hogy fröccsöt kér szinte mindenki. Ahhoz szoktak, az az olcsóbb” – szól a szociológiai felmérés.
„Forradalmi hangulatról” számol be a két MSZP-s, azt mondják, „rettenetesen elegük van az embereknek a politikusokból, de különösen a Fideszből”.
Gőgös most negyedszer áll ki Kovács ellen. Háromszor már kikapott, csúnyán. „Vérfideszes ez a választókerület – állítja a jelölt. – Ezért kell mindent beleadva kampányolni.” Meg azért is, mert illik meghálálni a befutó helyet az Összefogás országos listáján: a negyvennegyedik hely az övé, ezzel, ha csak nem bukik hatalmasat a bal, Gőgös ott lesz a következő Országgyűlésben.
Optimizmusban nincs hiány. „Zoli, szerintem most nem fogsz annyira kikapni, mint a múltkor” – a fórum után ezzel biztatja őt egy zirci elvtársa.
Mi pedig átballagunk a másik Zoltánhoz, Kovácshoz, a suliba. És rögtön törvénysértésbe ütközünk. Közoktatási intézményben választási plakát elhelyezése tilos, kétharmados törvény tiltja, gránitszilárdsággal, a narancsos aktivisták mégis teletacepaóztak mindent. Ejnye.
Kovács is hívott vendéget: Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettest. Úgy százfőnyi publikum fogadja bólogatva az igét, miszerint tilos belesétálni a 2002-es csapdába, amikor is számos Orbán-hívő nem ment szavazni, abban a hitben, hogy elég, ha odahaza a tévében megnézi kedves pártja győzelmét; aztán lett belőle egy aligvereség.
Kacajt fakasztanak a simonozós megjegyzések, morajt annak említése, hogy az „országot tönkretevő” ballib ismét „ígérgetésbe” fogott. Kovács felhívja a figyelmet, hogy mindenki személyivel és lakcímkártyával induljon szavazni, s figyelmeztesse erre idős rokonait is, hiszen, véli a politikus, a nénik közül alapjáraton sokan csak „az imakönyvüket tartják a retikülben”.
Navracsics gazdasági adatokkal skiccel glóriát az Orbán-kormány fölé, majd kijelenti, aki „csak azért nem támogat egy ilyen Fideszt, mert baloldali, az egy bolond ember”; tudjuk be ezt a kampányhévnek. Utóbb, a „lehet feltenni kérdéseket” résznél igazán tökösen viselkedik, amikor két férfi is a „minek fizetünk még ma is a zsidóknak?” és a „miért van Holokauszt emléknap” témakört feszegeti. Sajátjai körében akkor jár el komfortosan a politikus, ha ilyen esetben elkeni a választ. Navracsics viszont közepesen palástolt feldúltsággal oktatja az urakat arról, hogy ha magyarok ölnek magyarokat, s ezt ráadásul az állam nevében teszik, akkor jár az emléknap. Akár a tanácsköztársaságos Szamuely, akár a nyilas Szálasi a gyilkos, akár osztály-, akár faji alapon történt a rettenet.
Az est fénypontja a zirci apát. Kovács Zoltán már búcsúzkodik, amikor Dékány András Sixtus kéretlenül zárszóra emelkedik. Azzal nyit, hogy a templomban nem politizálhat, de idekint már igen. (Na de akkor miért papi ruhában teszi ezt? Pápája mit szólna a pártos habitushoz?) Hívei, pontosabban a lakossági fórum (nem biztos, hogy utóbbi az előbbi részhalmaza) felé fordulva kihirdeti: a választáson nem az a fő szempont, hogy elégedettek vagyunk-e egy párttal, hanem az, hogy bízunk-e benne. Utal rá, szeretni kell a Fideszt, dicsérni, nevelni, mert „az a gyerek, akit szidunk, nem fog javulni, hanem maga is elhiszi, hogy rossz”.
Rosszcsont Kovács és rosszcsont Navracsics meg csak ül, hallgat. Mi mást tehetne. Valamit valamiért.
