Mióta dolgozol újságíróként, illetve fotóriporterként?

Ez nekem „jobb híján” pályaként indult, amikor teljesen reménytelenül lézengő bölcsészként négy évig próbáltam a magyar szak mellé felvenni a film szakot, hiába. Úgy gondoltam, hogy írni végül is tudok, ezért elmentem a BKF-re (a mai Budapesti Metropolitan Egyetem) 2005-ben. Elég jó visszajelzéseket kaptam, így elkezdtem dolgozgatni, miután már az első évben is beajánlottak lapokhoz. A Magyar Narancsnál kezdtem, nagyon nagy dolognak tartottam, hogy megjelenhetett ott cikkem, aztán utána a 168 Órába is bedolgoztam: ott találkoztam Nagy Józseffel (aki akkoriban a 168 óra, később a zoom.hu, manapság a 24.hu munkatársa – megj.: a szerk.), majd egy-két éves kitérővel visszatértem hozzá a zoom.hu hírportálhoz, ami 2008-tól nagyon ígéretes oldal volt, de egy év után megszűnt. Hírszerkesztőként kezdtem, aztán a kultúrarovatot vezetgettem, de azért mindig volt nálam egy amatőr fényképezőgép is. Később észrevettem, hogy átbillen az írás a fotózás javára, egyszerűen sokkal hitelesebbnek érzem, amit a fényképezőgéppel csinálok. Azt hiszem, mostanra kezdek talán legalább olyan jó fotós lenni, mint ahogyan írok. Mindig volt bennem egy kettősség, hogy sokkal jobban szeretek fotózni, mint írni, viszont az íráshoz sokkal jobban értettem, mint a fotóhoz. Mindig kívülről jött ember voltam a fotóriporterek között, mert ilyen sulit nem végeztem, csak autodidakta módon sajátítottam el: lestem a nagy arcokat, hogy ők hogyan dolgoznak. Persze biztos, hogy évekig rettenetesen rosszak voltak a képeim. Most kezdtem felvenni a kapcsolatot emberekkel és kikérni a véleményüket, és kezdem azt érezni, hogy tényleg elkezdtem megtanulni képeket készíteni. Talán lesz ebből valami.

Mitől függ, hogy valamit megírsz vagy inkább fotózol?

Helyzete válogatja. Itt, a 24.hu-nál úgy könyveltek el – szó szerint, tehát ez áll a nevem alatt – hogy „ír és fotóz”. Ez nekem nagyon jó, sokat dolgoztam ezért. Kérdezgetik is persze, néha gyanakvó hangsúllyal, hogy ezt hogy bírom. Jogos a gyanakvás abból a szempontból, hogy vannak olyan helyzetek, amikor választani kell, nem megy a kettő együtt, de azért próbálok olyan fejjel belemenni minden riporteri szituációba, hogy nekem itt egy történetet kell elmesélnem. Attól függően, hogy szöveggel vagy képpel tudom-e jobban, döntök, hogy melyik javára hanyagolom a másikat. Van, amit megírok és hozzá fotózom a három képet, és van, amikor úgy érzem, hogy nekem nem kell itt okoskodnom szöveggel, végigfotózom egy-két információval, képaláírásokkal. Nekem jobban tetszik ez utóbbi, de van, amit nem tudok és nem is akarok megúszni: ha például elmegyek egy kerekasztal-beszélgetésre, akkor ott nyilván írni fogok inkább. Adódnak ebből vicces helyzetek, amikor egyszerre jegyzetelek és közben a szemem sarkából lesem, hogy milyen képet tudok lőni a szöveghez, például egy bizottsági ülésen: ha jön a pillanat, leteszem a laptopot és dzsungelharcos kúszásba pozicionálom magam, lövök hármat, aztán visszakúszom.

Először a fotósok néznek, hogy kúszom feléjük, aztán az újságírók, hogy kúszom vissza. Egyelőre azért jó tudni, hogy most – függetlenül a munkám minőségétől – pont ezt így más az országban nem csinálja, hogy tud zsonglőrködni nagyjából ugyanolyan szinten ezzel a kettővel.

Amíg fotózol, nem maradsz le leírandó információkról, nem lesz hiányos emiatt a tudósításod?

Nehéz ez, rutin kell hozzá, hogy megérezd, hogy mikor jön egy kis üresjárat. Néha elszáll egy-egy jó mondat, ilyenkor próbálom megjegyezni és visszamenőleg bepótolni. Néha pedig egy-egy jó pillanat száll el, és ezzel a fotó is – ezt pedig utólag nem lehet pótolni. Ez a kompromisszum, amit vállalnom kell, de úgy tűnik, belefér: eddig nem volt történet, ami ne állt volna össze, és a szerkesztőségnek is jó, hogy nem kell velem fotóst, újságírót küldeni. Még sohasem jöttem el egyetlen helyzetből sem, hogy „fú, most ezt elszámoltam”. Mindig megy a fejemben a belső narrátor, amíg fotózok, fejben már írom, és fordítva. Nekem nem megy az, hogy jegyzetelek, vázlatot írok, aztán folyószöveggé bővítem, hanem kis túlzással fejben már a kész szöveget gyártom, amit aztán persze szerkeszteni kell.

Mik a kedvenc fotótémáid?

Nincs ilyen. Ugyanúgy végtelen elégedettséggel tudok eljönni egy másodvonalbeli sajtótájékoztatóról is, hogyha érzem, hogy sikerült valamit elmesélnem, amit lehet, hogy szöveggel nem sikerült volna. És ugyanúgy tudok csalódottan távozni egy történelmi eseményről, hogyha valahogy nem vetődött elém a helyzet, és én sem tudtam elévetni magam. Nem a témán múlik tehát, nem is hírértéken, jelentőségen. Az persze tény, hogy a menekültválságban lubickolok. És mások is, nagyon sokan. Bármennyire is cinikusan hangzik ez, mégiscsak itt zajlik a történelem a szemünk előtt, ennél hálásabb helyzetbe egy riporter nem is kerülhet. Az éves sajtófotó-verseny szervezői is pedzegették az utóbbi években, hogy Magyarországon egyszerűen nem történt olyan horderejű esemény, amitől igazi tétje lenne a szakmának – a nyomor, egy-egy árvíz és az éppen aktuális miniszterelnök uralja a kiállításokat. Most pedig hirtelen itt van ez, a nyakunkba szakadt, nekem – és nyilván a többieknek is – nagyon gyorsan végig kellett gondolnunk, hogy hogyan próbáljunk meg elmesélni egy végtelenül hosszú és elmesélhetetlenül összetett történetet. A tavalyi egy „jó” nyár és „jó” ősz volt, idézőjelben persze.

Eleinte szinte szégyelltem magam, hogy ennyire jól érzem magam köztük, hiszen ők valószínűleg a hátuk közepére kívánják ezt az egészet. Én pedig abból gyártom az anyagokat, hogy ezrek szenvednek. Ezen persze túl kellett lépni: az a dolgom, a munkám, hogy megmutassam őket, tisztességesen, empátiával.

A menekültválságról rögtön még beszélünk részletesebben, de egy pillanatra még maradjunk nálad: portrét, eseményt vagy mondjuk tájképet fotózol szívesebben?

Az nagyon hamar eldőlt, hogy nem szeretném rendezni a jeleneteket, nem akarok instruálni, pózoltatni és fényeket tologatni. Tehát marad az, hogy ami történik magától, azt fotózom. A legjobb, ha engem észre se vesznek, ha sikerül láthatatlanná válnom. Az én átkom, hogy agyalok: van, aki ösztönösen fotózik, odaszalad, -áll, -guggol, meglövi a megismételhetetlen, szuper képet és megy tovább. Nekem ez nem megy, nekem komponálnom, matekoznom kell, expozíciót számolgatni, a fényeken gondolkodni. Ha kell, tudok gyorsan dönteni, egyre gyorsabban, szerencsére, de egyelőre jobban érzem magam azokban a helyzetekben, amelyekben van idő gondolkodni. Ezért szeretem az interjúkat, különösen Nagy József másfél-kétórás interjúit, amelyekből könyv is lett.

Ott ül egy ember, én pedig, hacsak nincs extrém lencsefóbiája – politikusoknál, közéleti szereplőknél mondjuk ez elég ritka –, el tudom érni, hogy tudomást se vegyen rólam, mintha ott sem lennék. Szoktatom a helyzethez, óvatosan közelítek, ha kell, és van időm játszani a látószögekkel, beállításokkal. Ezek után van még egy órám arra, hogy egy jó esetben hadonászó, gesztikuláló, mosolygó, dühöngő embert körbefotózzak. Nem sietünk, tudom, hogy csak rajtam múlik. Szóval inkább helyzettől függ, hogy miben érzem magam otthon, és nem műfajtól, tehát hogy tájképet vagy tüntetést fotózom-e. A tájkép jó egyébként, a táj is ott marad a helyén.

Előfordult már, hogy veszélyes helyzetbe kerültél, például tüntetéseken? Könnygázt sikerült már szippantani?

Magyarországon nehéz veszélyes helyzetbe kerülni: sokkal könnyebb veszélyes helyzetbe kerülni úgy, hogy a kilencedik kerület egyik félreeső zugában előveszed a géped késő éjjel, mint amikor mondjuk egy radikális jobbos bulin így, szakállasan, szemüvegesen flangálok. Nem, azt hiszem, hogy konkrétan az életemet még soha nem féltettem, a testi épségemet is csak nagyon ritkán, és amikor kezdőként még félve mentem bele egy-egy helyzetbe, akkor is kiderült, hogy nem voltam veszélyben. Utólag visszagondolva inkább attól tartottam, hogy elhajtanak, elküldenek a francba. Nem jó az ember lelkének, ha belekurvaanyáznak az arcába, ami most már rendszeresen megesik, de ez van, muszáj volt vastag bőrt növesztenem.

Az egyik első fotóriportom a Hatvannégy Vármegye Trianonra emlékező bulija volt, nyíltan neonáci szervezetekkel és együttesekkel. Nem akartam a pálya szélén maradni és megcsinálni a szokásos képeket, úgyhogy bementem partyfotózni, rögtön oda is mentem egy Árpád-sávos zászlót tartó archoz, hatalmas, és amúgy nagyon szép nagy-magyarországos tetkóval az alkarján, jeleztem, hogy fotóznék és már fotóztam is. Amikor leesett neki, hogy mi történt, utánam kiabált, visszahívott, addigra ott állt vagy egy tucat kopasz félkörben, karba tett kézzel.

A zászlós arc mosolygott, „várjál, haver, ezt fotózd”, mondta, és levette a pólóját, hogy lássam az egészhátas turultetkót. Csodálatos volt. Onnantól maguktól jöttek, aki nem, az is hagyta, pedig tudták, hogy finoman fogalmazva más világból jöttem. Jó is lett az anyag. Csak akkor sértődtek meg, nyilván, amikor látták, hogy hazaáruló, liberális, zsidók által pénzelt oldalra került ki. Szóval,ha úgy döntesz, hogy nem félsz – szerintem ez egy döntés –, akkor sokkal kisebb eséllyel lesz bajod, mintha félnél. Valahogy meghálálja magát, ha bátor vagy és tudod, hogy neked az a dolgod, fotózz, dokumentálj, elmeséld a történetet, tudod azt, hogy mikor kell engedélyt kérni és hol van az a vékony mezsgye, amikor lehetsz óvatosan pofátlan. Aztán úgyis meglátod. Ebben az esetben még az sem fog álmatlan éjszakákat okozni, ha nagyon durván elhajtanak, mert tudod, hogy nincs igaza – ha pedig igaza van, azt tudni kell belátni.

Ha már az engedélyekről beszéltünk. Amikor menekülteteket fotózol, és például gyerekek vannak a karjukban, akkor mit teszel?

Léteznek jogszabályok, de nagyon tágan fogalmaznak, a fotóalanyok, a hatóságok és a bírók kegyeire vagyunk utalva, bár engem még egy képem sem juttatott el tárgyalóterembe, lekopogom. Ez szürke zóna, ahol óvatosan kell lavírozni, etikailag és jogilag is. Alapvetően engedélyt kell kérni mindenkitől, de az éles helyzetben inkább ráutaló magatartást keresünk.

Idejött több ezernyi, tízezernyi ember, közterületen, pályaudvarokon éltek, nekünk a legjobb tudásunk szerint meg kell mutatnunk, hogy mi történik itt, hogy kik ők. Ezt ők sem bánják. Ha mégis, szólnak – általában teljesen civilizáltan és kedvesen.

Ha esemény van – tüntetés, összecsapás –, akkor életszerűtlen lenne engedélyeket kérni, nem is kell. Ami a gyerekeket illet: igyekeztem nem direkt külön őket fotózni, mert abból nagyon kevés kivétellel csak olcsó, hatásvadász, nagyon erősen koncepciózus riport születhet, ami könnyű, gyors, de csalóka sikerélmény lehet. Persze, én is a hatalmas szemekkel a lencsébe mosolygó vagy éppen kétségbeesetten síró gyerekeket ábrázoló képeim alá kaptam a legtöbb lájkot, és csábító volt, hogy bedőljek nekik, hogy elhiggyem, hogy tényleg ezek a „nagy” képeim. A terepen egyébként mindig kerestem a szülőket a tekintetemmel. Ha valaki jelezte, hogy „nem, köszi”, akkor azt tiszteletben tartottam, egyébként pedig abból indultam ki –és azt hiszem, hogy ez a legokosabb gondolat, amire jutottam az egész válság alatt – hogy „csak nem lesz baj”. Nem is lett. Azalatt a pár hét alatt szeptemberben legfeljebb civil segítők és rendőrök kiabáltak velem, menekült talán csak egyszer, egy egyébként is feszült helyzetben. A rendőrök egyébként az első sokk után nagyon gyorsan megtanulták menedzselni a helyzetet, korrektek és figyelmesek voltak végig, nem az ő hibájuk, hogy lehetetlen feladatot kaptak. Sem Budapesten, sem Görögországban semmi bajom nem lett azért, mert fotóztam. Csak tudni kell a határt: a nem az nem.

Hogyan készülsz az olyan több napos külföldi utakra, mint amelynek részese voltál Görögországban?

Nem vagyok nagy utazó, de szeretnék többet külföldön riporterkedni, főleg mostanában. Erre a görög útra nem nagyon lehetett készülni egyébként: lényegében annyiból állt a felkészülés, hogy elvittem a felszerelésemet és feltöltöttem előtte az akkumulátort. A Vöröskereszttel mentem, az ő fotósuk voltam egy héten át, miután a szervezet kiküldött egy öttagú kontingenst. Ők sem tudták elmondani, hogy pontosan mi vár rám, mert ők is az utolsó pillanatban tudták meg, hol és meddig van szükség rájuk. Az volt az eredeti terv, hogy Szalonikiben, egy mobilkórházban fognak dolgozni, aztán szóltak, hogy megyünk Athénba, a tengerpartra is, ahol éles helyzet van, végül csak Idomeni mellett voltunk, a Vöröskereszt sátrában, ahol napi nyolc – persze inkább kilenc-tíz – órás műszakokat nyomtak le emberfeletti teljesítménnyel. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy megyek velük, és próbálok mindig szó szerint jó pozícióba kerülni, hogy tudjak fotózni, próbáltam nem messzire csavarogni, de igyekeztem nem kimaradni a tábor életéből sem. Próbáltam fele-fele arányban egyensúlyozni a kettőt.

Milyenek voltak a körülmények? A képeket például a sátorban szerkesztetted meg és küldted meg a 24.hu szerkesztőségének?

Miután kiértünk, elég hamar kiderült, hogy hírfotót nem valószínű, hogy tudok készíteni.

Aki még nem járt menekültek között vagy menekülttáborban, az lehet, hogy úgy képzeli ezt, hogy folyamatosan káosz van, idegeskedés, összecsapások, kitörések, könnygáz. Nem, a helyzet az, hogy az idő nagy részében nem történik semmi, meg merevedett az idő és az élet, és egy ilyen félig kábult, tanácstalanságban ténferegne.

Talán egy ilyen hírmozzanat volt, amikor áttörték a határt, viszont mivel én a Vöröskereszttel mozogtam főleg, és nekik nem akkor volt a műszakjuk, ezért én éppen nem voltam a táborban. Mérges is voltam, nyilván nem rájuk, hanem a világra. A szerkesztőségnek viszont ezért elég volt akkor anyagot leadnom, amikor azok összeálltak. Volt időm összefotózni, ami érdekelt, és ebből rengeteget tanultam. Az egyik téma persze a Vöröskereszt volt, de azon belül is nézőpontok sokasága akadt: gyógyítók, betegek, kísérők, családok. Nagyon ügyesen kellett betegeket fotózni, nem használhattam ki, hogy a félájult embereket úgy örökítem meg, ahogy csak akarom, és tőlük ugye engedélyt sem tudok kérni. Ügyesen kellett komponálni, de sokszor még így is hiénának éreztem magam. Ráadásul rengeteg volt a gyerek, akik nem feltétlenül a szüleikkel érkeztek. De azt hiszem, hogy ezek mind elrendeződtek maguktól, senki nem panaszkodott és nem tiltakozott utólag sem, én pedig eleve nem is használtam azokat a képeket, amelyekről utólag úgy gondoltam, hogy nem tisztességesek. Mivel egy hétig voltam ott, két-három nap után már láttam, hogy mik azok a sztorik, amelyeket szeretnék elmesélni. Csak ugye, Bill Murrey is megmondta: nagyon nehéz játszani a semmit, nekem pedig nagyon-nagyon nehéz volt a semmit fotózni. Mert ha történik valami, akkor világos, ott a pillanat, ott kell lenni, ahol viszont nem történik semmit… Ebből lesz nagyon sokszor az, hogy a – főleg kezdő, vagy tanácstalan – fotósok szomorú szemű gyerekeket fényképeznek közelről, amint a kamerába néznek, vagy békejelet mutogatnak, és akkor ezt eladják úgy, mint a menekültválság emberi arca, vagy ilyesmi bullshit. Viszont én ennél többet szerettem volna, remélem, hogy sikerült. Bár nekem ez egy tanulópálya volt, valószínűleg nem ezzel fogok pályázatokat, versenyeket nyerni, de arra nagyon-nagyon jó volt, hogy egy teljesen idegen országban és közegben, a komfortzónámtól nagyon messze kipróbáljam azt, hogy helyt tudok-e állni.

Fények persze voltak, technikailag nem volt nehéz, de etikailag, morálisan, egészségügyileg, és persze lelkileg az volt. Én szerencsére kívül tudok maradni, nehezen érzékenyülök el, de azért csak berágja magát az ember bőre alá ez a sok-sok szenvedés és reményvesztettség, amit lát.

Próbáltak tőled valamiféle segítséget, támogatást kérni a menekültek?

Nagyon sokan megállítottak, igen. Azért is, mert vöröskeresztes mellényben voltam végig, amivel egyébként azt hiszem sokkal könnyebb volt a munkám, mivel valószínűleg többen megtiltották volna, hogy lefotózzam őket, ha nem így van. Volt, aki papírt akart, hogy engedjék át a határon. Ezt a vöröskeresztesek tudtak adni eleinte, aztán megtiltották nekik. Aztán volt, aki a gyerekét akarta nekem adni, hogy gyógyítsam meg, más vizet vagy élelmet kért. Nehéz pillanatok voltak, mert ezeket mind vissza kell utasítani, úgyhogy elég hamar megtanultam, kit hova kell irányítani, ahol segítenek rajta. Az egész rendszert én nyilván nem kavarhattam meg azzal, hogy beprotezsálom őket, az orvosokkal is kitoltam volna vele. Szóval igen, meg kellett szoknom, hogy odajönnek folyamatosan.

Nem érezted magad veszélyben? Végtére is rengeteg ismeretlen ember volt körülötted egy teljesen másik világból.

Egyáltalán nem. Voltak rámenős arcok, volt, aki pofátlanul tarhált, volt, aki kivette a kezemből a gépet és elkezdte nyomkodni, ezeket tudni kellett kezelni, de talán három-négy ilyen történt egy hét alatt, ami egy két-háromezresre tervezett táborban, amelyben végül tizenötezren éltek, nagyon kevés. Egyszer tábortüzeket fotóztam éjjel a mezőn, alig volt valaki a környéken, egy csapat fiatal kinézett magának, elkezdtek hadonászni, kiabálni, hogy „chai, chai!”, pedig őket pont nem is fotóztam. Kiderült, hogy csak meg akartak itatni, így tudtam meg, hogy mondják errefelé, hogy tea. Aranyosak voltak. Fotózni egyébként nem hagyták magukat.

Olyanokat sem tapasztaltál, hogy a menekülteket megtámadják? Németországból érkeztek például olyan hírek korábban, hogy felgyújtották a táboraikat, vagy rájuk támadtak.

Ez egy nagyon félreeső tábor volt, itt nem volt semmiféle konfliktus menekültek és nem menekültek között, már csak azért sem, mert civilek alig voltak, leszámítva a hivatásos segítőket, viszont rengeteg rendőr, határőr állt mindenfelé. A menekülttábor Idomeni falu mellett van. Kihasználják persze a helyzetet a helyiek, hiszen meglehetősen drágán árulják a banánt vagy a narancsot, de ennyi. Béke van. Persze amikor ledöntötték a határt, akkor volt könnygáz, oszlatás, előállítás, de azzal, hogy a görög lakosság utálná a menekülteket, egyáltalán nem találkoztam. Biztos ott is van feszültség, de nem volt tapintható. Sőt, Szalonikiben laktunk, amit különösebben nem érint a menekültválság, viszont konkrétan odavoltak a helyiek a Vöröskereszttől, etettek-itattak bennünket a kocsmában.

Az volt az alaphangulat, hogy a menekült embereknek segíteni kell, és hogyha valaki segít rajtuk, akkor az hős. Nagyon-nagyon üdítő volt Görögországban – amelyet sokkal jobban sújt a válság, mint Magyarországot sújtotta – azzal szembesülni, hogy nincs para, nem kell lépten-nyomon megbeszélni, hogy „minek jöttek ide”, meg hogy „baj lesz ebből, meglátod”. Nagy élmény volt. Ezek után persze annál dühítőbb látni, hogy itthon mi megy, hogy olyan emberek fejébe rágta be magát a félelem, akik még életükben egy darab arabot sem láttak.

Mik a terveid, lesz még folytatása a menekültfotózásnak?

A Vöröskereszttel való együttműködésnek remélem, hogy lesz. Én azt hiszem, hogy most a legjobb esélyem arra, hogy kövessem a történetet az, ha velük tartok, és miután úgy tűnik, hogy nagyon elégedettek voltak, minden esélyem megvan rá. Ugyanakkor a munka főleg ideköt: amikor riporter lettem a 24.hu-nál, vállaltam, hogy maradok a közelben, ha ugrani kell, ugrok. Ez teljesen rendben van, de most, hogy megtapasztaltam, mekkora élmény ez, szeretnék egy-két hetekre elmászkálni akár a Vöröskereszttel, vagy később akár nélkülük is. De egyelőre nem baj, ha nem leszek utazós tudósító. Ahhoz még sokat kell tanulnom.

Szerény vagy.

Oké, lehet, hogy kicsit túl sok komplexusom van, például amiatt, hogy autodidakta módon próbálok tanulni, nem vagyok a tagja semmilyen belső körnek a szakmában. Ráadásul csak most, múlt nyáron – épp, mielőtt megérkeztek volna több ezren a pályaudvarokhoz – szereztem igazi profi felszerelést. Évekig megvolt ez a mentségem, ha nem sikerült valami, hogy „jó, hát ilyen amatőr cuccal nem csoda”. Most már nincs, ami egy kicsit rémisztő is, hiszen nincs több duma, kifogás, most már tényleg csak rajtam múlik minden. Felszabadító, persze, hogy technikailag szinte mindent megoldok, viszont látványosan előjön az is, hogy miben vagyok gyenge, mire kell még gyúrnom. Bizonyos értelemben kevésbé érzem magam „kész” riporternek, mint egy éve, amikor már egész rutinosan tudtam kompromisszumokkal dolgozni. Igyekszem tisztességes, de kemény visszajelzésekhez jutni nálam tapasztaltabbaktól. Talán bármeddig is jutok, sosem fogom azt gondolni, hogy „készen” vagyok. Lehet, hogy ez nem baj.