Az E épület előtt már fél ötkor kígyózott a sor. Ott voltak mindanyian, mire odaértem. Győző, Maca, Csibi, Miki és Dodó. Nagyjából az első harmad környékén állhattak. Nem érdekelt a morgás, egyenesen odamentem hozzájuk. Dodó és Győző álltak elöl, mintha ikrek lettek volna, mindkettőn széles szárú kék farmer és kihajtott gallérú kockás ing. És persze a frissen nyírt barkó. Minden fiú frissen nyírta a barkóját a péntek esti Omega-klubra. Mi pedig kiöltöztünk. Én aznap egyenesen az Állatkertből érkeztem, ugyanazt a barna szoknyát és zöld selyemblúzt viseltem, mint délután. És persze a piros olasz bőrcsizmát. Semmi okom nem volt önbizalomhiányra, repített a délután emléke. És még az sem zökkentett ki, hogy megláttam Csibit, aki aznap estére egyértelműen nehéztüzérségi bevetést tervezett. Elég volt egy pillantás, és levettem, Csibi nem kispályán képzeli. Kész haditerve van. Magas talpú szandált viselt, és a térdig érő citromsárga dzsörzéruháját, amit úgy irigyeltünk tőle. Vörösnarancs rúzs, magasra tupírozott, frissen festett fekete hajzat. Megállt tőle a levegő. Úgy döntöttem, támogatom a törekvését, bármi legyen is az. Elvégre van valamim, ami neki nincs. Egy angol rajongóm. „Azt a mindenit, Csibikém. 1970 nőideálja, hús-vér kiadásban, bőrkötésben”, kiáltottam oda neki három lépés távolságból. Csibi hálásan vetette hátra a fejét, és húzott be maga mellé a sorba. Együtt kacagtunk. Fűtött minket a büszkeség, a piros csizma, a sárga ruha és az irigykedő pillantások. Egy percre rendben volt minden. Ott és akkor imádtuk az életet, és hálásak voltunk a sorsnak, hogy lánynak teremtett minket az isten. Az Omega-klub ivararánya ugyanis egyértelműen nekünk kedvezett. Mérnök- és közgazdászhallgatók, műszerésztanulók, néhány jogászpalánta. Tele volt a nézőtér érzékeny, okos és jóképű fiúkkal. Igaz, amikor Kóbor elkezdte énekelni kigombolt ingében a Lénát, már egyikünk sem a körülöttünk legyeskedő srácokra figyelt. De most Csibivel leplezetlenül mustráltuk az aznapi felhozatalt, és elégedetten bökdöstük egymást egy-egy különösen jól sikerült tekintetváltás után. Dodó közben rajongással bámult minket, és elfelejtett minden jó előre begyakorolt, Csibinek betárazott csípős megjegyzést. Hol volt már a délelőtti vagánysága.
„Szevasz, apukám!” – csaptam a vállára, hátha kizökken a nyálcsorgatásból. Már nekem volt kellemetlen. A szemem közben Mikit kereste. És néhány méterrel arrébb, egy bögyös műegyetemista társaságában meg is találta. Kordnadrág, zsebre tett kéz, hanyag testtartás, a bal kezében félig elszívott cigaretta. Ahogy máskor is. Hátat fordított, de biztos voltam benne, hogy tudja: megérkeztem. Miki és köztem különös kapcsolat alakult ki. Mindig mindent tudtunk egymásról. Idősebb volt nálunk négy évvel, ami épp arra volt elég, hogy épp négy évvel többet tudjon a világról, mint mi. Egy kaposvári gimnáziumból került Pestre, és amíg a bátyja nagy nehezen bejutott az orvosira, ő elvégezte a szakács szakmunkásképzőt. A városligeti Bagolyvár étterem előkelő vendégeinek főzte a gulyást, készítette a cigánypecsenyét, amikor a főnöke rábeszélte a főiskolára. Pedig Mikinek esze ágában sem volt még továbbtanulni. Végül addig egzecíroztatta a konyhafőnök, hogy ráállt. Így aztán munka mellett járt velünk a Vendéglátó-ipari Főiskola V5-ös tankörébe, és papíron is kitanulta, ami akkor már rég a kisujjában volt. A vendéglátást. Az első naptól fogva érdekelt, de igazán jóban csak az első évfolyam vége felé lettünk. Akkor, amikor Szomory Gyuri összetörte a szívemet. Miki addigra már túl volt egy rosszul sikerült házasságon és ki tudja, hány nőn az egyetemen és azon túl. Senki nem tudott úgy vigasztalni, mint ő. Míg a többiek nyaraltak, ő dolgozott, én pedig otthon segítettem anyunak. Délutánonként az Ifiparkban lógtunk, vagy vidékre stoppoltunk, hogy megnézzük az Illés együttest. Mikit az Omega nem hozta túlságosan lázba, csak a mi kedvünkért járt az E épületbe. Igazi Illés-rajongó volt. És mint olyan, távolságtartással szemlélte a társaság omegás többségét. De elviselt minket és a zenét is. Sőt, voltak számok, amikre még táncolni is hajlandó volt. Csibinél, Macánál, Győzőnél és nálam mindez hasonlóan működött, noha egyértelmű volt, hogy az Omega mellett tesszük le a voksot, békében megfért az életünkben egymás mellett a két zenekar. Jártunk a koncertjeikre, oda-vissza ismertük a legjobb szövegeket, és vagy tucatszor láttuk a moziban az Ezek a fiatalok című filmet, amelynek zenéjét a beatkorszak szentháromsága, az Illés, az Omega és a Metró írta. Persze nem közösen. Azt azért nem. Pedig a városi legenda szerint a zenészek kifejezetten jól kijöttek egymással. Ezzel szemben mindannyian ismertünk nem kevés elvetemült rajongót, aki valóságos ellenségnek tekintette a másik felet.
Nagyritkán, amikor a kultúrvezetés engedélyezte, hogy együtt lépjenek föl, előfordult, hogy a szekértáborok ölre mentek egymással. Legendák keringtek arról, hogy az Illés-Omega ellentét családokat szakított ketté, aminek egyszer mi magunk is szemtanúi lettünk, amikor Dodó a szülei unszolására magával hozta pécsi unokatestvérét, Gusztit. Guszti csontos, magas fiú volt, és le sem tagadhatta volna, hogy ő is odavan az Illésért. Vállig érő, szőkésbarna haját ugyanúgy hordta, mint Szörényi Levente, és az övéhez hasonló fémkeretes szemüveget viselt. Csöndes gyerek volt, nem sok vizet zavart. A pultnak támaszkodva kortyolgatta a sörét egészen addig, amíg az Omega meg nem jelent a színpadon, majd Benkő és Mecky láttán hangosan felhorkant:
– Nnna, ezeket is hazaette végre a penész. Mi van, fiúk, itthon már nem is tudtok zenélni?
Az Omega kétszer is engedélyt kapott, hogy kimenjen Angliába koncertezni, amit az Illés rajongók nem kevés cinizmussal fogadtak. Szerintem csak irigyek voltak. Ezt a nézetet osztotta a társaság nagy része, köztük Dodó is, aki egy szempillantás alatt elfelejtette a kettejük között lévő rokoni köteléket.
– Ugyan már, Guszti. Ha nem borítaná el a szemedet a féltékenység, pontosan látnád, amit mindannyian: Kóborék számai egyszerűen Nyugatra valók! Hallottad már őket angolul? Zseniálisak, apukám, egyszerűen zseniálisak!
– Na, ne mondd, mennyivel tudnak többet, mint a Szörényiék? Hallgasd már meg, miről énekelnek, ember! Az üzenet! Kóbor meg a bandája egy csapat pozőr. A Szörényiék nem csak a hajukat rázzák, meg az ingüket gombolják ki köldökig.
– Röhögnöm kell. Neked fogalmad sincs, mi az a modern stílus meg nagyvilági hangzás. Nem hallod? – a színpadon az Omega épp a Gyöngyhajú lányba kezdett bele. – Hunyd be a szemed! Ezt a számot bárhol énekelhetnék a világon, érted? Bárhol! Az Illésnek viszont semmi köze a Nyugathoz. Szörényiékből egyszerűen hiányzik a lazaság meg a városi elegancia. – Gusztiban láthatóan fölment a pumpa. Szeme összeszűkült, orrcimpái kitágultak, szája szeglete alig láthatóan rángatózni kezdett. – Nem rosszak, sőt, nagyon jók. De egyszerűen provinciálisak. Nem tehetnek róla.
Kész. Dodó ezzel bevitte a kegyelemdöfést. Guszti nem bírt tovább magával, és kétlépésnyi lendületet véve nekiugrott a meglepett Dodónak. Az első jobbegyenest esélye sem volt kivédeni, pedig unokatestvére jóval nyeszlettebb volt nála. Meglepően jó találat volt. Dodónak azonnal eleredt az orra vére. Nem kellett sokáig várni az ellentámadásra, barátunk a gimnáziumban korosztályos birkózóbajnokságot nyert, úgyhogy alig két perccel később Guszti már a hátán feküdt, csontos karja a feje fölött, Dodó lovaglóülésben rajta. Még szivárgott az orrából a vér. Csibi, Maca és én addigra teljes eksztázisban kiabáltuk, hogy hagyják abba ezt a hülyeséget, mert mindannyiunkat kidobnak az Ifiparkból. Még csak három szám ment le a koncertből. Az nem lehet, hogy ezek miatt az őrültek miatt lemaradjunk a Ha én szél lehetnék-ről!
Az őrök általában hagyták egy ideig a hasonló kakaskodásokat, csak akkor léptek közbe, amikor megvolt a veszélye, hogy többen is csatlakoznak. Olyan volt ez, mint a mi saját, külön bejáratú, szigorúan felügyelt többpártrendszerünk. Mindenki jól járt, hogy a tizen- és huszonévesek demokráciaigénye kielégült az Ifiparkban, Metro Klubban, az FMH-ban meg a Műegyetem E épületében. Hadd válasszanak kedvükre, hadd szimpatizáljanak, hadd marják egymást, hadd korteskedjenek. Az omegások nem szerették az Illést, az illésesek az Omegát, és a két csapat együtt gyűlölte a Metrót. Zoránék egy külföldi nagynéninek köszönhetően olyan nyugati felszerelésekhez, hangszerekhez, erősítőkhöz jutottak, amilyenekről az Illés és az Omega álmodni sem mert. Igazi roadok hozták-vitték a menő cuccokat nagy, fekete dobozokban, mintha a Beatles vagy a Rolling Stones tette volna tiszteletét a klubban. Rengeteg Omega- és Illés-rajongót idegesített és terelt közös ernyő alá ez a nagy felvágás meg a sok puccos holmi. Mindenesetre az állandó ellenségeskedés megfelelőképpen levezette a fiatalságban felgyülemlett természetes feszültséget. A Kádár-rezsim amondó volt, éljék csak ki a gyerekek ezeket az energiákat a beatkoncerteken. A lényeg, hogy mire eljön a KISZ rendezvények ideje, mindenki kötelességtudó és nyugodt legyen. Akkoriban persze nem is sejtettem, hogy milyen ördögi logika mozgatja a szocialista kultúrpolitikát. Egyáltalán nem érdekelt a politika. És soha nem mentem volna ölre az Omegáért. Viszont lábujjhegyre állva láttam, ahogy a tömegen át közeledik az Ifipark két felügyelője. Szó nem jött ki a számon a rémülettől, nem akartam, hogy kihajítsanak, vagy ami még rosszabb, egész szezonra kitiltsanak minket. Kétségbeesetten pillantottam Mikire, és mutatóujjammal a válla fölött a közeledő biztonságiakra mutattam. Szó nélkül is megértett. Megfogta Dodó vállát, és lerántotta a kétségbeesetten rúgkapáló Gusztiról. Hátulról átölelte a barátját, így fogta le a kezét, és a fülébe kiabált.
– Normális vagy? Az akarod, hogy soha többé ne jöhessünk ide? Hagyjátok már abba!
– De nem én kezdtem – mondta Dodó, és az épp feltápászkodó Guszti felé bökött az állával.
– Most komoly, hogy két zenekar miatt képesek vagytok össze verekedni? Tudjátok, hogy mit csinálna a Mecky meg a Szörényi, ha látna titeket? Jó nagyot röhögnének, aztán elszívnának egy cigit. Közös dobozból.
– Az lehetetlen… – kezdett bele Guszti, de Miki olyan pillantást vetett rá, hogy nem fejezte be a mondatot.
– Szedjétek össze magatokat, húsz másodpercetek van. Mindjárt itt a két smasszer. Fogjatok kezet, mintha mi sem történt volna.
Dodó és Guszti kelletlenül nézett egymásra. Aztán kezet fogtak. Az arcukra volt írva, hogy ez a meccs még nincs lejátszva, de aznap estére megmenekültünk. Mire a két őr odaért, már a Gyöngyhajú lányra ringatóztunk. Csak a Guszti kezében remegő cigaretta árulkodott a történtekről. Miki mellett álltam, és belékaroltam. „Nagy voltál, köszönöm!” – súgtam a fülébe. Megrántotta a vállát és elmosolyodott. Ha nem ismerem, azt hittem volna, zavarba jött.
Azon a nyáron Szörényiék egy rosszul sikerült interjú miatt nem léphettek föl Budapesten. Egyik szombat este Pécsről próbáltunk hazakeveredni. Az a fajta nyári éjszaka volt, amikor nem tud koromsötét lenni, mert az ég olyan kristálytiszta, hogy a csillagok és a hold fénye bevilágítja a Földet. Szóval Miki és én a holdvilággal szegett úton bandukoltunk a koncert után, és Bródy szövegeitől már-már forradalmi hangulatba kerülve, teli torokból üvöltöttük, hogy Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ, / Nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád, / És ha még most tied a szó, / Ne hidd, hogy így marad örökre, / Ajánlom, tűnjél el a színről sietve.
Ez volt Miki kedvenc Illés-száma. Addig énekeltük, amíg ki nem fogyott belőlünk a szusz, és a hangunk helyett már csak valami rekedtes hörgés távozott a torkunkból. Közben rengeteget röhögtünk, mert persze senki nem állt meg a két huligánnak látszó, boldogságtól dülöngélő alaknak. Késő volt, 11 is elmúlt, és a hatoson viszonylag ritkán jöttek autók. Egy idő után aztán leültünk az árok partjára, és amíg Miki cigarettázott, én, mintegy levezetésként, a saját kedvencemet énekeltem, hanyatt dőlve a fűben. Csukott szemmel és halkan, nehogy felbosszantsam Mikit a szöveggel:
Ha én szél lehetnék, / Egy lányt megkereshetnék a világban, a világban.
/ Szétfújnám hosszú haját, / Port az útról, merre jár; szaladnék
nyomában. / Jöttem, hadd lássalak; ismerj meg engem! / Eddig
ember voltam, immár szél lettem. / Égben szállok, földhöz nem köt
semmi sem. / Jöttem hadd lássalak; ismerj meg engem!
Mehetünk akárhány Illés-koncertre, te akkor is omegás maradsz, mi? – szólalt meg Miki olyan közelről, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből. – Tudod, mit? Ősszel elmegyünk a Műegyetemre. Az E épületben minden héten zenélnek Meckyék. Nagyon jó bulit csinálnak. Teljesen odavan mindenki értük, majd elviszünk titeket.
Nem mertem kinyitni a szemem, mert abból, hogy a leheletét a tarkómon éreztem, levettem, hogy valószínűleg mellém heveredett, míg én énekeltem. Onnan osztotta az észt. Felültem, még mindig csukott szemmel. Nem tudtam, mit mondjak, bár nem is kellett beszélni. Miki sem szólalt meg. Csak felült ő is, és a fülem mögé tűrte az egyik elszabadult hajtincsemet. Csend volt, majd megsüketültem tőle. Kétségbeesetten kutattam a fejemben egy újabb dal után, amit énekelhetnénk viháncolva. De az a pillanat elmúlt. Ez a pillanat került a helyére, amivel egyikünk sem tudott mit kezdeni. A duda akkor szólalt meg, amikor kinyitottam a szemem. Mindketten úgy ugrottunk föl, mintha valami tiltott dolgon kaptak volna rajta minket. Egy narancsszínű Skoda fékezett mellettünk csikorogva, bohém alak ült a volánnál.
– Budapestre? – kérdezte jókedvűen, és a zavarunkból láthatóan semmit nem érzékelt.
– Ühüm – válaszolt Miki, aki a nyakamon felejtette a kezét, amivel az előbb még a hajamat babrálta.
– Pattanjatok be! Legalább nem alszom el vezetés közben – válaszolta a tag.
– Akarsz aludni? – fordult felém Miki, de válaszolnom sem kellett, már nyitotta is a hátsó ajtót. – Persze, hogy akarsz, majd’ leragad a szemed. Vackolj be a hátsó ülésre, én majd előre ülök és beszélgetek.
Miklós beült az anyósülésre, és mintha mindig ismerte volna a sofőrt, beszédbe elegyedett vele. Három percen belül aludtam.
Két hét múlva elkezdődött a főiskola, szeptembertől pedig látszólag semmi nem változott. Újra együtt volt a banda, Macáék csak kétszer vesztek össze a nyáron, és ugyanúgy imádták egymást Győzővel, mint elsőben. Dodó pedig tovább hajtotta Csibit – abszolút hiába. „Nem adom föl, egyszer úgyis rájön, mi a jó neki!” – mondta nevetve, és sajnos, komolyan gondolta. Pedig ő is tudta, hiszen a lány úton-útfélen hangoztatta – amúgy miheztartás végett –, hogy Csibinek nagyratörő tervei vannak. Jó munkahely, lehetőleg egy elegáns hotel élén, és az ehhez passzoló férj. Nagy ház kerttel, kutyával, esetleg gyerekkel, viszont egészen biztosan kocsival. És amint lehet: külföld. El innen, a tervgazdaságból. Szóval nem változott semmi. Elraktuk és bedobozoltuk azt a nyáresti pillanatot, és ez, azt hiszem, mindkettőnknek így volt jó. Most pedig ott állt nekem háttal, a nagymellű műegyetemistával beszélgetett. A tartásából láttam, hogy hallja, épp a többiekkel évődöm. Figyelem, ahogy oldalra fordítja a fejét, és beleszív a cigarettájába. A slukk végén kicsit bent tartja a füstöt, leengedi a tüdejébe, aztán kifújja vigyázva, nehogy a bögyös szemébe menjen. Eszembe jut az a másik cigaretta, a hatos út mentén. Az a másik pillanat, ami beleégett a tudatomba. Megráztam kicsit a fejem, hogy eltűnjön a kép… És visszafordultam a többiekhez. Alig vártam, hogy elmeséljem nekik a délutáni kalandom. Lelkesedésemet az eget rengető sikítás sem billentette ki középről, pedig arra még Miki is megfordult.
Fülsiketítő volt. És nevetséges. Épp úgy csinálták, ahogy a tévében látták. Pedig Mecky, az Omega peroxidszőke énekese csak egy pillanatra dugta ki a fejét az öltözőből, valószínűleg azért, hogy megnézze, mennyien vagyunk. Aggodalomra nem volt oka, mert hetente kétszer, pénteken és vasárnap este is rendre megtöltöttük az aulát. Ki nem hagytunk volna egyetlen alkalmat sem. Kóbor Jánosért, alias Meckyért mindenki megőrült, én is. Az ő kedvéért szerintem még be is iratkoztunk volna a Műegyetemre, pedig egyikünknek sem a matek és a fizika az erőssége. Mire megszólalt a Ha én szél lehetnék…, elfelejtettünk minden mást. A lányok visítottak, mintha Liverpoolban lennénk, Mecky meg biccentett és behúzta a fejét, vissza az öltözőbe. Ugyanebben a pillanatban kinyitották a kollégium kapuit, és Miki elköszönt a bögyöstől.
– Na, mi van, apukám, látom, nálad már elkezdődött a buli – kacsintott Mikire Győző.
– Semmi izgalmas. Ne örüljetek – aztán rám nézett, miközben elkezdtünk befelé hömpölyögni a tömeggel. – Te még nem disszidáltál az angoloddal?
– Állítsd le magad, Miklós, tudom, hogy csak a féltékenység beszél belőled! – vágtam vissza.
– Tudod, Bora, még az is lehet.
Olyan éle volt a hangjának, hogy elgondolkodtam egy pillanatig, lehetséges-e, hogy komolyan beszél. Hogy az árokparti jelenet neki is többet jelentett, mint egy pillanat. Vagy… esetleg… hogy talán az a pillanat még mindig tart bennünk valahol. Az biztos, én rengeteget gondoltam Miklósra a pécsi kirándulás óta. Megpróbáltam megfejteni őt és megfejteni minket. Legalábbis kitalálni, hogy van-e egyáltalán „mi”. Miklós jóképű fiú volt. Húsos szája, egyenes orra és barna fürtjei a főiskolán is nagy népszerűségnek örvendtek. A sok munka és a rohangálás az iskola és az étterem között szikárrá és sportossá edzette testét. A szemében pedig olyan ismeretlen tűz lobogott, amit sehol nem láttam azelőtt. De nekem nem ez imponált a legjobban benne, hanem a határozottsága. Ahogy a kezében tartotta az életét, a sajátját és a bátyjáét is. Jóska két évvel volt idősebb nála, de mintha a kisöccse lett volna. Négyszer felvételizett az orvosira, mire végül fölvették. Miklós szerzett neki mosogatói állást, hogy valahogy kibekkelje addig is a városban. Hazamenni egyiküknek sem akaródzott, pedig a Takács fiúk igazi vidéki gyerekek voltak. Budapesten kívülállónak érezték magukat. Miki sokszor mondogatta is, amint elvégzi a főiskolát, költözik vissza, Somogyba. Olyankor valamiért jelentőségteljesen rám nézett. Elege volt a nagyvárosból. Jóska és Miki együtt úszták meg a sorkatonai szolgálatot is. Miklós egyik kollégája ismert valakit a sorozóbizottságban, így sikerült kibulizniuk a civil szolgálatot. A SOTE patológiai osztályára osztották be őket, a kórboncnokok mellé. Hullákat kellett tologatniuk az épület egyik szárnyából a másikba, és segíteni a boncolásnál. Egyszer, már a szolgálat végén a kórboncnok úgy lerészegedett, hogy nem volt ereje összevarrni a hullát. Dőltünk a röhögéstől, amikor Miki mesélte, hogy még állt, mikor elaludt. Kiesett a kezéből a csipesz, úgy dőlt végig a padlón, mint egy liszteszsák. Mikire és Jóskára maradt, hogy összevarrják a nyakától a lágyékáig fölmetszett halottat. Miklós annyira nem bírja a vért, hogy végig háttal állt a műveletnek, Jóska viszont elemében volt. Pikk-pakk végzett a munkával. Egy hullán sem volt olyan nett a varrás, mint azon a szerencsétlenen. Igen, szerettem Miki humorát, és a nyers, könnyű modorát. Mindig tudta az ember, hányadán áll vele. Nála nem volt intrika, nem volt mellébeszélés. És mégis, fogalmam sem volt, ő hogyan lát minket. Lát-e minket kettőnket egyáltalán… Összeszűkített szemmel néztem rá, és megpróbáltam kisilabizálni az arcából a válaszokat. Egyszer csak elnevette magát.
– Ugyan, nehogy bevedd, anyafej! – és rágyújtott egy újabb cigarettára. Bosszúsan fordítottam neki hátat. Pukkadj meg, Takács Miklós. Te meg az állandó poénkodásod. Hangosan és jól érthetően válaszoltam az eredeti kérdésre. Szigorúan a lányokra nézve.
– Nagyon jól ment a munka, köszönöm. Graham Guiy Leaver de Montfort a legizgalmasabb ember, akivel valaha találkoztam.
Közben beértünk az épületbe, és egyenesen a büfé felé vettük az irányt. Alig vártam, hogy elmeséljem a délutánt. Mert több, hát persze, hogy több volt ez egy mezei tolmácsmunkánál.
„Gróf Graham Guiy Leaver de Montfort, nagyon örülök” – az illendőnél épp két másodperccel tovább szorította a kezem bemutatkozás közben. „Borbála Patakhegyi. Szólítson Borának. Szintén úgy örülök, gróf úr.” „Kérem, Bora, Guiy! Egyszerűen csak Guiy.” Nyugtalan, csigavonalú szája, mosolygó szeme és lebilincselő modora volt. Félhosszú haját a füle mögé tűrte, és erőteljes barkót viselt. Ezek szerint a keleti blokk ifjai nincsenek eltévedve az arcszőrzetdivat terén, ez járt a fejemben, miközben szemügyre vettem. Egy pillanatra sem fordította el a tekintetét, pedig az Állatkert igazgatója már javában elmélyedt az intézmény történetében és a főbb látnivalókban. Így sétáltunk végig a kacskaringós kerten. Az igazgató magyarázott, én fordítottam, Guiy pedig a szemembe kapaszkodva követett. Azt hiszem, egy szót sem jegyzett meg abból, amit hallott. Az irodában ott várt minket a három zsömleszínű, gombszemű, kerek fülű kölyök. Nem sokkal lehettek nagyobbak, mint egy házimacska. Hálás voltam nekik, hogy joggal vonhatom ki magam a gróf pillantásának szorításából. Volt ebben az emberben valami nyugtalanító… és ellenállhatatlanul izgalmas. Vajon hogy került ide? Miért Budapestre hozta a kölyköket? És mit keresett Tanzániában? Az igazgató láthatólag semmit nem vett észre abból, ami a szeme előtt zajlott, viszont pontosan ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint engem.
– És miért épp ránk esett a választása az elnök úrnak? – hangzott a kérdés.
– Nos, öt éve szolgálom tanácsaimmal az elnök urat. Julius Kambarage Nyerere mára Afrika egyik legtiszteletreméltóbb politikusa, különös érdeklődést és nagy érzékenységet mutat a szocialista államszervezet és gazdálkodás iránt, igen sokat tud az önök országáról. Ezzel az ajándékkal nem titkolt célja a két ország, a Magyar Népköztársaság és Tanzánia baráti közeledésének előkészítése.
– Ne értsen félre, gróf úr – folytatta az Állatkert vezetője –, de hogy kerül ön a képbe?
– A kérdés jogos, barátom, egy percig se érezze magát kellemetlenül. Juliusszal még gyerekkoromban találkoztam, Franciaországban, ahol anyám komoly szerepet töltött be az ellenállásban. Később mindkét család Nagy-Britanniába költözött, Julius és én pedig ugyanazon az egyetemen, Edinboroughban folytattuk felsőfokú tanulmányainkat. Jó barátság szövődött köztünk a hosszú évek alatt, már-már úgy tekintünk egymásra, mintha testvérek volnánk. Később aztán, utazásaim során többször felkerestem országát, és sokat beszélgettünk a fejlődő Fekete-Afrika és Európa kapcsolatáról. Öt évvel ezelőtt örömmel mondtam igent felkérésére, hogy a tanácsadója legyek. Így minden évben három hónapot Julius Nyenyere elnök úr vendégeként, Tanzániában van szerencsém tölteni. Minden mondat után leheletnyi szünetet tartott, megvárta, hogy utolérjem a fordítással. Közben továbbra is fixírozott. Az igazgató kérdezett, a gróf pedig nekem válaszolt. Én fordítottam, tökéletes angol mondatok peregtek ki a számon, miközben igyekeztem folyamatosan az igazgatót figyelni. Így ültünk hárman az irodában: a gróf engem nézett, én az igazgatót, az igazgató pedig a grófot. A háromszög közepén nyávogott a három tanzániai oroszlánkölyök. Ha én ezt este a bandának elmesélem. Végem volt teljesen.
– Szóval, mi történt, mesélj már! – türelmetlenkedett Maca.
– Munka után meghívott teázni.
– Teázni! Ennél angolabb nem is lehetne – kurjantotta el magát Dodó.
– Fogadok, hogy aprósüteményt is vett hozzá – heccelt Miki, mire mindenkiből kirobbant a nevetés.
– Egy igazi angol gróf igenis teázni viszi szíve hölgyét. Nem bambit vesz neki az E épület büféjében – néztem mérgesen egyenesen Miki szemébe.
Őt persze egy cseppet sem érdekelte a dühöm:
– Szíve hölgyét? Tán csak nem kérte meg máris a kezed a te grófod?
– Nem, éppenséggel a kezemet nem kérte meg. De odavan attól, hogy milyen jól beszélek angolul, és a szemét egy pillanatra sem vette le rólam egész délután. Mire végeztünk a teával, elhívott várost nézni. Holnap megmutatom neki Budapestet – a végére egészen kifogytam a szuszból, és durcásan elfordultam a még mindig vihogó fiúktól. Csibi a srácok cukkolására meg saját tagadhatatlan kíváncsisága miatt egy nőstény védszövetséget hozott létre azonnal. Finoman megbökte Macát, két oldalról karon ragadtak, és elindultak velem a színpad felé. Maca, biztos, ami biztos, még hátranézett, és megsemmisítő pillantást vetett Győzőék felé. Aztán felém fordult, és csillogó szemmel kérdezte:
– Na, és hogy néz ki? Milyen a stílusa? Jóképű? Mit mondott? Egyáltalán, hogyan jutottatok el odáig, hogy elhívott várost nézni? Minden részletre kíváncsi vagyok!
Az Omega közben hangolni kezdett a színpadon. Vagyis épp elegendő időm volt arra, hogy beszámoljak nekik az Állatkertben történtekről.
(…)
Apám mindig nagyon számon tartotta a tárgyait. Azok jelentették az életet. A biliárddákói, az öngyújtói, a videokazetta-gyűjteménye. Meg a kréták, amikkel a dákók végét kezelte. Ha valaki vendégségben járt nálunk, egész biztosan nem úszta meg, hihetetlen átéléssel volt képes mesélni arról, miért fontos krétázni a dákót. Akkor is alig bírt magával, amikor Guiy a Nap utcába érkezett. Elvégre az ember ritkán magyarázhat a dákókrétázás kulisszatitkairól egy valódi angol grófnak – aki minden bizonnyal tisztában van a biliárd mint úri sport összes csínjávalbínjával. Én addigra már túl voltam egy agyvérzésen és két enyhe szívinfarktuson, amelyeket az a cseppet sem elhanyagolható tény okozott, hogy friss lovagomat a józsefvárosi gangos ház második emeleti, másfél szobás, udvari lakásában készültem éppen bemutatni szemfelszedő anyámnak és fémesztergályos apámnak. A Nap utca 15. már jóval azelőtt bemutatkozott neki, hogy a kapuhoz értünk volna. A Kifaludy utca sarkán satufékkel voltunk kénytelenek megállni, miután a Garáék unokája és a Cselenyákék legkisebb fia egymás haját tépve penderült ki elénk a kisközértből. Ki tudja, min vesztek össze, az eredmény mindenesetre az volt, hogy Gara Laci egy üres szódásszifonnal próbálta ütni a kis Cselenyákot, aki közben a kezében egy félig teli selyemcukorkás zacskót szorongatott. Az abúzus hatására a zacskó kiszakadt, a selyemcukrok meg szanaszét gurultak az úttesten. Erre aztán a szomszéd házak előtt játszó gyerekek mind odasereglettek, és gondolkodás nélkül kapkodni kezdtek a cukorkák után. Tették mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem néztek körül, nem jön-e autó az utcában épp. Pedig jött. Egy fehér BMW. Vajszínű bőrüléssel. Nyitott tetővel. És jobboldali kormánnyal. A cukorkavadászok másodpercek alatt levették, hogy az életük egy hajszálon, de legalábbis a nyugatnémet autóalkatrész-gyártás precizitásán és megbízhatóságán múlt. Guiy beletaposott a fékbe. A nyikorgásra a csetepaté abbamaradt, a szájak kinyíltak, a szemek kikerekedtek, és a következő percben már mindegyik ott tolongott körülöttünk.
Guiy közben észbe kapott, és lassan elindult, már nem voltunk messze, talán három házra anyáméktól. A gyerekek a kocsi oldalát, motorháztetejét fogdosták, és úgy futottak mellettünk, ahogy az amerikai elnököt kísérik testőreik. Óvatosan leparkoltunk a ház előtt, és a lovagom egy igazi gróf könnyedségével pattant ki a vezetőülésből, hogy udvariasan kisegítsen a kocsiból. Ott álltunk a Nap utca 15. előtt, mögöttünk a fehér BMW, előttünk az 56-os golyók lyuggatta homlokzat. Guiy csak állt, és nézte a porlepte, szürke vakolatot.
– Ezek…
– Igen, golyónyomok.
– De hát… mikor?
– 1956. Tudod, a forradalom. Errefelé nagyon sok ház homlokzata ilyen. Egyelőre nincs pénz kijavíttatni. De mi nem bánjuk, igazi mementó. Én például büszke vagyok ezekre a lyukakra a házfalon.
– Hány éves voltál akkor?
– Négy. A nővérem öt és fél. Lent bujkáltunk a pincében, és döglött lovak húsát ettük, míg a fejünk fölött a szovjet tankok dübörögtek. Két sarokra innen, a Corvin közben tartottak ki a legtovább. A Práter utcai iskola menzáján főztek a fiúknak, pár évvel később én is oda jártam iskolába. Szóval, egyáltalán nem bánom, hogy itt a környéken tele vannak lyuggatva a falak.
– Fantasztikus, igazán. Te pedig fantasztikus lány vagy, Bora. Vagy ezt már említettem? – nevetett, és előkapta a fényképezőgépét. Készített néhány fotót a házról, a gyerekekről és rólam, a ház kapujában.
– Na, jó, elég legyen! – sürgettem nevetve. Be kell mennünk, gondoltam, mert menten szívbajt kapok az idegességtől. – Elég volt, gyerekek, menjetek játszani!
A házban legalább öt fokkal volt hűvösebb. És olyan szag, ami csak egy józsefvárosi gangos bérház kapualjában lehet. Poros, sötét, savanykás és romos ház. Az a fajta, amire álmodban is emlékszel, akár évtizedekkel később. Én mégis szeretem. Nekem ez a hazatérés szaga. De Guiy máshoz szokott, az ő hazatérésének minden bizonnyal nem szaga van, hanem illata. Tejszínes tea és omlós keksz. Vagy frissen nyírt füvet áztató eső. Nem gondoltam, hogy a mi világunkra minden érzékszerve fölkészült, úgyhogy megfogtam a kezét, és még mielőtt hozzászokhatott volna a szeme a sötétséghez, az orra a kapualj szagához, elkezdtem húzni fölfelé. Nem álltunk meg a másodikig, pedig láttam, hogy a lépcsőfordulókban, a félemeleten és az elsőn is mozgott a függöny. Ha egy pillanatra is lelassítunk, egész biztosan kiszaladnak üdvözölni a Mayerék meg a Kissék. Már csak az hiányzott volna. A Kissné tacskói. Mire fölértünk, mindkettőnkből kifogyott a szusz. Végigvezettem Guiyt a gangon, megálltunk az ajtó előtt, bekopogtam. Egy pillanatra lelassult az idő. Ott állt velem egy félhosszú hajú angol kifogástalan világosbarna vászonöltönyben, egyik kezében virágcsokor, a másikban egy üveg vörösbor. Rám nézett, mosolygott a szeme. Egyértelműen élvezte a kalandot. Mert mi más lenne neki egy kirándulás Budapest sötétjébe? Egy óriási kaland. Aztán anyám ajtót nyitott.
Már az előszobában tudtam, mi lesz a menü. Mert nálunk muszáj volt megetetni mindenkit, aki először jár nálunk. És, az illatokból ítélve, anyám igencsak kitett magáért. Rántott csirkecomb, vajas krumplipüré, tejfölös uborkasaláta. Még a kinyitható asztalt is kihozták a kisszobából – vagyis nem felváltva eszünk a konyhában, hanem együtt, egy időben, mint egy rendes család. A nagyszoba közepén. A karácsonyi damasztabroszon.
– Anyu, apu, ő itt Graham Guiy Leaver de Montfort.
– Please, keremszepen, Guiy – és már láttam is anyám szemében a helyeslést. Egy angol úr, aki még magyarul is megtanul a lánya kedvéért. Amit persze nem gondolhat komolyan néhány nap ismeretség után, de jólesik, hogy észrevette Guiy erőfeszítését. Kicsit féltem attól, ami ezután következett. De visszatartani nem tudtam volna, úgyhogy hagytam, hadd mondja. Az egyetlen angol mondatot, amit ismert.
– Áj em veri gled tu szí jú ögén! – és a diadalittas mosoly a végén. Szép volt anyu, bravó. Örülsz, hogy újra látod. Nem baj, hogy csak három perce ismered.
– Ó, nagyon jó, nagyon jó. Mondd meg a mamádnak, hogy nagyon jól beszél angolul – Guiyt nem lehet kizökkenteni. Elhatározta, hogy mindenképpen leveszi a lábáról a szüleim. Így aztán engedelmesen fordítottam.
– Na, jól van, Csumikám, engedjük vissza anyádat a konyhába, mondd meg a lovagodnak, hogy beszédem van vele. És már húzta is a gyanútlan angolt a szobába, ahol gondosan előre kikészítette a kollekciót. A karamboldákókat, a golyószetteket, a nagy-nagy becsben tartott katalógusokat, a krétagyűjteményt, a ragasztható bőrhegykollekciót és persze az oklevelet a bajnoki címről. És már magyarázta is, alig győztem fordítani.
– A karambol a legnagyobb technikai tudást igénylő biliárdirányzat. Magyarországon kevesen játsszák magas szinten, ezért minden teremben nagy a respektjük a karamboljátékosoknak. A dákó valamivel rövidebb, mint a pool-biliárdban. Viszont a nyele vastagabb, és két részét nem fémcsavar tartja össze, hanem a fa a fába csavarodik, amitől a lökések lágyabbak, és a golyót könnyebb kontrollálni.
Csak daráltam az angol mondatokat egymás után, közben arra gondoltam, hogy én édes istenem, csak nehogy áttérjünk a dákóhegyre. Hopp, de igen, éppen az következik. És akkor még nem beszéltünk a dákóhegyről meg a krétáról… Apám csontos arca addigra kipirult, boltozatos homloka gyöngyözni kezdett. Élvezte, ahogy Guiy – feltételezésem szerint puszta udvariasságból, bár ki tudja – láthatólag itta minden szavát. Vagyis: a tolmács minden szavát. Minden szavamat. Apámat akkor már lehetetlen volt megállítani.
– Tehát, a dákó bőrhegyét csiszolni, ápolni, kezelgetni kell. Hiszen minden lökéssel veszít az alakjából, egyre keményebb és csúszósabb lesz. Épp ezért pontatlanabb. Itt jön a képbe a kréta. – Már veszi is elő a dobozt, és mutatja a dédelgetett gyűjteményt. Szeméből egyszerre süt a szenvedély és a gyengédség. Ritkán láttam ilyennek. – Nagyon sokat számít, hogy milyen a kréta, és hogyan használjuk – magyarázta tovább. Ezen múlik minden. A megfelelő krétahasználaton. Fontos, hogy a golyó tapadjon, pont úgy, ahogy te szeretnéd. Ugye, tegezhetlek, fiam? – Az angol nyelvben nincs tegezés, apu – fordulok felé, két angol mondat között. – Úgyhogy csak nyugodtan. – Apámat nem akasztotta meg az apró szemantikai kitérő. Folytatta. A szabályokkal. És megállíthatatlan volt. – A karambol azért különleges, mert a két játékos csak három golyót használ. Mindenkinek saját lökőgolyója van, amit a játék során tilos felcserélni. A színük sárga és fehér. A harmadik golyó piros. A tempólökéssel indul a játék. – Tempólökés, apu? Most komolyan? Hát, hogy a viharba’ mondják angolul azt, hogy tempólökés? – addigra már egészen komolyan begurultam apámra. – Csumikám, én azt hittem, beszélsz angolul. Tempólökés. Mint tempó és lökés, érted? – Apu, nem azért hoztam ide Guiyt, hogy a karambolbiliárdról mesélj neki órákat. Megmutattad a gyűjteményedet, elbüszkélkedtél az okleveleddel, oké. Anyám, remélem, elkészült az ebéddel. Ennyi elég volt. Guiy csak pislogott kettőnk között, jobbról balra, majd vissza. Mint egy átkozott verbális teniszmeccsen. Szerencsére anyám közben tényleg megjelent az ajtóban a levessel „Ilyet biztosan nem főznek neked otthon, Angliában!” felkiáltással. Aranyló, sűrű húslevest készített, és kérdés nélkül tegezte Guiyt.
A dolog meglepően jól működött. Guiy éteri nyugalommal viselte a megpróbáltatásokat. A húslevest és a rántott csirkét imádta, az ebéd végén pedig még a tányérokat is segített leszedni. Teljes és megsemmisítő győzelmet aratott a szüleim fölött. Mire elköszönt, már lemenőben volt a nap. Becsuktam mögötte az ajtót, és mielőtt visszafordultam volna anyámék felé az előszobában, megálltam egy pillanatra. Nem sokra, csak egy szusszanásnyi időre volt szükségem, hogy legalább nagyvonalakban felfogjam, mi történt az elmúlt órákban. Elhoztam egy angol grófot a Nap utca 15.-be. Szó nélkül hagyta, hogy a kis józsefvárosi klambók összefogdossák a hófehér kabrió BMW-jét. Lenyűgözve hallgatta a történetet az ötvenhatos lövedékekről. Hosszan és hitelesen mutatott érdeklődést apámnak a karambolbiliárd története és kellékei tematikában tartott előadása iránt. Kétszer kért anyu húsleveséből, és két pofára ette a rántott csirkét. Aztán leszedte a tányérokat, és szeme se rebbent a látványtól, hogy a konyha sarkába felhúzott fregolin száradnak a ruhák, és a sarokban áll a zuhanyfülke. Figyeltem őket, ahogy anyámmal „beszélgetnek”. Anyu németül magyaráz neki, vagy legalábbis kiabálja felé jól artikuláltan azt a néhány német szót, amit ismer. Guiy pedig bólogat, és próbálja a sűrű mutogatásból kikövetkeztetni, mit akar. Végül anyu kiveszi a kezéből a salátástálat, és maga csurgatja rá a vizet. Nevetnek. Én pedig a hokedlin ülve arra gondolok, hogy ez nem játék.
Guiy a családi vizit után két nappal elutazott. Másnap még találkoztunk röviden, elvitt a Jégbüfébe reggelizni, és onnan a főiskolára a kocsijával. Rengeteg mondanivalója volt, én pedig hallgattam, és elmerültem a kalandjaiban. Végül megmutattam neki a harmadik kedvenc helyemet is, a Clark Ádám téren, az Alagút tetején. Kiültünk egészen a peremére, lógott a lábunk a semmibe. Guiy pedig csak mesélt és mesélt és mesélt. Közben élénken gesztikulált, néha már attól féltem, hogy belekap a szél, és lefújja a peremről. Az inge ujja felcsúszott a karján. Amikor egy pillanatra megnyugodott a keze, észrevettem, hogy a jobb alkarján a csuklójától a könyökéig egy csúnya forradás húzódik. Végigsimítottam rajta az ujjamat.
– Ez mi?
– Harci sebesülés.
– Mi, harci? És… hol szerezted?
– A francia idegenlégióban.
– Te szolgáltál a francia idegenlégióban?
– Igen, szegény anyám utolsó kívánsága volt. Halálos ágyán megígértette velem, hogy ha elvégzem az egyetemet, mielőtt munkába állok, lehúzok néhány évet légiósként. Azt akarta, hogy megtapasztaljam, milyen az igazi harc. Anyám szerint csak az az igazi férfi, aki ölt már embert. De minimum vadállatot.
– És te melyiket? Egy kicsit félek a választól, bevallom – soha nem találkoztam még olyannal, aki embert ölt.
– Ne ijedj meg, kedvesem. Ezt itt egy bengáli tigris okozta Pakisztánban. Attól félek, a kiküldetésről és a harcokról nem mesélhetek, mert a légion étrangère-nél nagyon szigorúan veszik a titoktartást.
– Jó, de hogy keveredtél összetűzésbe egy bengáli tigrissel? Ő is a felkelők oldalán harcolt? – mire kimondtam, éreztem, hogy ez a poén most nem biztos, hogy a helyén van. De szerencsére Guiy vette a lapot, és elnevette magát.
– Nem, ő a kormánypártiakat támogatta. Egy társam súlyosan megsérült harc közben. Nem tudtunk addig segíteni rajta, amíg meg nem tisztítottuk a terepet az ellenségtől. Addigra elég sok vért vesztett. A tigris valószínűleg napok óta nem evett, és a vér szaga odavonzotta. Épp támadni készült, amikor eléugrottam. Csak annyi időm volt, hogy az övemben tartott dzsungelkésemet elővegyem. Nem adta könnyen magát, de legyőztem. Több sérülést is szereztem, ez itt, a karomon a leglátványosabb. Már jó néhány éve megvan, de én ugyanúgy szeretem, mint te a golyónyomokat a házatok falában. Mementó, tudod.
Aznap délután, a repülőtér felé menet leparkolta a fehér BMW-t a Nap utcai ház előtt, és felcsöngetett értem. Amikor leértem a ház elé, lendületből felém dobta a kocsikulcsot.
– Néhány napra el kell utaznom Budapestről. Szeretném, ha vigyáznál a kocsimra.
– De én egyáltalán nem tudok vezetni. A családban sem, senki. Sőt, talán még a házban sem. Mit csináljak én ezzel az autóval?
– Ha nincs kedved vezetni, ne vezesd. Csak nézz rá néha, kérlek. De mielőtt elmegyek, fontos dolgot akarok tőled kérdezni, Bora. A lényegét már a libegőn elmondtam. Már csak a befejezés van hátra. A happy end. Vagy, a happy beginning. Minden jó, ha jó az eleje. Ugye?
– Ühm – csak ennyire futotta. Éreztem, ahogy a kocsikulcs az ujjaimba fúródik.
– Mi ketten, együtt… beutazhatnánk az egész világot. Olyan kalandokban lehet részed velem, amikre gondolni sem mersz. Én mindig egy ilyen nőről álmodtam, mint te. Okos, izgalmas és gyönyörű. Légy a társam, Bora, gyere hozzám feleségül!
– De a kocsi… én nem tudok vezetni… senki nem tud vezetni… Mit csináljak a kocsival?
– Mondom, hogy ne csinálj vele semmit, csak vigyázz rá. Nem volt időm gyűrűt vásárolni, vedd úgy, hogy az autó a mi eljegyzési gyűrűnk. Csak vigyázz rá, amíg visszajövök. Nem volt szavam arra, ami történt. Nem volt válaszom arra, amit kérdezett. Csak álltam, kezemben a kocsikulccsal, és hagytam, hogy megcsókoljon.
– Akkor válaszolj, ha visszajöttem.
Beszállt a taxiba, és elment. Akkor láttam őt utoljára.
