Bár egyes kabarégyanús sajtótermékből a minap megtudtam, hogy a zenei fesztiválok valójában az ördög / a zsidó világkormány / a gyíkemberek saját fejlesztésű ifjúság-megrontó átnevelő lágerei, sajnos úgy tűnik, nálam már végbe ment ez a borzasztó átnevelési folyamat, elkárhozok, végem – én ugyanis még mindig rajongásig élvezem ezeket a pokolközeli rendezvényeket. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem legyintenék tarkón néhány tipikus figurát napalmos szívlapáttal az egyébként oly szeretetteli fesztiválos koncerttömegből. Visszaszámlálás indul, a legidegesítőbbet hagyom a legvégére.
7. A mobilozó
Azon már csak a didaktikus, „régen minden jobb volt” 9gag-posztok reflexből fanyalgó megosztói akadnak fenn, hogy az emberek fotóznak meg kameráznak a csuda okostelefonjaikkal a koncerteken. Én sem értem, de ezen még túlteszem magam. Attól viszont mai napig leolvad az agyamban valami, amikor koncert közben a tömeg sötétjébe a színpadi fények mellé bevilágít a mellettem álló fesztiválozó mobilja, amint az illető bőszen esemesezik, chatel, egyáltalában hosszas mobilkommunikációt folytat. Koncert van, a fényekbe az ember beleszédül, a színpadon épp keresztre feszíti magát négy-öt muzsikus, ő meg WhatsAppon értekezik hosszú perceken keresztül isten tudja miről. Minősített eset ugyanez az első sorban: kultúrember tudja, hogy bármely koncert első sora privilégium, annak megadjuk a tiszteletet.
6. A dumagép
Megkímélem a tisztelt olvasót attól, hogy lesznobozzon: tudom, hogy az vagyok, továbbá még rossz fej is, de én sajnos többnyire tényleg a zenéért megyek fesztiválozni. Ergo koncert közben egy mondatnál többet ne beszélj hozzám, még mellettem se. Nem akarom Szabó Balázs koncertje közben megvitatni a vallási elveidet, és az Iszlám Államról sem Péterfy Boriék közben szeretnék értekezni. beszélgetünk előtte-utána, közben nem. Hagyjál engem, kizárólag a katarzisommal van megbeszélnivalóm.
5. A cövek
A cövek nevéhez híven fogja magát, besétál a koncertre, de bele a tomboló tömeg legközepébe, és akkor ott ő megáll, összefonja karjait, és áll, de olyan stabilan, egyetlen rezzenésnyi mozdulat nélkül, hogy azt kívánom: bár a forint állna ilyen vitézesen. Lefegyverző a figyelme, láthatólag érdekli a fellépő zenekar, és ha megkérdezném a koncert után, alighanem elmondaná, hogy rég érezte magát ilyen jól. Ő így „bulizik”. Tulajdonképpen ez a típus nem is idegesítő, inkább csak nem értem, hogy egy olyan másfél-kétórát, ahol körülötted ezer ember táncol, ugrál, izzad, sír, csókolózik, hogy képes valaki végigtolni mindennemű érzelem-megnyilvánulás nélkül.
4. A bulidiktátor
Minden koncertező találkozott már ezzel a típussal: elvagy a magad kis bulizásában a lötyögéstől a pogóig terjedő skála bármely pontján, ám felbukkan melletted a bulidiktátor, aki – mint valami focimeccses élszurkoló – feltétlenül feljebb akarja tekerni az intenzitásodat, többnyire a „nyomassaaad!!!” szlengnek, illetve bármely szinonimájának füledbe ordításával, minősített esetben testi kontaktussal fokozva a helyzetet: húzgál, megpróbál ugrálásra, pogózásra rávenni. Kihagyta a fesztiváletikett alapjait: ezek a rendezvények tudniillik éppen arról szólnak, hogy (a biztonségi személyzettől eltekintve) senki nem mondhatja meg nekem, mit csináljak.
3. A nyakbaülő
Értem én, hogy az ember lánya vágyik életében legalább egy hippihercegnős partifotóra, amelyen bájos, de azért szexi pózban vonaglik egy erős fiatalember nyakában ülve. Értem továbbá azt is, hogy koncertek küzdőterén látni bármit is gyakorlatilag akkor lehet, ha a) első sorban állsz, b) két méter magas vagy, c) van kivetítő, d) valaki a nyakába vesz. Míg viszont az a) változattal senkit nem zavarsz, a b)-ről nem tehetsz, a c) pedig megoldja mindannyiunk problémáját, addig a nyakba ülés gyakorlatilag a koncert többi résztvevőjének tökéletes leszarásával egyenértékű.
2. A kényszercsajozó
A maga szánalmas módján kétségtelenül szórakoztató, amint a többnyire kissé bekészült fiatalember olyan vehemenciával próbálkozik rá egymás után a közönség női tagjaira, mintha nem lenne holnap. A redditen olvasott, véresen kínos dumák pukkantgatása – nekem is van internetem, köszönöm – a kéretlen kézcsók, random fogdosás, dörgölőzés csak azért nem végződik egy büdös nagy pofonban, mert az embert így fesztivál közben elfogja a zen.
1. A járkáló
Elérkeztünk az abszolút csúcspontra, ami lendületből nyitja a zsebben a vállról indítható bicskarakétát: a fesztiválok legirritálóbb jelenségei kétségtelenül a koncert kellős közepén, 3-17 fős hadkötelékben vonuló emberrajok, akik nem néznek sem istent, sem embert. Félreértés ne essék, közlekedni muszáj, de azt az embert, aki, hogy légvonalban áthaladhasson, képes „bocsineharagudjátengednél” jelszóval megkocogtatni valaki vállát, aki teli torokból „neki megadom magam”-ot üvöltve oldódik fel épp a katarzisában, nos azt az embert nagyon lassú tűzön fogja pörkölgetni a pokol egy barátságtalan zugában Lucifer három kedvenc szadistája, Hasfelmetsző Jack, John Wayne Gacy és Voldemort nagyúr.
