A hetvenes-nyolcvanas években a japán csodáról beszéltek, ami természetesen nem az egyik napról a másikra következett be, hanem már az ötvenes évektől izzították módszeresen.
Két alapja volt a technológiai robbanásnak: a mindenkor elkötelezett, és vállalatához a végsőkig lojális munkaerő (a túlóra erősen alapértelmezettként és természetesnek beállítva), valamint az, hogy a szigetország a II. világháború után nem költhetett katonai kiadásokra.
Ezért a haditechnikai szakemberek és fejlesztéseik egy az egyben átvonultak a civil, ipari szférába.
A folyamat során irgalmatlan mennyiségű találmánnyal árasztották el a világot, bár rengeteg, sehogyan sem érthető “mutáns” is készült. Mint például a már említett mozgólépcső, és most a legrövidebb mozdony.
Már a kisfilm, ami készült róla is ultrarövid, bár dramaturgiailag jól van felvezetve, mert az emberfia a harmadik másodperc után már kissé unja, és nagyon várja, hogy történjen valami.
Aztán átszáguld a képen “valami”, amelynek mintha összesen két kereke lenne, és akárhogy lassítjuk akkor is annyinak látszik. Felmerül az alapvető kérdés: miért nem dől fel?
De Japánban vagyunk, itt a miértekre nem feltétlenül érkeznek válaszok…
