A publicisztikának újabb jelzők után kéne néznie a ma kezdődő EU csúcs címkézésére, mert a „sorsfordító” vagy a „történelmi” már elsült a nekünk különösen emlékezetes október 23-ai ülés után. Talán a „mindent eldöntő” még szabad, és egyúttal alkalmas is lehet arra, hogy kifejezze azt a tovább fokozott tétet, amellyel most szembe néz a 27 ország. Itt már nem csak egy beteg tagállam megmentéséről, hanem egy egész betegeskedő unió kigyógyításáról van szó.
A kíméletes kúrák ideje lejárt. Egyrészt a beteg sem bizonyult elég fegyelmezettnek a szigorú gyógymódok alkalmazásában, másrészt a betegség is sokkal makacsabbnak bizonyult, mint ahogy az első diagnózisok mutatták.
Sosem szabad elfelejtenünk, hogy végső soron az európai integráció mögött is kell lennie valamiféle választói akaratnak, vagy legalább is egyetértésnek. Hiába tűnik sokszor úgy, hogy az unió szorosabbra szövése valamiféle napi politikai meccsektől eltávolodott intellektuális vállalkozás, ez egyáltalán nem igaz. Minden résztvevőnek otthon, a saját választói előtt kell elszámolnia azzal, hogy az egyes döntésekben miért ment bele. A gazdagnak el kell számolnia azzal, hogy mi értelme van a lemaradók támogatásának, a lemaradónak pedig el kell számolnia azzal, hogy miért fogadja el a gazdagok feltételeit.
Az a nagy narratíva, amely eddig a rendszert egyben tartotta, alapvetően növekedésre és bőségre épített, a háború utáni Európában nem is alaptalanul. Kicsit hátra lépve, és így rátekintve az eddig felépült európai műre úgy tűnik, hogy nem volt kész forgatókönyv a növekedés és bőség tartós elmaradására. Akár a gazdagoktól a szegényebbek felé áramló források ügye, akár a külső gazdaságpolitikai póráz elfogadása addig volt odahaza eladható a derék választók számára, amíg az egész játékot igazolta a bővülő jólét, a stabil, békés, kiszámítható Európa.
Ebből mára leginkább csak a béke maradt, miközben egyre többet beszélnek európai vezetők arról, hogy az európai integrációnak nincs békés alternatívája. A hidegháború vége óta nem nagyon pedzegettünk ilyen témákat ebben a sarkában a világnak. Az én generációm például azzal a gondolattal körülvéve vált felnőtté, hogy egy olyan okos rendszerben él, amely kitalálta az örök béke receptjét.
A rendszer tényleg okos, tényleg képes volt tartós békét hozni Európában, csak láthatóan arra nincs kész válasza, hogy mi történik, ha elfogy a pénz. A gazdag országok választói sokkal több szigort várnak vezetőiktől, a válság őket is bizonytalanná tette, a határtalan jólét érzése már csak távoli emlék számukra. A szegényebb országok választói pedig úgy gondolják, hogy nem tudnak tovább hátrálni, nem tudják tovább rontani az életszínvonalukat, amely már így sokkal lejjebb van a korábban megszokottól. Az ellenzék pedig mindenhol csőre töltve várja a fejleményeket, és esze ágában sincs a helyzetre való tekintettel kíméletesebben bánni a kormányon lévő riválisokkal – történetesen most főleg jobboldali kormánypártokkal és vezetőikkel. A politikai versenyt nem függesztik fel válság idejére sem, legfeljebb rövid fegyverszünetekre kerülhet sor, ha már tényleg nagy a baj.
Ebből a helyzetből kell ma estétől kezdve valamiféle megállapodást főzni. Pusztán logikai alapon szemlélve is szinte lehetetlen küldetésnek tűnik. Nem csoda, hogy a találgatások egyre inkább valamilyen teljesen új keretről szólnak, jönnek a közlekedéstechnikai hasonlatok (ez még egy használható tárháza a jelzőknek), megjelennek a „kétütemű” vagy „többsebességes” Európát vizionáló elemzések. Egy biztos: mindenki nagyon keményen fog tárgyalni, mert a kimenetel nagyban befolyásolhatja az otthoni politikai sikert is. Talán soha ilyen direkt módon nem volt összekötve az uniós döntéshozatal a hazai politikai kilátásokkal. Nem véletlenül mondta Orbán Viktor is még tegnap az EPP kongresszusán, hogy ha az eurózónának rosszul megy, Magyarországnak is rosszul megy, és ha leértékelik az euróövezetet, az magával rántja Magyarországot is.
