„A fényképezés csak szórakozás volt egész életemben” – mondja Varga Péter, vagy ahogyan az elmúlt nagyjából hét évtizedben leginkább szólítják, Pierre Varga.
Már azelőtt így volt a fotózással, hogy 20 évesen, az ’56-os forradalom után – melynek időszakában sem a harcokban, sem a politikában nem volt aktív – egy barátjával úgy döntött, elhagyja Magyarországot. Amikor a Svájcban élő nyugdíjas építészt arra kérem, ne csak a képeiről beszélgessünk, meséljen kicsit az életéről is, felderül: „Kacskaringós életem volt, nagyon nehéz lenne összefoglalni, ráadásul 6 hét múlva leszek 90 éves, elég sok minden történt mostanáig.”
Hosszú telefonbeszélgetésünk után egyértelművé vált: nem túloz. Élete tényleg olyan, mint egy regény, melyet átszőnek a véletlenek. Az elemit és a középiskolát Budapesten végezte, a Thököly úti technikumba járt, ahol építészetet tanult. 1957 januárjában hagyta el barátjával Magyarországot. Vele a mai napig tartja a kapcsolatot, a franciaországi fotók egyikén egy Lambretta motorbiciklivel látható – de ne szaladjunk ennyire előre.
Disszidensként először Jugoszláviába kerültek. „Egy-két menekülttáborban még együtt voltunk, aztán egyedül tekeregtem táborokból táborokba az ország északi részéről egészen Montenegróig.” Itt egy olyan csoporthoz csapódott, akik Franciaországba készültek. „Én nem akartam Franciaországba menni, de már nagyon untam a dolgot, úgyhogy mondtam, hogy jó.” Így került véletlenül előbb a Franciaország északi részén található Cambrai-ba, majd Lyonba, ahol hosszú hónapok után a barátját is viszontlátta.
Megtanult annyira franciául, hogy beiratkozzon az egyetemre: a lyoni Beaux-Arts-ra járt, ahol építészetet tanult 1957–61 között. A diploma megszerzése után hat hónapra átugrott Svájcba, hogy „megnézze, milyen ott az építészet”, aztán a fél évből 65 év lett, és azóta Epalinges-ben él, a francia határ közelében. Epalinges a Lausanne fölötti dombokon fekszik, a Genfi-tó szomszédságában, és azon ritka települések egyike, amelynek címerében egy liba látható. Ráadásul a tízezres település évekig egy milliárdosnak is otthont adott, itt élt ugyanis Ingvar Kamprad, az IKEA alapítója. És itt nevelte fel Péter svájci feleségével két fiukat. Innen már nem mozdult: 56 éve él ugyanabban a lakásban.
Családjából ő volt az egyetlen, aki a forradalom után elhagyta Magyarországot. Miután az édesapja nyugdíjas lett, engedélyt kapott, hogy meglátogassa egy-két hétre; és az édesanyja is ki tudott egyszer utazni hozzá. Aztán onnantól kezdve, hogy Péter a hatvanas évek végén megkapta a svájci állampolgárságot, rendszeresen látogathatott vissza Magyarországra. Évente átlagosan egyszer utazott egyedül vagy a családjával Budapestre vagy a Balatonra – és utazik a mai napig. Legutóbb 2025-ben, 89 évesen járt Budapesten kétszer is.
Francia építészdiplomájának nagy hasznát vette, aktív éveiben végig a szakmájában dolgozott, emellett sokat sportolt, majd hosszan tevékenykedett önkéntesként, és kicsit belefolyt a helyi politikába is. „Jó elfoglaltságaim voltak” – összegez. Jelenleg a „még csak 86 éves” feleségével él, míg a családja – két fia, öt unokája és dédunokái – „szét vannak szóródva a világban Pápua Új-Guineától kezdve Berlinen át Jordániáig”. Ha nagy ritkán felbukkan valaki otthon, Péter lefotózza – ma már csak a mobiltelefonjával.
Ahogy most, úgy korábban sem vonta misztikus ködbe a fotózást: „Egész életemben csak szórakozás volt. Volt egy régi vacak kis Kodak gépem. Lyonban, egyetemista koromban negatívra fotóztam, és az elsötétített szobámban hívtam elő a negatívokat. Összeismerkedtem egy fiatalemberrel, akinek apja a lyoni Lumière-gyár igazgatója volt. Kölcsönadtak egy kis Citroënt, azzal mentünk a gyárba megrakni a kocsit fénymentes dobozokba csomagolt fotópapírral.” Mint mondja, most is van jó néhány Lumière-doboz a polcán, de ma már lenagyított fényképekkel tele. „Az ismeretség miatt és mert akkor még az előhíváshoz szükséges kémiai anyagok nem kerültek sokba, nem kellett spórolnom a kattintással, csak nyomkodtam a gépet.”
Fotói egy részét ma is őrzi, kilenc „nagyon vastag” és tizenvalahány vékony fényképalbumban. És ott van az a kétszáznál is több kép, ami már a Fortepanon is látható, ezek élete 1958–63 közötti időszakának lenyomatai.
„A Fortepanra véletlenül találtam rá nem sokkal az indulás után, amikor még csak néhány ezer kép volt fent az oldalon” – meséli. Aztán egyszer, amikor Budapesten járt, felhívta Tamási Miklóst, az egyik alapítót, hogy érdeklik-e a negatívjai. Miután a válasz igen volt, elküldte őket a neten. „Nagyon csodálkoztam, hogy az összes képet föltették az oldalra” – mondja. Aztán két évvel ezelőtt személyesen adott be egy infókkal ellátott negatívcsomagot, és ismét csodálkozott, miután mindet viszontlátta az oldalon.
Az egyik legerősebb képe talán az, amelyen egy férfi fekszik egy kézikocsi alatt. „Már nem emlékszem, melyik francia városban láttam ezt a jelenetet: a járdaszélen, az árnyékban aludt ez az ember. Ő ragadott meg engem, az, ahogy ott fekszik.”
Egy másik, döntött horizontú fotón egy traktoros látható, fölötte madárraj. „Az is teljesen véletlenül készült: a Lausanne-t Genffel összekötő autópálya építkezésén dolgoztam, amikor oldalra pillantottam, és megláttam ezt a képet. Gyorsan lefényképeztem” – mondja, és hozzáteszi, hogy ez is csak a véletlen műve volt, művészi ambíciói sem akkor, sem korábban nem voltak.
„Ahogy említettem, Lyonba jártam egyetemre, és a város mellett laktam egy faluban. Mindennap rajztáblával, vonalzóval kellett bejárnom, de busszal nagyon kényelmetlen volt. Sok spórolás után végül vettem egy régi vacak motort, azzal ingáztam. Később vettem egy nagyobbat.”
Ezekkel utazta be Dél-Franciaországot is a már említett magyar barátjával. Innen származnak kifejezetten hangulatos képei Aix-en-Provence-tól Monacóig. Köztük sok épületfotó és utcakép.
Csomagtartójára a Je suis prudent. Mais vous? (nagyjából: Én óvatos vagyok. Na de maga?) feliratot rögzítette. Mint mondja, a biztonság kedvéért. „Még a rendőröknek is tetszett, egyik utamon két motoros rendőr is elkísért sok kilométeren keresztül. Egyetlen fillér nélkül utaztuk be Dél-Franciaországot a haverral az egyetemi nyári szünetben. Több fotón is látható. Egy Lambretta robogója volt, nekem meg egy Peugeot 125-ösöm. Volt, hogy kapualjban aludtunk, máskor műemlék alatt, nem csináltunk belőle ügyet. Világéletemben úgy utaztam, hogy nem szerveztem meg előre semmit. Nem érdekeltek a körülmények.”
Gyűjteményének egyik megkapó darabja egy nyugágyon fekvő idős férfi. A kép mögött rejlő történet sem kevésbé az: „Az egyetem alatt fölkarolt egy lyoni család. Ha például éhes voltam, felmehettem hozzájuk, és adtak enni; többször elvittek a dél-franciaországi nyaralójukba is, ami egy Eygalières nevű apró faluban volt. Az ő családjukról készültek a 3 generációt ábrázoló képek: az említett öreg bácsi, a kút peremén ülő nagymama és nagypapa és a család három gyereke. Velük szemben volt az a templom, amiről több fotó is látható.”
A franciaországi képek mellett olaszországiak is vannak a gyűjteményben: egyebek mellett Siena és Róma is felbukkan a képeken. Ez a néhány fotó a nővérével és a sógorával közös utazásukat idézi.
Péter ma már kevésbé fotóz épületeket, sokkal inkább a természet érdekli; hetente többször sétál a feleségével az erdőben. „Élvezzük a levegőt. Időnként lefotózom a fákat, aztán A4-es méretben kinyomtatom és kiragasztom a 8 emeletes házunk lépcsőházában egy sima falrészre. Emellett sokat olvasunk, és rengeteg barátunk, ismerősünk van. Időnként együtt ebédelünk velük. Szép az élet.”
Írta: Vincze Barbara | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/varga-peter
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
