A Netflix az ünnepek alatt, egészen pontosan december 24-én örvendeztetett meg minket Kate Winslet rendezői debütálásával, a Búcsú June-tól című drámával, aminek már az alaptörténetét megismerve bekészítjük a százas zsepit magunk mellé. A Helen Mirren által alakított címszereplő családanyát, az idős June-t pár héttel karácsony előtt diagnosztizálják végstádiumú rákkal. Az idő fogytán, lehet, hogy már az ünnepeket sem éri meg, ezért June és a britek közt is komikusan brit, érzelmileg kissé tuskó férje, Bernie (Timothy Spall) összehívják négy egymástól elhidegült felnőtt gyereküket az édesanyjuk kórtermébe, hogy vele töltsék élete utolsó szakaszát.
A családi tematika viszont – úgy tűnik – nemcsak a cselekmény szerves része, de maga a produkció elkészültének is oszlopos eleme volt, hiszen a Búcsú June-tól nem csupán Winslet első rendezése, de a színésznő fia, Joe Anders első forgatókönyve is.
Jó fogás a filmtől, hogy a jelenetek túlnyomó része tényleg a kórház falain belül játszódik, így mi sem szabadulunk el túl hosszú ideig a szép lassan otthonná váló kórteremből. Ezt viszont annyira nem is bánjuk, mivel az épület a legtöbb magyar egészségügyi intézményhez képest maga a Hilton, ami lényegesen visszavesz a nyomasztó atmoszférából.
Az „egymást gyűlölő felnőtt testvérek megbékélnek egymással” egy olyan toposz, ami számtalan variációban és történetben izgalmas tud lenni, de Winslet első filmjében ez a felállás igen klisésre sikerült. Maguk a karakterek sincsenek túlbonyolítva, így a film üzenete – miszerint a családi kötelékek jelentik a legnagyobb értéket az életben – szintén sekélyes marad.
