„Mi a történelem főutcáján járunk, miközben ellenfeleink valahol a sáros mellékutcában kódorognak és botorkálnak” – ez a hasonlat Orbán Viktor beszédeinek gyakori motívumává vált Trump hatalomba való visszatérése után, az ősszel pedig Magyar Péter is többször használta a metaforát. De tényleg van főutcája a történelemnek? És ha igen, akkor miből lehet tudni, hogy egy ország éppen azon masírozik, vagy csak a töri könyvek lábjegyzeteibe közé kerül majd be?
Lehet azon elmélkedni, hogy egy esemény a történelem fősodrához tartozik-e, de ezt egy politikus aligha tudja a saját koráról megítélni. Azt pedig még kevésbé, hogy országa az adott esemény kapcsán fő helyet kap-e, vagy a lábjegyzetek közé szorul. Sokszor nem az, és nem úgy kerül be az emlékezetbe, mint amit és ahogy a politikusok várnak. Semmiképp nem vonnék párhuzamot a náci vezetők és mai politikusok között, de emlékezetpolitikai szempontból tanulságos a hírhedt poseni beszéd, amit Heinrich Himmler 1943-ban, a holokauszt elindítása után tartott az SS vezetőinek. Szóvá tette, hogy ugyan a német történelem legfenségesebb lapjaira illene a keleti fronton éppen zajló népirtás – ő maga használta ezt a szót –, ez azonban szerinte mégse lesz soha megírva.
Nem lett igaza.
Ma már tudjuk, hogy a holokausztot alaposan megírták végül, csak nem épp a német történelem dicső korszakaként. Ám azt se felejtsük el, hogy ez a szembenézés nem indult annyira könnyen. A holokausztkutatás egyik úttörője egy Raoul Hilberg nevű osztrák zsidó származású történész volt, aki a második világháború utáni években amerikai katonaként állomásozott Münchenben.
Mikor hazatérve a Columbia Egyetemen közölte, hogy a doktori disszertációját az európai zsidóság kiirtásáról szeretné írni, mindenki próbálta lebeszélni, hogy ez a téma senkit nem fog érdekelni és ezzel nem fog tudni egyetemi karriert csinálni. Végül csak évekkel később, 1961-ben jelent meg a mű egy kis, elfeledett kiadónál Az európai zsidóság elpusztítása címen, mivel se a Columbia, se a Princeton egyetemi kiadója nem volt hajlandó megjelentetni akkoriban.
Még az Eichmann-per előtt jártunk, és akkoriban mindenki marginális kérdésnek tekintette, hogy mi történt a zsidókkal a második világháború alatt. De ha visszatérünk az eredeti kérdésünkhöz a történelem főutcájáról és sikátorairól: történészként kifejezetten érdekes figyelni, hogy a politikai vitákban mennyire hangsúlyosan előkerülnek manapság a történelmi érvek. A Trump-kormányzat például Grönland vagy a Panama-csatorna visszaszerzésének fontosságát is egész régre visszanyúló történelmi érvekkel indokolta, amiket persze retorikai fegyverként használtak a napi politika folyamatában. Ez is mutatja, hogy a globális történelem nem tűnik el, itt van velünk a hétköznapokban, a hírekben, miközben számos országban, többek között Magyarországon is a nemzeti történetírás van előtérbe tolva – akár közoktatást, akár a kutatást nézzük.
Milyen lenne a globális történetírás? És mitől eshetünk el, ha mindig csak nemzeti keretben értelmezzük a múltat?
