Vidéki idillnek indult, de aztán baltával hasította szét férje fejét a nő – esettanulmány 1979-ből

Michelle minden reggel öt perccel korábbra állította be az ébresztőóráját. Ezen a reggelen öt óra húszkor csörgött. Holnap öt óra tizenötkor fog. Tudta, hogy egyszer végül meg kell állnia, különben hamarabb fog felkelni, mint hogy lefeküdne. De még nem. Még csak egy lépéssel járt a kisbaba előtt, aki a madarakkal és a pirkadattal kelt, és az évnek ebben a szakában a madarak és a pirkadat minden egyes nap korábban érkezett.

Több időre volt szüksége, egyszerűen nem volt elég belőle. Csak ezt tudta kitalálni, hogyan teremthetne többet. Pontosabban ez nem időteremtés volt, pedig fantasztikus lenne, ha a semmiből képes volna vadonatúj időt létrehozni. Michelle próbálta végiggondolni, milyen módon gyárthatna az ember egy ilyen elvont dolgot, de csak a saját háztartásának kisüzemi gazdaságából jutottak eszébe példák – kötés, varrás, sütés. Képzeljük el, ha lehetne időt kötni, jesszusom, a kötőtűi éjjel-nappal kattognának!

És micsoda előnyre tenne így szert a barátaival szemben, akik nem is tudnak kötni (sem sütni, sem varrni), viszont egyikük sem terhelte magát tizennyolc évesen egy férjjel, egy babával és egy átkozott parasztházzal a semmi közepén, amelyet minden irányból csak a látóhatár vesz körül, ezért olyan érzést keltett, mintha az égbolt egy nagy kő lenne, amely a földre nyomja az embert.

Nem, nem jelentettek terhet, Michelle szerette a férjét és a babát. Tényleg szerette őket.

És egyébként is mikor tudna időt szakítani rá, hogy időt gyártson? Nincs ideje. Épp ez a lényeg. És ha teljesen leszokna az alvásról? Bezárkózhatna egy szobában egy torony tetején, akár egy tündérmesében, és egy rokkával szalmából arany helyett időt fonna. Ébren maradhatna addig, míg a rengeteg idő aranyló gombolyagként nem heverne a lábánál, elég lenne egész életére, és soha többé nem fogyna ki belőle. Michelle úgy érezte, hogy az élet egy toronyban, elzárva mindentől és mindenkitől, maga lehet a mennyország.

A baba egy rossz címre kézbesített csomag volt, amelyet nem lehetett visszaküldeni vagy újra postára adni. („Szólítsd a nevén – hajtogatta folyton Keith –, szólítsd Tanyának, ne úgy hivatkozz rá, hogy »a bogár«!”) Michelle csak nemrég hagyta maga mögött a saját (boldogtalan) gyerekkorát, szóval hogyan vállalhatna felelősséget valaki máséért? Tudta, hogy a „kötődés” a megfelelő szó, egy babákról szóló könyvben olvasta (Hogyan legyen boldog kisbabánk, hah!). Nem kötődés alakult ki a babával, hanem béklyónak érzi.

Végül azoknak lett igazuk, akik azt mondták neki, hogy okosan tenné, ha elvetetné, és megszerezné az emelt szintű érettségit. És ha vissza tudná tekerni az órát – amivel megint időre tenne szert –, akkor pontosan így cselekedne.

Ha nem születik gyereke, egyetemi hallgató lenne valahol, inna, mint a gödény, drogozna, és közepes esszéket adna be az 1832-es reformtörvényről vagy a Wildfell asszonya című regényről ahelyett, hogy koriandermagokat szór egy komposztálótálcára, miközben hallja a gyereksírást, bárhol is hagyta ott a bogarat, amikor már nem bírta tovább a zajt.

Valószínűleg a hálószobában, szóval a baba még most is araszol a dagadt hernyótestével az ágy széle felé, egy elektromos vezetéket rág, vagy épp megfojtja magát egy párnával.

Michelle letette a tálcát a konyhai ablakpárkányra, ahol figyelheti, miként törnek a magok utat a fény felé. Az ablakból látta a kezdetleges veteményesét – takaros barázdák a felásott földön, és karókkal meg spárgával jelzett geometriai alakzatok. Keith nem értette, miért vágott bele a zöldségtermesztésbe.

– Egy rohadt tanyán lakunk – mondta a férfi, szélesre tárva a karját, amitől úgy festett, akár egy madárijesztő, miközben épp egy mezőn jártak –, ki sem látunk a zöldségekből. Azt szedünk le, amit csak akarunk. – Nem, valójában a krumpliból nem láttak ki, ami nem ugyanaz. Meg a karórépából és a leveles kelből – marháknak való paraszt­étel. Michelle cukkinit, spenótot és céklát akart. És korian­dert. És virágokat, gyönyörű, illatos virágokat, rózsát, loncot és lilio­mot – hófehér liliomot, amilyet egy menyasszonynak vagy egy halottnak szokás adni.

A réten, ahol ez a vita kipattant köztük, nem nőtt semmi, csak buckás, egyenetlen gyep, és miközben Michelle dühödten tolta maga előtt a babakocsit, a gyerek úgy pattogott benne, akár egy töréstesztbábu.

Haragjában olyan gyorsan lépdelt, hogy Keithnek a hosszú lába ellenére is kocognia kellett, hogy tartani tudja vele a lépést.

– Mi a baj a krumplival? – kérdezte Keith, és Michelle immár üvöltve azt felelte: – Március van, ilyenkor még nincs rohadt krumpli, nincs semmi, de semmi, csak sár, sár mindenhol, meg eső, mint a rohadt somme-i csatában! – A férfi azt felelte: – Ne csináld már folyton a hülye fesztivált! – Michelle arra gondolt, milyen röhejesen hangzik a férfi vidékies beszédmódja, akár egy suttyó egy tévévígjátékban, egy büdös krumplizabáló paraszt.

Michelle megszabadult a tájszólásától, meg­figyelte, hogyan társalognak a középosztálybeli emberek a televízióban és a tanárai az iskolában, mígnem már olyan jellegtelenül beszélt, hogy bárhonnan származhatott volna.

Még gyorsabban szedte a lábát, már majdnem futott.

– Egyébként meg – üvöltötte utána a férfi – talán nem is akarok büdös koriandert enni! – Michelle hirtelen megállt, amitől a gyerek nyekkent egyet a babakocsiban. A nő megpördült, és azt felelte: – Én meg talán akarok. – Ezután szúrós pillantást vetett a férfira, azt kívánva, bárcsak nála lenne a favágó baltája, az a balta széthasítaná a fejét, akár egy dinnyét, kettévágná, akár egy tököt. Nem, nem dinnye volna, a dinnye édes és egzotikus, nem elég pórias a fejének, a tök meg olyan zöldség, amelyiknek tündérmesékben a helye. Fehérrépa. A fehérrépa durva, suttyó növény. És a férfi úgy esne össze, akár egy fejetlen madár­ijesztő itt helyben a mezőn, aztán elsüllyedne a földben, és soha többé nem látná, Michelle pedig a saját anyjának adná a gyereket, hogy más életét tegye tönkre.

Vagy talán – rémálomba illő ötlet – a férfi növekedne, osztódna és sokasodna, ahol senki sem látja a talajban, és ha eljön a nyár, hirtelen kinőne, több száz Keith, több ezer Keith, bólogatva és ringatózva a mezőn, akár a napraforgók.

Egy favágó balta – micsoda abszurd ötlet! Mindenki más központi fűtést használ, vagy legalább olyan megoldást, amelyiknél nem kell azon gondolkodni, honnan jön, nem kell kimenni, ha esik, ha fúj, és fát fűrészelni meg hasogatni a tűzrakáshoz, és nem kell órákat várniuk, hogy felmelegedjen a kazán, és legyen meleg vizük.

Még szenük sem volt, mert a fa ingyen terem a birtokon. A favágó baltákat tündérmesékben szokták használni. Talán vele is ez történt, talán bennragadt valami gonosz tündérmesében, és addig nem szabadulhat, amíg fel nem szedi az összes krumplit a mezőn, vagy ki nem vágja az összes fát az erdőben. Hacsak meg nem tanul időt fonni. Vagy fel nem robban a feje. Mennyi gürcölés és kulimunka, ilyen lehetett jobbágynak lenni a középkorban. Ez maga a feudalizmus.

– Hadd vegyem át a babakocsit! – mondta Keith. – Tanya agyrázkódást fog kapni, ha így tolod.

Michelle hirtelen úgy érezte, hogy elszállt belőle minden harag, túl fáradt volt ahhoz, hogy akár csak a dühét megtartsa.

Most már lassabb tempóban sétáltak egymás mellett, így a baba végre elaludt – épp ezért indultak el sétálni egy emberöltővel ezelőtt.

Egy idő után Keith átkarolta Michelle vállát, a feje búbjához dör­gölte az állát, és azt mondta: – Szeretlek, szívem, ugye tudod? – Egészen szép pillanat lett volna, ha nem esett volna az eső, és a bogárbaba nem kezdett volna el megint sírni.

Michelle egy kaotikus háztartásban nőtt fel Fen Dittonban, az egyik borzalmas faluban Cambridge vonzáskörzetében, ahová a szegényeket száműzték. Az apja iszákos „semmirekellő” volt Michelle anyja szerint, ennek ellenére kitartott mellette, mert nem akart magára maradni, amiről Michelle és a húga egyöntetűen úgy gondolta, hogy szánalmas. Az anyjuk is ivott, de belőle legalább nem hozta ki a szesz az erőszakos hajlamait. Michelle húga tizenöt éves volt, és még mindig otthon lakott; Michelle azt kívánta, bárcsak hozzájuk költözhetne, de nem volt elég helyük. Hiányzott neki Shirley, tényleg hiányzott. Shirley orvos akart lenni, nagyon okos volt, mindenki azt mondogatta, hogy „viszi valamire”. Korábban, még Keith előtt, mielőtt megszületett a bogár, ezt mondogatták Michelle-ről is. Most úgy tűnt, semmire sem vitte.

A házuk kicsi volt. A hálószobájukat beszorították a tető alá, és a gyerekszoba inkább emlékeztetett szekrényre, bár a bogár alig töltött időt a szobájában, az ágyikójában, ahol békésen aludnia kellene ahelyett, hogy folyton azt követeli, valaki vegye a karjába, és hurcolássza.

Michelle azóta nem olvasott egy könyvet sem, hogy a gyerek megszületett. Próbálkozott vele, esetlenül egy párnának támasztott egy regényt szoptatás közben, de a baba nem szopott rendesen, ha úgy érezte, hogy az anyja másra figyel. Aztán letett a szoptatásról (hála az égnek!), mert elapadt a teje („Próbáljon meg pihenni, és örömét lelni a babában” – mondta a védőnő, de egész pontosan minek kellett volna örülnie?), viszont ahhoz, hogy egy cumisüveggel, egy könyvvel és egy babával manőverezzen, három pár kéz kellett volna. Úgy szintén több időt nyerhetett volna.

Michelle rengeteg energiát fektetett a gyerekszoba feldíszítésébe, amikor várandós volt. Tojássárgára festette a falakat, felstencilezett egy kiskacsákat meg bárányokat ábrázoló szegélydíszt, és sárga-fehér mintás pamutfüggönyöket varrt az apró ablakra, így az egész helyiség úgy nézett ki, akár egy napfényes szelence. Michelle mindig tisztességgel elvégezte a dolgát. Már egészen kicsi korától talpraesett és rendszerető volt, az anyja nevetett rajta, és azt mondogatta: „Nem tudom, kitől örökölte, de biztosan nem tőlem” – és milyen igaza volt! Michelle az iskolában is így viselkedett, sosem maszatolta össze a könyveit, az ábrákat és a térképeket mindig szépen megrajzolta, mindent alá­húzott, táblázatba rendezett és katalógusba szedett, olyan keményen és módszeresen dolgozott, hogy amikor a munkája nem érte el a kívánt színvonalat, a tanárai akkor is jó jegyeket adtak neki.

Egyetemre készült, hogy kiszabaduljon, ehelyett eltérítette valaki, aki mezőgazdasági főiskolán szerzett képesítést, egy nagybirtokon dolgozott, és egy árva petákja sem volt.

Tizenhat éves korában jött össze Keith Fletcherrel, amikor a fiú huszonegy volt, és szinte az összes ismerőse irigyelte Michelle-t, mert a srác idősebb, van egy motorja, és hihetetlenül szexi, jóképű, fülbe­valót hord, fekete hajú, és olyan ravasz a mosolya, hogy Michelle korábban vándorcigánynak hitte, ami nagyon romantikus dolognak tűnt, de nyilván egy fülbevalótól és a ravasz mosolytól az ember még nem lesz vándorcigány. Nem igazán lesz tőle semmi. És már a motorja sincs meg, mert megszabadult tőle, és inkább egy régi furgont vett helyette.

És réges-régen, amikor Michelle-nek csak amiatt kellett aggódnia, hogy időben be tud-e adni egy házi dolgozatot, vagy van-e egy rendes harisnyája, abban a másik korban, amikor még fiatal volt, romantikusnak tartotta a vidéki parasztházakat; és amikor először meglátta, úgy érezte, ez a legszebb, legotthonosabb dolog a világon, mert olyan kicsi és régi, több mint kétszáz éves, téglából épült, kvarckavics mintákkal a falban a fejgerendák és az ablakpárkányok körül, és valamikor ez volt az erdészlak, és a nagybirtoktól kapták, hogy költözzenek be, ha megházasodtak. A ház használati joga a munkaviszonyhoz volt kötve, amit Michelle viccesnek tartott (nem úgy, hogy hangosan nevessen tőle), mert nem a házat érezte röghöz kötöttnek, hanem önmagát.

Bepillantott az egyik lehetséges jövőbe – a takaros faház, a kert tele virágokkal és zöldségekkel, kenyér a sütőben, egy tál szamóca az asztalon, a boldog baba a derekára kötve, miközben ő kukoricát szór a csirkéknek. Akár egy Hardy-regény, mielőtt minden tönkremegy.

Már hat hónapos terhes volt, amikor összeházasodtak, otthagyta az iskolát, és felmondott a kávézóban, ahol tanítás után dolgozott, mire Keith megjegyezte: – Semmi baj, ha megérkezett a baba, még mindig járhatsz főiskolára, meg minden! – bár mindketten tudták, hogy az többé nem egy jó egyetem lesz, csak valami tyúkszaros főiskola valami tyúkszaros városban (valószínűleg Cambridge-ben, az isten óvja tőle!), ahol végül közgazdaságtanból vagy szállodai vendéglátásból szerezne diplomát. Ennek ellenére Michelle úgy gondolta, hogy igen, ezt fogja tenni, persze, így lesz; de közben ha feleség és anya válik belőle, ezeket is rendesen fogja csinálni, ezért töltötte a napjait takarítással, súrolással, sütéssel és főzéssel, meg háztartásvezetésről szóló könyvek szorgalmas olvasásával, folyamatosan elképedve rajta, mennyi hozzá­értés és szak­értelem kell ahhoz, hogy valaki „édes otthont” alakítson ki – a foltvarrott takarók, a fodros függönyök, a savanyúnak való uborkák, a rebarbarából főzött lekvár, a karácsonyi tortához készített cukordíszek, amelyeket legkésőbb szeptemberben kell elkészíteni, az isten szerelmére! –, ugyanakkor a beltéri hagymákat se felejtse el elültetni, hogy meglegyenek az „ünnepi szezonra”, és ez ment minden egyes hónapban, Herkules sem bírt volna ennyi munkával, és akkor még nem számoltunk a napi szintű főzéssel, ami kétszer olyan nehéz volt, amióta a gyerek nem szopott.

Az anyja felkiáltott, amikor meglátta, hogy főtt répából készít pürét, és tojásos tejsodót kever a babának: – Az ég szerelmére, Michelle, csak adj neki egy üveg Heinz bébiételt! – Pedig ha készételt venne neki, akkor a gyerek kienné a vagyonából, olyan mohón hizlalta magát, akár egy lárva. Mindig éhes volt, sosem lakott jól. És a készételek egyébként is csalásnak számítottak, az ember végezze rendesen a dolgát, bár még Shirley is megjegyezte, aki általában az ő pártját fogta: – Michelle, nem kell mindenbe ennyi energiát fektetned. – De ő ennyit fektetett bele, mert hajtotta valami, csak éppen azt nem tudta, hogy mi, de biztos volt benne, hogy ha egy napon végére ér a teendőinek, megszabadul attól a valamitől, ami hajtja. – Sosem lesz minden tökéletes, Michelle – mondta Shirley. – Az lehetetlen. – Pedig nem az, ha elég időt szán rá az ember, mindent tökéletesen meg lehet csinálni.

Arra gondolt, nevelhetnének csirkét, és szerezhetnének egy fejhető kecskét, mert lehet, hogy valami hiányzott – talán csak egy nagy fehér wyandotten tyúk kell, hogy valóra váltsa az idillt.

Vagy egy szicíliai csészetarajú. Komolyan, a csirkéknek olyan édes nevük van: brahma, marsh daisy, faverolles. Hozott egy könyvet a könyvtárból. Ellopta, mert alig volt ideje bejárni a városba könyvtárazni. Nem pártolta a lopást, de azt sem, hogy az ember műveletlen paraszt maradjon. Egy kecske sem lenne rossz – egy lamanchai vagy egy bionda dell’adamello. A kecskés könyvet is ellopta. A vidéki élettől közönséges tolvaj vált belőle. A kecskéknek röhejes nevük volt: kameruni törpekecske meg tennesseei ájulós kecske. Vagy talán egy tökéletes epreskert kell, egy sátor futóbabnak vagy egy sor tök, és hirtelen minden összeállna, mint amikor az ember megtalál egy varázskulcsot. Nem említette Keithnek a marsh daisyt, sem a kameruni törpekecskét, mert bár a férfi vidéken nőtt fel, szívesebben járt szupermarketbe, mint hogy jószágot tenyésszen.

És egyébként sem igazán beszélt Michelle-lel, mert akárhányszor érte nyúlt az ágyban, a nő eltolta magától, és a hideg hátát fordította felé, miközben az járt a fejében, hogy ilyen lehet kiszeretni valakiből.

Néha Michelle próbálta felidézni, milyen volt az élet a baba érkezése előtt, amikor még csak ketten voltak, és egész nap fetrenghettek az ágyban, hevesen szexeltek a végkimerülésig, aztán lekváros pirítóst ettek, és a kis fekete-fehér készüléket bámulták, amely az ágy végében állt, amíg Michelle le nem lökte, mert Keith biliárdot nézett rajta (egy fekete-fehér tévén, ennek mi értelme?), és a baba üvöltött, és Michelle egyszerűen nem bírta tovább.

Szerette őket, tényleg szerette. Csak nem érezte.

Nem kötődtek egymáshoz, olyanok voltak, akár a molekulák, ­amelyek nem tudnak összeállni, hogy stabil elemeket alkossanak, és ehelyett összevissza pattognak, akár a golyók a bingóban. Tudománnyal kellett volna foglalkoznia, nem pedig minden idejében regényeket bújnia.

A regények teljességgel hamis elképzeléseket keltenek az életről, hazudoznak, és azt sugallják, hogy léteznek befejezések, pedig a valóságban nem léteznek, csak minden megy tovább és tovább.

Aztán elkezdett egyre korábban kelni, mert ha ki akar szabadulni ­ebből a kuplerájból, akkor tanulnia kell az érettségijére. Ha felkel ­reggel négykor – amikor minden varázslatosan békés, még a madarak és a baba is –, akkor elkészítheti a vacsorát, rendbe rakhatja a konyhát, és lefürödhet, aztán ha szerencséje van, előveheti a régi tankönyveit, és ott folytathatja a tanulást, ahol abbahagyta. Mert nem lehet időt gyártani, ez hiú remény volt. Az idő egy tolvaj, ellopja az ember életét, és csak úgy lehet tőle visszaszerezni, ha túljár az eszén, és vissza­cseni.

Csak egy átlagos napnak indult (legalábbis Michelle számára). Szombatra virradt, de Michelle már fél négy óta talpon volt, felettébb elégedetten a stratégiájával. Egy tál lasagne állt takarosan lefóliázva a hűtőben, várva, hogy később felmelegítsék, és csokoládétortát is sütött – Shirley kedvencét, mert a húga gyakran buszra szállt, és meg­látogatta szombatonként. Elolvasott három fejezetet Mowat Britannia a háborúk között című könyvéből, és jegyzeteket írt egy esszéhez a Lear királyról. Megetette, megmosdatta és a Shirley-től kapott szép kék-fehér csíkos OshKosh kezeslábasba öltöztette a babát. Megpucolta az ablakokat, miközben a baba a járókában lefoglalta magát. Kéklett az ég, friss szellő fújt, és Michelle észrevette, hogy zöld hajtások bukkantak fel a veteményesben, még a koriander is kicsírázott.

Egy idő után vetett egy pillantást a babára, és látta, hogy alszik, összegömbölyödve a járóka padlóján, akár egy bogár. Michelle arra gondolt, hogy kihasználja a lehetőséget, és beleveti magát a föld­rajzba, de ebben a pillanatban Keith cammogott be a házba egy halom fel­hasogatott tűzi­fával, és jókora csattanással ledobta a kályha mellé, mire a baba felriadt.

Automatikusan, mint amikor elfordítanak egy kapcsolót, a gyerek üvölteni kezdett, erre Michelle is üvölteni kezdett a helyiség közepén állva, az oldala mellett tartva a karját, amíg Keith olyan erővel pofon nem vágta, hogy úgy érezte, mintha billogot nyomtak volna az arcára.

Michelle torka kapart az üvöltéstől, és gyengének érezte magát, mint aki mindjárt a padlóra zuhan, és ebben a pillanatban annak kellett volna történnie – mert nézzünk szembe vele, korábban is előfordult (bár pofon nélkül) –, hogy elsírja magát, Keith pedig átkarolja, és azt mondja neki: – Semmi baj, kicsim, semmi baj! – Ő pedig addig zokog, amíg jobban nem érzi magát, és egymás között dédelgetik a babát, amíg ő is fel nem vidul.

Begyújtottak volna a fahasábokkal, mert esténként még mindig hűvösre fordult az idő, megmelegítették volna a lasagnét, és leültek volna nézni valami szemetet a régi fekete-fehér készülék helyett vásárolt új színes tévén.

Teli hassal feküdtek volna le aludni, lezavartak volna egy békülős szexet, és jót aludtak volna, hogy készen álljanak egy újabb napra ugyanebből az életből.

De valójában az történt, hogy Keith megpróbálta átkarolni, mire Michelle leköpte, ami szintén az újdonság erejével hatott, kirohant a házból, kirántotta a baltát a fűrészbak melletti tuskóból, aztán kezében a baltával visszarohant a házba.

Nagyon hideg volt, mert persze a kályha nem lett begyújtva. Michelle a padlón ült. A baba megint elaludt, kimerültnek tűnt, mint olyankor, amikor hagyták, hogy álomba sírja magát, de néha gyászosan aprócskát csuklott. Michelle úgy érezte, mintha lenne benne egy szikla, valami nehéz és mozdíthatatlan, amitől émelyegni kezdett. Nem tudta, hogy érezheti magát ilyen rosszul valaki. Keithre nézett, és sajnálta a férfit. Amikor az ember fát vágott a baltával, a hasáboknak isteni karácsonyillatuk volt.

De ha valakinek a fejét hasítjuk szét, annak olyan a szaga, akár egy vágóhídnak, és annyira elnyomta a reggel levágott és behozott vadorgona illatát, mintha ez máris egy másik életben történt volna.

Ha csak egyet kívánhatna – ha a tündérkeresztanyja (aki eddig látványosan kimaradt az életéből) hirtelen feltűnne a faház hideg nappalijában, és felajánlaná, hogy kívánhat bármit –, Michelle pontosan tudta, mit kérne tőle. Hogy visszamehessen az élete elejére, és elölről kezdhesse az egészet.

Megfordult a fejében, hogy talán fel kellene állnia, és kicsit kitakarítania, de olyan fáradt volt, hogy arra jutott, inkább a padlón marad, és megvárja a rendőröket. Most már övé volt a világ összes ideje.

Kate Atkinson: Szent lányok

Fordította: Sepsi László

Trend Kiadó, 2025