A Millenáris Park Nagycsarnokának emeleti folyosóján állunk: fiatalok, idősek, párok, középkorú öltönyös férfiak és kisestélyis nők – egytől egyig az arcunkat takaró, szögletes, fekete maszkban. Szürreális élmény. Az ablakon bevilágít a telihold, a folyosó végi súlyos függöny mögül sejtelmes zene szűrödik ki, méregetjük egymást a kis csapat maszkos idegennel, míg várunk. Arra egyébként, hogy bebocsátást nyerjünk Európa legnagyobb immerzív színházi előadása, a Walk My World mitikus világába.
Odabent tilos levenni a maszkot, beszélni vagy hozzáérni a művészekhez, tudjuk meg a szigorú bevezetőből. A következő órákban aztán akarva-akaratlanul megtesszük mindhármat, de ez ekkor még nem világos: megilletődött csendben indulunk el a függöny mögött felbukkanó impozáns fémhídon.
Nem ez az első állomás a Walk My World világában, mire idáig eljutunk, már van némi sejtésünk a produkció különleges, retro-futurista stílusáról. A ruhatárból ugyanis egy vörös neonfényben izzó bárba, a Chaosba érkezik meg az ember, ami kicsit a Star Wars-filmek Mos Eisley kantinjára emlékeztet, csak itt az asztalokat kopott Remington-írógépek, a falakat pedig Vergilius főművének, az Aeneisnek megsárgult lapjai díszítik. Már ekkor olyan érzés, mintha egy alaposan kidolgozott szabadulószobába csöppentünk volna, könnyű elveszni az apró részletek, utalások felkutatásában – csak itt még iszogatni is lehet közben. Az Aeneis persze nem apró utalás: a Recirquel társulata által megálmodott előadás Vergilius eposzának első néhány énekét, Trója bukásának, na meg Aeneas és Dido szerelmének történetét veszi alapjául. Meg még rengeteg más, a görög és római mitológiából ismert karaktert és történetet; a Walk My World kapcsán leginkább megszívlelendő tanács, hogy ne akarjuk az egészet átlátni, megfejteni.
Ezt az előadást nem lehet a szó hagyományos értelmében »megnézni«. Át kell magad adni neki, és megélni
– fogalmaz a társulat művészeti vezetője, Vági Bence.
Az elmélyülés jegyében a Chaosból már kis csoportokban továbbindulva megkapjuk a maszkokat (Vági szerint ezek egyrészt az előadókat segítik benne, hogy neutrális tömegként lássanak minket, másrészt mi, nézők is felszabadultabban mozgunk bennük, és így azt is könnyű megállapítani, kik a szereplők), telefonjaink pedig egy-egy nyakba akasztható, szabad kézzel kinyithatatlan kistáskába kerülnek.
