Szent és üdvös gondolat a halottakért imádkozni, hogy a bűnöktől feloldassanak.
(Makkabeusok második könyve 12, 46)
A keresztények ma a purgatóriumban rekedt lelkekért, a szenvedő egyház tagjaiért imádkoznak. Tehát azokért, akik a haláluk után sem nyerhettek üdvösséget, hanem azóta is a tisztítótűzben égnek. Morbid? Egy vajúdó nőt ábrázoló koporsóban eltemetett szülésznő kevésbé lenne az? Vagy egy szertartás részeként felaprított és keselyűk elé dobott holttest? Netán a másvilágra távozott szerettünk hónapok óta konyhánkban ülő, bebalzsamozott földi maradványa? Halottak napján, napjainkban már vallástól függetlenül, elhunyt szeretteinkről emlékezünk meg, és hogy ezt ki és hogyan teszi, és egyáltalán teszi-e épp a mai napon, az mindenkinek szíve joga – illetve kulturális és családi mintakövetése, miután a világ különböző pontjain a gyász a legváltozatosabb formákat öltheti.
Nincs két egyforma veszteség, és nincs két ember, aki ugyanúgy gyászolna – mondta lapunknak Feketené Elise gyászterapeuta, aki polgári búcsúztatóként is évtizedek óta segíti a gyászoló családokat a veszteségeik feldolgozásában. A szakemberrel a gyász természetéről beszélgettünk, valamint a Magyarországon követett hagyományokkal egészítette ki a különböző gyászkultúrák felé vett kanyarjainkat.
A gyász színe
„A temetőlátogatás ma is sokak számára megnyugvást ad. A sír rendben tartásával, a gyertya meggyújtásával egyfajta kapcsolatot teremthetünk azzal, aki már nincs köztünk. A rítus segít abban, hogy a gyász aktív maradjon – nem elfojtva, hanem méltósággal megélve. A sírhelyhez való visszatérés sokaknak adhat kapaszkodót. A virág, a gyertya, a sír rendbe tétele mind jelképes cselekedetek, amelyek segíthetnek a gyász feldolgozásában. Viszont vannak, akik nem tudnak, képtelenek vagy nem mernek kimenni a sírhoz.”
