1957. május 1-jén több százezres tömeg ünnepelte Kádár Jánost, a népi demokrácia első emberét, Magyarország új apukáját. Alig több mint fél évvel jártunk az eltiport forradalom és szabadságharc után, de az embereket nem kellett karhatalmi erővel kivezényelni a Hősök terére. Az év első felében közel háromszázezren léptek be a Magyar Szocialista Munkáspártba. A magyar társadalom alkut kötött, aminek lényegét patetikus komolysággal úgy ragadhatnánk meg: a szőnyeg alá söpörtük a múltat, hogy legyen jövőnk.
Ennek a május 1-i ünnepségnek a leírása úgy szerepel György Péter memoárszerű esszékötetében, az Apám helyettben, hogy „ott és akkor kezdődött a Kádár-rendszer”. Noha szorgos statiszták több jelenetben is teleplakátolják a díszletet a hírével, az Árvában már éppen nincs benne a nagygyűlés. A film története ’57 áprilisában véget ér. Ezzel együtt az Árvára is illene címként, hogy „Apám helyett”, mert Nemes Jeles László a saját apja történetét dolgozta fel benne.
Filmre vigye és rögtön jelképes erejűvé nagyítsa. Nemes Jeles ugyanis világos párhuzamot von két fiatalkorú hőse, a tizenkét éves Hirsch Andor és a nyolc esztendős Magyar Népköztársaság között. Mindkettő olyan apafigurára vágyik, amilyet nem kaphat meg.
