A világ bármelyik pontján, turistaként vagy épp otthon, a saját környezetünkben is azokra a házakra figyelünk fel igazán, amik díszeikkel, színükkel vagy épp szépségükkel hívják fel magukra a figyelmet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek egyben a legérdekesebbek is, hiszen sokszor épp az unalmasabb, szürkébb, sokszor átépített vagy épp a végletekig leegyszerűsített homlokzatok mögött rejtőznek igazán erős történetek.
Ez a szabály Budapesten hatványozottan is igaz, hiszen a Vadász utcai Üvegház – a zsidómentés egyik központja – csak kevés embert késztet megállásra, ugyanezt pedig a helyi védettsége ellenére engedély nélkül lebontott Lohr-villáról, a romossá vált zuglói zsinagógáról, a rózsadombi Meseország egykori otthonáról, vagy akár a város egyik legkeskenyebb házáról, a mindössze néhány lépés széles Hársfa utca 37.-ről is elmondhatjuk.
Cikkünkben ezt a Budapesttel szinte egyidős, több mint százötven éves alapokon nyugvó kopott bérházat, illetve leghíresebb lakóját, a két világháború közti időszak egyik legünnepeltebb balettművészét, Pallay Annát mutatjuk be, szót ejtve a pályája meglepő kezdeteiről, az egy morfinista orvos rossz vágása miatti korai visszavonulásáról, a falak közt három évtizeden át működő iskolájáról, illetve a modernista építészet kevésszer emlegetett oszlopáról.
Nem kelt feltűnést
A sokszínű Erzsébetváros a Nagykörúttól néhány lépésnyire álló házát leírva nem a „klasszikus szépség” jelzős szerkezet jut eszünkbe, a másfél évszázadot felölelő múltja azonban mégis a környék egyik legérdekesebb nagy túlélőjévé teszi:
A történet kezdetéért Budapest megszületésének évéig, 1873-ig kell visszaugornunk: az itt álló házat a tulajdonosa, a környéken több ingatlant is kézben tartó Strobl János szinte teljes egészében átépítette, majd bővítette.
Az így született házat a következő gazda, a Rodau család, majd az őket 1894-ben követő Banda Marczi (1847–1924) egyre csak bővítette, az azonban mégiscsak apró maradt. A helyzetet a szomszédainak köszönhette: balján már 1870 óta ott állt az utcavonalra széles homlokzattal néző, szintén számtalanszor átalakított földszintes szomszéd (ép. Limburszky József), jobbján pedig 1889-re jelent meg az apró telket körbeölelő, ma háromemeletes bérház (ép. Schomann Antal), szinte zárójelbe téve az akkor még csak egyemeletes épületet.
A kitűnő nevű Bandát mindez talán egy pillanatra sem érdekelte, hiszen a tulajdonától négy év után megváló férfi ezzel mutatta meg igazán a társadalmi rangját: ő volt ugyanis az első, sőt, sokáig az egyetlen cigányzenész, aki a fővárosban háztulajdonos lett.
