Nem állíthatom, hogy a diplomaosztóra kapott ajándékom kifejezetten praktikus lett volna. Persze a hasznosság nem az egyetlen szempont, de azért jó érzés, ha egy ilyen fontos ajándék később a mindennapjaink részévé válik. Egy jó toll. Egy érdekes könyv. (Egy autó, mondhatnánk, de azért ne ragadtassuk el magukat.) Ami biztos: egy antik írógép nem tartozik a legegyértelműbb választások közé.
És mégis. Amikor a diplomaosztóm után a szüleim egy fejújított írógéppel leptek meg, jobb ajándékot elképzelni sem tudtam volna. A Continental gépet még az apám használta az egyetemen, azóta viszont csak porosodott a lakásukban. És most végre új életet kapott. Minden tetszett benne: a billentés, a kopácsolás, a sorvégi csengő, a betűtípus, a táska dohos szaga. Tudni akartam, milyen érzés laptop helyett írógépen dolgozni – hogy milyen, ha nem törölhetem ki és írhatom újra minden második szavamat. És nagyon kíváncsi voltam, hogy kihez fordulhattak a szüleim, hogy megjavíttassanak egy hatvan-hetvenéves írógépet.
A választ az utóbbi kérdésre két évvel később kaptam meg, amikor riportalany után kutatva magam is ellátogattam a műhelybe. A szüleimtől hallottam, hogy Balázs Bertalan izgalmas karakter – de ennél is fontosabb volt számomra, hogy ismertem a munkáját. Hiszen saját tapasztalatból tudtam, mire képes egy leharcolt írógéppel, és ez látatlanban is bizalommal töltött el.
Kézről kézre adják
Balázs Bertalan műhelye pár percnyire a Boráros tértől, az Ipar utcában található. Kívülről jelentéktelen, földszinti helyiség vasrácsos ajtóval, amire csupán az Irodagépszerviz felirat hívja fel a figyelmet. A nyitvatartás egy dolgos nyugdíjasról árulkodik, aki tud vigyázni a saját idejére: kedd, szerda, csütörtök reggel kilenctől tizenkettőig, majd egytől ötig tart nyitva – bár, mint arra Balázs az időpontegyeztetésnél felhívta a figyelmemet, ez sincs kőbe vésve: nyaranta gyakran előfordul, hogy már szerda délután bezár, és kirándulni megy.
A műhely első helyiségében zajlik az üzlet. A hatalmas íróasztal mögött fém műhelypolcok, rajtuk tucatnyi letakart írógép. Kérésemre egyesével leveszi, és lelkesen megmutatja őket: régi, régebbi, felújított és munkára váró, Continental, Erika, Royal. Előkerül kedvence is, egy százéves Remington. Évekkel ezelőtt találta, pont a születésnapján, és sikerült meggyőznie a tulajdonosát, hogy adja el neki.
Az neki a különlegessége, hogy fából van a billentyűje. Tehát, ha megnézi ezeket a billentyűket itt, ez mind fa. És én annyira csodáltam, hogy százvalahány éves gép, és a fa bírja, nem reped el, nem törik el, hanem állja a sarat.
Adja magát a kérdés, hogy 2025-ben kikből áll egy írógépszerelő vevői köre – és hogy közülük hányan használják ténylegesen a gépet, és hányan tekintenek rá dísztárgyként.
Balázs válaszából kiderül, hogy korántsem vagyok különleges eset: mostanában gyakran kap megrendeléseket szülőktől, akik a gyereküknek akarnak örömet szerezni.
„Most is volt ilyen, megszerette a kisfiú, meg volt a haverjának is, úgyhogy neki is kellett. Ilyen esetben a legegyszerűbb gépeket javaslom, amik működnek, szépek, de nem olyan drágák. Akkor nemrég vettek egy Continentalt egy idősebb úriember íróasztalára. Ezek az igényesebbek, itt az a lényeg, hogy legyen szép. Ha működik, az nem baj, de jól nézzen ki. Aztán van olyan, aki azért veszi, mert tényleg írni akar rajta. Van a Mester utcában egy világjáró emberke, az mindig írógéppel írja le a mondanivalóját. Royal írógépet használ, kábé már hármat tönkretett. Annyit gépelt, hogy besüllyedtek a billentyűk” – mondja, hozzátéve, hogy mostanában egy kicsit megállt a vásárlás, pedig volt, amikor elég sokat hoztak, és hetente kettőt-hármat is megvettek.
De látszik, hogy ez csak egy extra dolog. Tehát nem kell az élethez, hanem a gyereknek ajándékba, a férjnek ajándékba, vagy, ami újdonság, forgatáshoz kölcsönbe. Ez is úgy történt, hogy egyszer idejöttek, és kérdezték, hogy lehet-e kölcsönözni. Aztán most már van vagy húsz ismerősöm. Kézről-kézre adnak, mondhatni.
A belső helyiségben található a szerviz: szerszámok, vegyszerek, egy mosdókagyló és egy munkaasztal. Balázs büszkén megmutatja, hogy min dolgozik éppen: nem író-, hanem pénztárgépek, egy gyönyörű századeleji darab, amire ő maga bukkant rá, valamint egy modell a hatvanas évekből, amit megrendelésre javít. Egy jómódú üzletember hozta, a felesége régen ezen dolgozott, és nosztalgiából szeretné megtartani.
„Most azt kell tudni, hogy ez nem két fillér. De mivel a feleségnek kell, és van pénzük, hát nem számít. Csak legyen jó gép. Tehát nem egy balatoni nyaralás vagy egy jacht, hanem a nosztalgia kell.” De ami azt illeti, őt magát sem a pénz lelkesíti: „Ez nekem nem nyereséges, mert amit ráfordítok, az sokkal több, mint amit kérek érte. De engem is érdekel. Ha már beleölök öt nap munkát és még mindig nem jó, az bosszant. Aztán meg szeretem, ami mozog, szeretem szétszedni. Már gyerekkoromban is. Mindig mesélem, hogy amikor leszerelték a villanyórát, és otthagyták, én nekiestem, szétszedtem, összeraktam, szétszedtem, összeraktam. És az úgy tetszett. Most is szeretek szétszedni dolgokat. És hát aztán van, mikor össze is rakom” – meséli Balázs, akinek szenvedélyét a műhely falai is bizonyítják: vannak ott régi telefonok, az édesapjának emléket állító bányászszerszámok, egy hőnyomtatóval kiegészített apró számítógép, valamint három kakukkosóra, amik a beszélgetésünk alatt többször is megszólalnak.
Egy piros drót és a sors
Az Ipar utcai műhelyben állva mi sem egyértelműbb, mint hogy Balázs Bertalannak itt a helye. Pedig nem ez volt az eredeti terve. Az érettségi letétele után protekcióval a Postára került mint elektromos műszerész – ott azonban hamar kiderült, hogy más szakma után kell néznie.
„Elküldtek tanfolyamra Dunaújvárosba, hogy legyen rálátásom, mégis mit kell majd csinálni – meséli. – A tanfolyamon azonban jöttek a kábelek, rengeteg színben, hogy meg lehessen őket különböztetni. Én viszont nem mindig vettem észre a különbséget. Úgyhogy elküldtek orvosi vizsgára, és akkor megállapították, hogy a piros színt nem annyira érzékelem. Viszont ez a szakmának egy sarkalatos pontja, ezért azt tanácsolták, hogy menjek, válasszak másik szakmát. Hát ez kicsit pofon vágott. De végül jól jártam vele, mert Salgótarjánból fölkerültem Pestre. A Posta itt helyezett el mint mechanikai műszerészt. Ahhoz már nem kellett a szín.”
A Posta nagyon jó munkahelynek bizonyult: akkor még szerte az országban, a kis falvakban is voltak posták, és mindig akadt mit javítani. A következő években Balázs bejárta Fejér és Nógrád megyét. A vonat ingyen volt, ő a húszas éveiben járt, és nyáron kirándulásnak is beillettek a munkautak. A katonaság után a Páva utcai javítóközpontban kezdett dolgozni, ahol az asztalos- és lakatosműhely mellett egy irodagépjavító csoport is volt. Később levelezőn elvégezte a győri Műszaki Főiskola postaüzemi szakját, majd, mivel a javítóközpontot lebontották, átkerült a Gyáli útra – ami utóbb szerencsétlen váltásnak bizonyult.
„Most csak, hogy a világ milyen. A Páva utcában fiatalok voltak, jó társaság volt, és látszott, hogy nem politika van, hanem munka. Egy értelmiségi főnökség volt fölöttünk. Aztán bekerültünk ide a javítóba, és itt már előjött a politika. Már volt párttitkár, és olyan szöveg volt, amitől én teljesen kiakadtam. Szerencsére eléggé különálltunk a cégtől, úgyhogy nem nagyon szólhattak bele a munkánkba, de nem adtak fejlődési lehetőséget. Csak végezzük, és kész, tanfolyam nem volt, pedig abban az időben, a 80-as években, rengeteg új típus jött ki. Úgyhogy végül otthagytam a céget, és ’95-ben átmentem főállású maszekba.”
Az utolsó évek ellenére továbbra is jó szívvel gondol vissza a munkahelyére.
Szívesen dicsérem a Postát, mert rengeteg munkát és kapcsolatot adott. Jártam focizni is, és volt ott egy-két magas beosztású ember. Úgyhogy amikor ki akartak rúgni, megbeszéltem az egyikükkel, hogy találkozzunk, mert kéne egy kis szívesség. Aztán némi pálinka meg egyebek, és hogy, hogy nem, az ellenfelem szerződése szűnt meg. No, azért vele azóta is jóban vagyok, de az az igazság, hogy megpróbált engem kitúrni. De neki a kisfőnök volt a haverja, nekem meg a nagyfőnök. Hát most ki az erősebb?
– kérdezi mosolyogva.
„Szóval jó hely volt, és komoly szakmai háttérrel rendelkezett. Most is járok még nekik javítani, múlt héten vittem vissza egy iratmegsemmisítőt. De már ott is csak két ismerősöm van. Valaha az egész Postát ismertem, most már csak két embert, akik régiek.”
Miután végleg otthagyta a Postát, egy mosókonyhában alakította ki a műhelyét, ami a Balázs Béla utcai lakásukkal egy udvarban volt. A házat 2007-ben lebontották, ekkor került át az Ipar utcába. A műhelyt előtte egy tévészerelő bérelte, aki a csöves tévék eltűnésével felhagyott a munkával.
„Az élethez szerencse is kell. És nekem annyiból szerencsém volt, hogy nem voltam olyan tökéletes színlátó. Én örülök, hogy idekerültem Pestre. Salgótarján nem egy nagyváros, és ott belekerültem volna egyfajta életvitelbe. Pesten pedig szakmailag is jobban tudtam fejlődni. Én nem bántam, hogy így alakult az élet. Aztán ez a műhely is szerencse, hogy az ismerősöm pont abbahagyta, én meg így idejöttem. Úgyhogy azért vagyok itt, mert voltak ezek a szerencsés pontok az életemben – meg hát azért dolgozni is kellett” – összegzi Balázs a pályáját.
Utánpótlás már nincs
Maszekban először főleg nyomtatógépeket, számológépeket és fénymásolókat szerelt. Később, mikor egy ismerőse hozott egy pénztárgépet, bővült a repertoárja. Az írógépek már az Ipar utcában jöttek, és mostanra a munkája felét teszik ki. Ezzel mondhatni teljes kört írt le, mivel a szakmát is velük kezdte.
„Még a Páva utcában volt a Daczó Samu bácsi, nagy írógép-tudor, ő tanított engem. Az írógép nem annyira komplikált, abban nincs olyan sok mozgó alkatrész, amit nem lehet látni. Csak hát sok típus van. Az írógépekről aztán átmentünk a kézi szorzóra, aztán jött az elektromos összeadógép és az elektromos írógép. Amikor bejött a mobil, akkor én jelentkeztem a mobiltanfolyamra is, még a legelső időkben. De mindig el kellett dönteni, hogy azt tudom-e magas szinten csinálni, úgyhogy végül azt abba is hagytam. Jó volt, érdekes volt, de nem.”
Míg a legtöbb embernek valószínűleg meg sem fordul a fejében, hogy ma még léteznek írógépszerelők, a műhelyben állva engem a jövő is foglalkoztatni kezd. Kihez lehet majd fordulni tíz, húsz, ötven év múlva? Balázs ismer két-három másik mestert, de úgy érzi, a fiatalok számára túl komplikált ez a szakma.
„Volt itt már egy fiatalember, hogy szeretné a szakmát megtanulni. Mondtam neki, hogy először adok egy könyvet, olvassa el, hogy az alapok meglegyenek. Csak ott a probléma, hogy a legtöbb fiatal nem tudja azt elfogadni, hogy elméleti tudás kell, és aztán a gyakorlat. Mindjárt bele akarják vetni magukat, úgy meg nem jó. Hosszútávon nem érdemes úgy belekezdeni valamibe. Én is alulról kezdtem, szépen mentünk fölfele. Akkor ugyan nem volt szakkönyv, de továbbadták szóban. Meg hát nyolc órában ezzel kellett foglalkozni.”
Egyszóval utánpótlás már nincs. Olyan iskola sincs, ami ezzel foglalkozik. Meg hát valljuk be őszintén, erre már nincs szükség. Még egy-két ember fönnmarad és csinálja, de hát a mai világban laptop kell meg ilyenek.
Szeretném azt felelni, hogy én speciel huszonhat éves vagyok, és egy írógép boldog tulajdonosa – de persze az igazság az, hogy ezt a cikket is egy laptopon írom. Azért előveszek egy képet a Continental írógépemről, és elmesélem, hogy két évvel korábban a szüleim jártak nála. Nem hiszem, hogy ezzel bármit is bizonyítanék, de azért boldogan nézzük a felújított gépet.
