Mennyi most egy korsó sör Krakkóban?
Nagyjából annyi, mint itt. Sok.
Ezt tulajdonképp csak azért kérdeztem, mert nemrég, június közepén jöttél meg onnan, ahol hat hetet töltöttél egy ösztöndíjjal. Bár érdekes téma, hogy van-e még valami közös a volt szocialista tábor országaiban…
A Visegrád Literary Residency ösztöndíjasa voltam, hat hétig dolgozhattam nyugodt körülmények között a Willa Decjuszában egy cseh, egy lengyel és egy szlovák kollégával egyetemben. A szlovák prózaírót, Pavol Rankovot, elvileg nálunk is ismerik, négy regénye jelent meg, mind a négy a Kalligramnál, az utolsó 2023-ban. Kivételes lehetőség az ilyen, igyekeztem minden tekintetben kihasználni.
Mennyit dolgoztál?
Sokat, de keveset. Elég munkás típus vagyok, szeretek dolgozni. Napi nyolc órát igyekszem írni itthon is, ezt tartottam. De, ha kilóra nézzük, Krakkóban nem írtam sokat, mert nem volt mit, ugyanis áprilisban, a 2031 bemutatójával egy majdnem hároméves szakasz zárult le a szakmai életemben. Ez a rezidencia leginkább arra volt jó, hogy kitaláljam, merre tovább. Írtam novellákat, de, ami fontosabb, elkezdtem kidolgozni új, nagyobb anyagok koncepcióit, összeraktam két dráma szinopszisát és körvonalazódott egy regény is. Ez utóbbiban megpróbálok egy kicsit ellépni végre a saját valóságomtól.
Attól tulajdonképpen az első regényedben is megpróbáltál, ha szűk családi körben játszódik is. Persze sok múlik azon, mit nevezünk valóságnak: csak azt, ami nagy valószínűséggel tényleg megtörtént, vagy azt is, ami megtörténhetett volna vagy meg kellett volna történnie. És akkor még mindig kérdés, mi is történt valójában…
Igen, ezek a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek nagybetűs kérdései.
De azért alapvetően a regényemet minden metajáték és narratív szívózás ellenére szorosan odaláncolja a bulvárvalósághoz, hogy a nevek valóságos személyek nevei, a szüleiméi, a szerelmemé, az enyém. Potozky Laci, a mentorom és egyben szerkesztőm, cseszegetett is, hogy miért hívják Zsombornak a főhőst, micsoda narcisztikus modorosság ez, de szerintem a végére meggyőztem, hogy jó ez így.
Lehet, hogy a sör árát csak hallomásból ismered? Nem tűnsz bohém típusnak.
Visszafogott alkat vagyok, ez tény. Alapvető gyerekkori élményem, hogy apám közösen részegedik le a pólós haverjaival, de mindig ő az, aki a legjobban tartja magát. És az is van, hogy nagy dolgokat akarok véghez vinni, aminek a legalapvetőbb feltétele, hogy komolyan vegyem a munkát.
Arra hogy jöttél rá, hogy te írni akarsz?
Ezt a kérdést minden interjúban felteszik, de általában úgy szokott elhangzani, hogy „Minek a hatására kezdtél el írni?”
Minek a hatására kezdtél el írni?
Fogalmam sincs. Kiskamasz korom óta írok, különböző dolgokat. Egyszerűen jólesett, élveztem. Aztán úgy maradtam.
Édesapád, aki híres vízilabdás és még híresebb edző, nem szomorú, hogy nem sportoló lettél?
Dehogyisnem, csak igyekszik nem mutatni. Pedig aki látott engem vízilabdázni, annak rögtön egyértelmű volt, hogy ebből a gyerekből nem lesz nagy játékos soha. Apám, talán nem túlzás ezt mondani, az ország legjobb aktív vízilabdaedzője, mégis elvakította őt az elfogultság. Amikor engem nézett, valahogy nem azt látta, amit mindenki más.
A könyvedben mennyi a valóság és a fikció aránya?
Igazából nem tudom. Annyiszor átírtam már az életem fontos epizódjait, hogy minden lényeges jelenetből van négy-öt verzió. Néha már akkor elkezdek átdolgozni fejben egy történést, miközben történik, így aztán utólag fogalmam sincs, a valóságban hogyan is történt. Aztán ott vannak a család változatai, anyáméi, apáméi, a nagyszülőkéi, ezek persze még véletlenül sem hasonlítanak egymásra vagy az én emlékeimre. Szóval összességében az a benyomásom, hogy valóság és múlt igazából nincsenek. Legalábbis abban az értelemben biztos nincsenek, ahogy általában gondolkozunk róluk. Valóságpercepcióink vannak és múltpercepcióink, egyéni megélései a létezésnek. Erre a beszélgetésre te tök máshogyan fogsz emlékezni, mint én, és nemcsak arra, hogy ez a pohár itt volt-e vagy ott, hanem arra is, hogy miről beszélgettünk és mit mondtunk.
Azért a kettőnk visszaemlékezésének csak lesznek közös elemei…
Nem biztos. Te úgy jöttél ide, hogy gondolsz rólam valamit a könyvem alapján, és hacsak nem viselkedem nagyon másképp, öntudatlanul is olyanként fogsz emlékezni rám, amilyennek már eleve elképzeltél. Az emlékezet valódi célja, hogy megtámassza a már létező narratíváinkat a világról. A regényem is ezzel foglalkozik, de a 2031 című drámámban is ott van masszívan ez a kérdés.
Biológiai funkciónk, hogy nem az emlékekből rakjuk össze a gondolatainkat, hanem azt gondoljuk, amit a túléléshez muszáj gondolnunk, és aztán keresünk emlékeket, amik alátámasztják, hogy igazunk van, tényleg jól gondoltuk, amit gondoltunk.
Ami elsődlegesen sugárzik a könyvedből, az a fikcionálás, ha úgy tetszik, a játék öröme. Az, hogy írásban, képzeletben minden megtörténhet, mindent le lehet írni, korlátlan szabadsággal alakítható a valóság. Ha akarom, recseg apám keze alatt a sebváltó, amikor betolja egyesbe, ha akarom, nincs is sebváltó – ez a példa rögtön a regény elejéről való.
Persze, ez a játék nagyon jó! Nemrég olvastam egy interjút egy volt évfolyamtársammal, aki rendező, és azt nyilatkozta, hogy neki gyanús, ha egy művész azért csinál valamit, mert élvezi. Én ezt a morózus, mélabús, József Attilá-s szenvedni akarást nem értem. Hemigway-n is, akit pedig egyébként imádok, csak mosolyogni tudok, mikor nagyon elmerül a férfibánatban. Írni, alkotni kifejezetten felemelő, élvezetes, sokszor vicces, sokszor érzelmeket felszabadító munka. Minden jó mondat egy kis katarzis. Persze, nem úgy euforikus, mint a góllövés mondjuk. Olyan inkább, mint kinyomni egy pattanást.
Újabb idézetpár, kicsit hasonló az előzőhöz. A 16. oldalon ezt olvassuk, az elbeszélő írja: „nem akarok én az uszodában semmit, legfeljebb feloldódni a vízben, mint a klór, és szétmarni mindenkinek a szemét, vagy elfutni, menekülni, bebújni a labdatárolóba egy életre…” Aztán kilencvenkét oldallal később megtudjuk, hogy ezt nem is az elbeszélő írta, hanem Sári, a szerelme. Ajándékba. Elhiszünk valamit, aztán kiderül, hogy nem kellett volna.
Nagy híve vagyok az őszinteségnek vagy legalább az arra való törekvésnek. A kamuőszinteség kultúrájában élünk, kiplakátoljuk az életünkkel az internetet, közszereplőinknél is üdvözöljük a folyamatos transzparenciát, sőt elvárjuk szinte, de nem vesszük észre, hogy az Instán és máshol csak olyan történeteket látunk, amikre a főhősük büszke.
Ez igaz, de én ezzel elnéző vagyok. Ott van benne az elismerés iránti vágy, amiből olyan keveset kapnak a legtöbben, megadja a „benne voltam az újságban” érzést. És érthető, hogy senki nem egy kocsmai verekedés résztvevőjeként akar elhíresülni.
Mindenki valaki akar lenni, és ezért mindenki megpróbálja valakinek hazudni magát. Nagyzol, felvág, büszkélkedik. Lássátok, én ilyen meg ilyen szép vagyok, nekem ennyire meg ennyire jó az életem.
Szerintem ennél sokkal érdekesebbek az életünk eltitkolt, felháborító, undorító részei, a szégyellni való történetek, amik miatt nem tudunk aludni, amikért megvetjük magunkat. Mindenki tele van ilyenekkel.
Azt gondoltam, ha a könyvem ezeknek a feltárásáról szól, akkor a szöveg se titkolja el saját csináltságát. Minden író könyvébe beleírnak, belejavítanak mások, miért kéne ezt titkolni? Nem vagyok géniusz, nem is akarok az lenni.
Minden elismerést megérdemelnek azok a hozzád közel álló emberek, akik hagyták, hogy beleírd őket a szövegedbe, elsősorban a szüleid.
Megbékéltek azzal, hogy megírtam ezt a regényt. Sőt, apám kifejezetten büszke.
Igen, a facebookra is kitettél egy közös képet ezzel az aláírással: „Apám boldog, hogy irodalom lett”.
Irodalomértő ember, világos számára, hogy miről szól ez az egész hülyéskedés a fikcióval meg a valósággal.
A kötet borítóján is mintha kettőtöket látnánk egy régi fényképen, ami csíkokra van szabdalva. Te még egészen kicsi vagy…
Igen, ez egy családi fénykép. Apám nagyon szép ember, anyám is, az öcsémnek meg egyenesen olyan arca van, mintha a Calvin Klein óriásplakátjáról szedték volna le. Hogy az én jóképűségem hova keveredett el a gének közt, azt nem tudom.
Édesanyádnak lehet a nehezebb, mert róla olyasmit mondasz el – fiatalon autólopásokba keveredett –, amit sokkal inkább titkolni szoktak.
Őt nem igazán érdekli az irodalom, okkult szövegeket szokott bújni, neki a legnagyobb félelme az volt, miféle démonokat szabadítok magamra ezzel a nagy kitárulkozással. Annak persze olyan nagyon nem örül, hogy megírtam az autótolvajos sztorikat, amikről szintén nem tudom már, mennyire lettek kiszínezve. De az biztos, hogy anyám fiókjában találtam olyan szerelmes levelet, amit a BRFK-ról küldtek neki… Egyébként, ha kéri, kivettem volna bármit. Nekem ő mindenkinél fontosabb.
A másik, ami szintén sugárzik a könyvedből, ellenpontozva az örömöt, a valóság megismerhetetlenségének szomorúsága. Persze lehet, nem is vagy ezért szomorú, csak tudomásul veszed.
Az irodalom, nyelvi természeténél fogva, nem tud igazán közel kerülni a valósághoz, miközben olvasás közben egy-egy pillanatra el tudom hinni egy szövegnek, hogy maga a valóság. Ez az ellenmondás izgató és szomorú, ez érdekelt ebben a regényben.
Tavaly egy körkérdésre válaszolva azt írtad, hogy nagy élményed volt Vida Gábor önéletrajzi könyve, az Egy dadogás története.
Nekem az ő könyve volt az első komoly találkozás az autofikcióval, vagyis azzal a végtelen őszinteségre és vallomásosságra törekvő énirodalommal, ami a szerző saját életét próbálja elmesélni. Döbbenetesen jó könyv. Holott Vidának az autofikció mint fogalom nem érdekes, azt mondja, „én én vagyok”, és nem is autofikciónak nevezi a Dadogást, hanem önéletrajznak.
Más azt mondani, hogy „Bovaryné bement a boltba”, mint azt, hogy „Bementem a boltba”, ami szintén más, ha tényleg bementem, és más, ha nem mentem be.
Szerintem tízből kilencszer érdekesebb az, hogy „Bementem a boltba”…
Lehet, csak tudni kell folytatni…
Azt, hogy „Bovaryné bement a boltba”, a film is tudja, vagy a színház, netán a videójáték. Az E/1., az egyes szám első személy személyességére, szubjektivitására viszont csak az irodalom képes.
Kettőnk között több mint negyven év van, és te vagy a fiatalabb. 1991, egy marketinggel foglalkozó könyv megjelenése óta létezik a huszadik századi nemzedékek elnevezése, illetve betűkkel való jelölése, ami szerint én, 1955-ös születésűként, a boomerekhez tartozom, te pedig, 1998-asként, a Z generációhoz.
Én azokkal érzem magam egy nemzedékbe tartozónak, akik az internet elterjedése idején voltak kiskamaszok. Még éltünk egy olyan világban, ahol nem nagyon létezett, de elég korán kaptuk a pofánkba a YouTube-ot ahhoz, hogy őslakosok legyünk a social media felületén. Én nyolcadikos koromban kezdtem el használni a Facebookot. A kisöcsém másodikos, de már van mobilja, tabletje. Ez óriási különbség.
Akárhogy határozzuk is meg az egyes nemzedékeket, mindegyik rendkívül tagolt, ha vannak is nagy, közös alapélményeik. Szerinted a tiédnek mik?
Orbán Viktor személye például. Emlékszem, a 2010-es választásokon még annyi idős voltam, hogy plakátszámolósat játszottunk az öcsémmel, füzetbe vezettük, hány MSZP-s, hány fideszes, hány jobbikos hirdetést láttunk az autóból edzésre menet.
A pre-Fidesz időkből nekem csak ilyen gyerekkori emlékeim vannak, ahogy a generációmnak is. Mi már nem ismerünk mást, csak a kétharmadok Magyarországát.
Olyan sokat nem vesztettetek, bár a rendszerváltáskor volt egy félóra, amit jó volt átélni. Angolul már mindenki tud?
Az én buborékomban persze, leraktuk az angol érettségit előrehozva, tizedikben, tizenegyedikben. Pedig a Waldorfban sem túl extrás azért a nyelvoktatás, de ráragad az angol az emberre a Redditről, a sorozatokból, innen-onnan.
Ahogy nézem, más a világhoz, a külföldhöz való viszony is.
Nem volt olyan osztálytársam a gimiben, aki ne gondolta volna végig, mi lenne, ha külföldön tanulna tovább, aztán persze sokan nem mentek sehová vagy visszajöttek. De nyitottabb a világunk, mint az előző generációké. A politikához is más a viszonyunk, szabadabb, levegősebb, nincs az a feszülés, amit a szüleimnél érzek. Ki lehet mondani, hogy én ezt gondolom, és kész. Szeretném azt hinni, hogy baloldalibbak is vagyunk. Nyilván a kormánypárti fiatal kevés. Kamaszkorában az ember lázad, ciki nem lázadni. Nagyon kell szeretni a térdelést ahhoz, hogy az ember húszévesen fideszes legyen.
A 2031 című darabod előadásán, amit Dohy Balázs rendezett, a ti nemzedéketeket látjuk. Az eredeti címe Kivégzés volt. Miért változott meg?
Közös döntésünk volt Balázzsal. A Kivégzés olyan cím lett volna, ami a véleményünket is kifejezi az előadás legfőbb kérdésével kapcsolatban, ezt pedig nem akartuk – szexuális zaklatást követett-e el az osztályfőnökük, amikor egy alkalommal megfogta egyikük nemi szervét. Nem szeretem az ideologikus, szájbarágós művészetet, a munkáimban kérdéseket akarok feltenni.
Az egyetlen komoly kifogásom az előadással szemben, hogy egy szó nem esik benne az SZFE autonómiaharcáról, tönkretételéről, pedig a tízéves találkozóra összegyűlő egykori diákok ennek résztvevői kellett, hogy legyenek, netán még a 2020. szeptember 21-i élőláncban is részt vettek.
Nyilván szándékosan hagytuk ki az SZFE kinyírását. Egyrészt azért nem akartunk az egyetemfoglalásról beszélni, mert akkor semmi másról nem lehetett volna. Másrészt azért, mert – ez a saját élményem is – ritkán merül fel ez a téma még olyan haverokkal is, akikkel közösen éltük át azt a hetvenpár napot.
Struccpolitikát folytatunk sokan, annyira traumatikus volt az egész. Mintha a fogamat húznák, most is olyan róla beszélni. De persze kell majd, egyszer.
A Katona, a Kalligram miként talált rád – vagy te miként találtál rájuk? Nem is tudom, volt-e már arra példa, hogy a Katona egyszerre két darabot is játszott volna valakitől… Hacsak nem Shakespeare-től.
Kicsi ez az ország, aki elég ügyes, és elég kitartóan nyomja magát, arra előbb-utóbb felfigyelnek. Amikor elkezdtem írni a regényemet, már volt harminc plusz novellapublikációm, így a Kalligramnál is ismertek, sőt Tóth Ramóna Mirtill meg is keresett, hogy amikor elkészülök a szöveggel, küldjem el nekik. A közeg szűkössége egyszerre jelenti azt, hogy kevés a lehetőség, de azt is, hogy nincs olyan sok versenytárs. A Katonába Kizlinger Lillával a Sufni-projekten keresztül kerültünk be, ez egy pályakezdőknek teret adó pályázati lehetőség volt néhány éven keresztül a színháznál.
Vannak már irigyeid?
Húha, nem tudom. Remélem.
