Azt nem lehet kijelenteni, hogy bárki azonnal a szívéhez kapna a hírtől, hogy újabb, sztárokkal kibélelt kémsorozat landol valamelyik streamingszolgáltató kínálatában. Az utóbbi években a remek Utolsó befutók helyezte olyan magasra a lécet, amit azóta sem ugrott meg senki, erre a kihívásra jelentkezett most be Joe Barton brit showrunner, aki olyan sorozatokkal szerzett nevet az utóbbi években, mint a Kötelesség / Szégyen és a The Lazarus Project. A Netflixen most debütáló Fekete galamb is valami hasonlóra törekedett, ráadásul a már-már bevett szokással ellentétben nem egy sztárszerző kémregényét veszi alapul, hanem Barton eddigi projektjeihez hasonlóan ő maga írta a történetet. Ebben vegyíti a romantikát, a kémsztorit, a bosszúhadjáratot, az akciót, de még a karácsonyt is – több-kevesebb sikerrel.
A Fekete galamb ugyanis távolról sem hibátlan vagy formabontó alkotás, sokkal inkább közepes szórakozás, ezt mégsem feltétlenül támasztják alá a visszajelzések. A brit kritikusok dicsérték, a kritikákat összesítő Rotten Tomatoes-on 96 százalékon áll, a Netflixen első, és már a megjelenése előtt berendelték a folytatást, sokan pedig egyenesen a női John Wickként emlegetik, bár ez utóbbit némiképp árnyalja az, hogy mióta Keanu Reeves 2014-ben megindította bosszúhadjáratát egy megölt kölyökkutya miatt, jóformán jelzőként használják Wick nevét minden olyan alkotás esetében, ahol valaki az előzetesben véres bosszút esküszik.
Ebben az esetben ez egy törékenynek látszó politikusfeleség. Helen Webb élete több mint tökéletesnek tűnik: a védelmi miniszter felesége, családját mintha egy karácsonyi képeslapról szalajtották volna, két gyönyörű gyerekükkel élnek a legnagyobb harmóniában egy csodaszép londoni házban. Mindenük megvan, a londoni elit ünnepelt tagjai, csak akkor olvad le Helen tökéletesre fejlesztett bájvigyora az arcáról, amikor egy jótékonysági partin egy láthatóan roppant fontos, titokzatos és jéghideg nő félrevonja, és közli vele, hogy a szeretőjét megölték egy padon. Helen fél perccel később eltorzult arccal fenyegeti kizsigereléssel, ha tehát eddig nem volt gyanús a karakter, ez sziklaszilárdan előrevetíti, hogy a tökéletes trófeafeleség mögött zűrös múlt áll.
A kelleténél jóval több flashbackből kiderül, hogy tíz éve vonták be a Fekete galambok nevű titokzatos kémprogramba, és olyannyira sikerült beolvadnia, hogy immár a legfelsőbb körökből szállítja az információkat, miközben a külvilág számára játssza a mintafeleséget és az odaadó anyát. Mikor azonban a szeretőjét megölik, bosszút esküszik, és egykori társával, Sammel együtt próbál a történet végére járni. Közben kiderül, hogy a meggyilkolt szerető összefüggésben állhat a gyanús körülmények közt elhalálozott kínai nagykövettel, és mire észbe kapnának, már a CIA, a kínaiak, egy londoni maffiaklán és egy rakás bérgyilkos is belekeveredett az akcióba.
A Fekete galamb egészen érdekes és takaros egyveleg:
- kémsztoriként megvan benne a kellő csavarosság, művi pontossággal dob be egyre több szálat, és csavarja őket gubanccá, hogy aztán egy némiképp lagymatag megoldással simítson el mindent,
- akciósorozatként irtó magas fordulatszámon pörög, az akciószekvenciák pontosan és szépen koreografáltak, és talán ezen a téren a legszembetűnőbb a Wick-párhuzam: láthatóan nagyon nagy lelkesedéssel helyezték az akciójeleneteket a neonfényes londoni miliőbe,
- romantikus drámaként meglepően sokat időzik a főszereplők szerelmi ügyein, a hangsúlyos karácsonyi hangulat pedig sokkal jobban illik ehhez, mint az előző kettőhöz, sőt, a mindent elsimító végkifejlet már-már olyan, mintha Keira Knightley Igazából szerelem-béli karaktere tévesztett volna sorozatot.
Ezzel együtt azonban rizikós ötvözet is ez: néha nem lehet nem érezni a kiegyensúlyozatlanságot, azt, hogy az egyik vonulat a másik kárára működik. Az is egészen biztos, hogy sok-sok Netflix-sorozathoz hasonlóan ez is meg fogja kapni a melegpropaganda vádját, ráadásul szexuális beállítottságtól függetlenül valóban Sam szála az, ami leginkább kilóg és érdektelen annak ellenére, hogy a bérgyilkos az egyik legizgalmasabb karakter a történetben. De pont az indokolatlanul nagy szerepet kapó szerelmi szálat teszik idegesítővé az olyan megoldások is, mint a flashbackek túlhasználása: komoly ivós játékot lehetne például arra felállítani, hányszor hallhatjuk viszont Helen és a szeretője egyik ágybéli beszélgetésének néhány mondatát. Nem minősül spoilernek: a kelleténél nagyjából tizenkettővel többször.
Mindezek ellenére a Fekete galamb egy teljesen korrekt hatórás szórakozásnak jó, csak épp az égvilágon semmi újat nem mutat, és a műfajkatyvasz sem válik feltétlenül az előnyére. A színészgárdára nem lehet panasz, bár az tény, hogy karaktereivel nem bánik túl jól a sorozat, a magánéletükön hiába rugózik sokat, nincsenek igazán kibontva. Sarah Lancashire-nek egyetlen feladata van, hogy jéghideg arccal osztogassa az utasításait a kémek főnökeként, bár mentségére legyen mondva, mellékszereplő csak. Ben Whishaw talán a legizgalmasabb érzelmes, kőkemény és vicces bérgyilkosként, a legjobb húzás azonban kétségkívül Knightley, akinek az igazán nagy visszatérésére vélhetően sokan várnak.
A színésznő az utóbbi évtizedben a családját helyezte előtérbe a karrierje helyett, ami nem a teljes eltűnést jelentette, inkább azt, hogy csak évi egy-két projektet vállalt. Legutóbb 2023-ban tűnt fel A bostoni fojtogató című true crime-ban rettenthetetlen újságírónőként, ám egyelőre úgy fest, hogy a kétezres évek első évtizedében elért sikereit nem tudja megközelíteni. Kérdés, hogy a Fekete galamb körüli felhajtás mennyit dob majd ezen.
Ha tippelni kéne, nem biztos, hogy a reevesi reneszánszhoz hasonló karrierújrakezdést hozza majd el a számára, mindenesetre az bizakodásra adhat okot, hogy valóban készül a folytatás. Lehet, hogy Barton sorozatának épp a pozitív prekoncepciók ártják a legtöbbet, főleg egy olyan terepen, ahol a már említett Utolsó befutók valóban komoly mérce. Felhajtás ide vagy oda, a Fekete galamb elszórakoztat néhány óráig, ám ennél többet nem nyújt.
Fekete galamb (Black Doves), 2024, 6 epizód, Netflix. 24.hu: 6,5/10
