Tudsz itt egy helyet, ami reggel nyolckor nyit? Tíz óra, kilenc óta a környéken kóválygok, még a Piccolo sörbár sincs nyitva a Pozsonyin, amit egykori törzsvendégként sérelmezek.
Újlipótvárosról beszélünk. Szerintem ez egy későn ébredő és amúgy is folyton álmos kerületrész. Mondjuk Békéscsabán a piac reggel hat és nyolc között a legélénkebb. A Lehel téri már inkább kilenc és tizenegy között, tehát már itt is mutatkozik egy kis csúszás. Az óvoda is radikális intézkedéseket kényszerült bevezetni újabban, mert errefelé lazábbak a szülők, és folyton elkéstünk, nem értünk be reggel kilencre. Találsz egyébként néhány különleges reggeliző helyet, ahová már egész korán be tudsz ülni.
Ezek után kár is megkérdeznem, mennyire találtál otthonra itt, illetve a fővárosban.
Vidéki gyerek vagyok, nem tudom Budapestet egyetlen városnak látni, de talán nem is kell, mert az egyes részei határozottan különböznek egymástól. Újlipótvárosban megtaláltam a helyem, szeretek itt lakni. Itt élek húsz éve, igaz, két ülésben. Öntudatos, dacos, kissé sznob hely, aminek már látom a gyengéit is. De ha valaki fekszik a járdán, nem mennek el mellette szó nélkül. Ha nem az első, de a második ember megáll, és ha kell, kihívja a mentőket. A Szent István körúton ez már nincs így.
Mikor Budapestre költöztél, mennyire nehezen – vagy könnyen – kapaszkodtál meg? Mert, gondolom, nem is olyan egyszerű itt gyökeret ereszteni, a könyvedben is szereplő Bródy János nem véletlenül írta meg annak idején a Szőke Anni balladáját.
Lassan húszéves az én történetem. Eleinte heti két napot töltöttem itt, akkoriban mindig Nádasdy Ádáméknál laktam, azt gondoltam, könnyű lesz Pesten új életet teremtenem magamnak, hisz csak folytatom, amit elkezdtem. Hamar kiderült, hogy erről szó sincs. Sőt, ettől a tévképzettől bitang nehéz lett. Valószínű, hogy ha jobban felkészülök, ha nincs bennem a nagy öntudat, akkor gördülékenyebben is mehetett volna. Az is nehezítette a váltást, hogy vidéken rendes állásban dolgoztam, itt pedig munkanélküliként kezdtem.
Az egész eddigi életműved azt mutatja, hogy nem tudsz és nem is akarsz megszabadulni a múltadtól, a családod múltjától, ami az új könyvedben több évszázadot jelent. Az üknagyapád, Grecsó Ignác, a tiédnél öt generációval korábban élt „császári és királyi katona”, „I. Ignác”, akit te a „família privát hérosz”-ának nevezel, mert feláldozta magát és a bátyja helyett katonáskodott „vérköteles jogon”, 1848-ban született, de még távolabbra is visszalépsz. Alig van olyan műved, amiben ne lennél jelen te vagy a családod.
Például a Vera teljesen családmentes… De igazad van. És az új regény a legszemélyesebb. Nem a vidékiség a problémája, hanem az átadott viselkedésminták, sorsok, szorongások, amikkel nyilván akkor is küzdenék, ha még Békéscsabán lennék könyvtáros. Amivel semmi baj nincs, ha valaki ott van a helyén. Az enyém nem ott volt. Nem olyan könnyű megtalálni a helyünket. A könyvben nem kerestem általános igazságokat, nem törekedtem tárgyilagos történeti visszatekintésre, nem akartam egy konkrét család konkrét történetét a lehető leghitelesebben elmondani, hisz’ ha kicsit is megpiszkálod a családi történeteket, akkor hamar kiderül, hogy a családi emlékezet nem pontos. Átír, megszépít, elfelejt, hogy könnyebb legyen elviselni az emlékeket. Még hősöket is alkot, glóriával. Nagyon sokat változtat. Ami nem tudatos hazudozást jelent, félreértés ne essék.
A múltadból mit őrzöl a lipótvárosi lakásotokban?
