A Not Fade Away-jel kezdte, a Jumping Jack Flash-sel zárta első budapesti koncertjét a Rolling Stones. A kettő között hiába vártam az As Tears Go By-t, a Dead Flowerst, a Get off of My Cloudot, a Heart of Stone-t, a Lady Jane-t, a Last Time-ot, a Let’s Spend the Night Togethert, az Out of Time-ot, a Paint It Blacket, a Ruby Tuesday-t – egyik sem hangzott fel a Népstadionban. Ha én választhattam volna… De, fájdalom, a nem éppen hallgatag Kövek nem kérdeztek.
Aztán tizenkét évvel később törlesztettek valamit az adósságból, legalább a Paint It Blacket és a Ruby Tuesday-t letolták az 1995-ben kimaradtak közül. Világszámban azért így sem szűkölködött a pesti premier: a gigantikus színpadi építmény mélyéből hasított a Satisfaction – meglepően hamar, már a koncert elején –, az Angie, a Gimme Shelter, a Honky Tonk Women, a Start Me Up, az It’s Only Rock and Roll, a Brown Sugar, még Bob Dylantől a Like a Rolling Stone is. Ami nem szólt, az a koncert napjának reggelén feldübörgött a Kossuth Rádióban, amely 1995. augusztus 8-án jó ideig kizárólag Stones-muzsikát játszott. Charlie és a szövegíró Horváth Attila már 1994-ben ráérzett, mi lesz egy év múlva, mert azt kérte a prímán rekedtes énekes legelső szólóalbumán:
Ha mégis jön a Rolling Stones, ne maradj el!
A rendezőség pedig azt nyomtatta az állóhelyi jegyekre: „Kérjük, hogy a küzdőtéren kizárólag sportcipőt viseljenek.”
A belépők ára 4000 és 8000 forint között mozgott, a Stones-adminisztráció kimutatása szerint 46598 kelt el belőlük. A jegybevétel még így is meghaladta a Népstadionban fellépő nagy csapat vendégjátékának 250 millió forintos költségét. Az más kérdés, hogy az újságok 70–80 ezer nézőről írtak, és nem tódítottak, mert – bár valóban nem volt telt ház – szűk 50 ezernél biztosan többen tolongtak az arénában. Alighanem az zajlott a kapuknál, mint az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek kettős rangadóin: némi dohány a jegyszedő zsebébe vagy tenyerébe, és máris lehetett beljebb csusszanni zsuga nélkül.
A kilencvenes évek közepén futó Stones-album címe nyomán Woodoo Lounge Tournak nevezett világ körüli koncertsorozat, amelyet egy napjainkban kényszerből kevésbé költekező német autókonszern támogatott, 1994. augusztus elsején Washingtonban kezdődött, majd nem sokkal a magyarországi show után, 1995. augusztus 30-án Rotterdamban ért véget. Összesen 117 buliból állt, és 320 millió dollár bevételt hozott.
Ehhez képest a Le Figaro című francia lap a turné közben azzal viccelt: „Találkoztunk egy cserkésszel, amint a napi jó cselekedetet gyakorolta. Átsegítette az úttesten a Rolling Stones tagjait.” Kétségtelen, a zenekari törzs átlagéletkora magasabb volt, mint az akkori brit kormány tagjaié. Charlie Watts 54, Mick Jagger 52, Keith Richards 51, Ron Wood 48 évesen debütált a Népstadionban, és bár az 59 esztendős korelnök Bill Wyman már kiszállt – Darryl Jones helyettesítette –, nem a Mókus őrs tette tiszteletét minálunk.
De nem is a Gördülő Kövületek. Joggal írták akkoriban, hogy „a Stones nem adott magából kevesebbet, mint száz százalékot”, és megfelelt a valóságnak az előzetes bizalommal már a koncert kezdete előtt kihelyezett nézőtéri transzparens: „Charlie 1000 Watts”.
Pedig zuhogott az eső, majdnem ugyanúgy, mint az Omega 1994-es Népstadion-koncertjén. A szüntelen nyakon öntés azonban sem az együttest, sem a közönséget nem zavarta. Nem hiába szállította hatvanöt kamion, valamint kilenc autóbusz a felszerelést és a személyzetet Prágából Budapestre, nem hiába ügyködött 250 technikus, működött 310 hangfal, 1500 lámpa, 13 kilométernyi kábel, több ezer fényszóró, szuperprodukció igézett a viharban.
Mindenekelőtt persze nem a technika, hanem a Raining Stones jóvoltából. Jagger cikázott, mint a villámok, és belülről szólt kétszeresen is: részint maga magából, részint mindannyiunkból. Ahogyan a Komárom-Esztergom megyében megjelenő 24 óra című napilap találóan írta: „A Stones regimentnyi háttérzenész és -énekes nélkül elevenítette fel sokoldalú zenei világát, miközben egyetlen standard slágerét sem hagyta változatlanul.”
A Veszprémben napvilágot látó Napló líraian ragadta meg a lényeget:
Kit érdekelnek a ráncok, az ősz haj, hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, tanuljátok, gyerekek a névsort, akkor még egyszer: Mick Jagger, Keith Richards, Charlie Watts, Ron Wood, mormoljuk, mondjuk, üvöltjük, sírjuk, a tiszta, őszinte, dögös rock and roll van, csak a rhythm and blues van, s híven hirdetik harminchárom éve a hívek: a világon három dolog biztos, a nap, a hold és a Rolling Stones.
De nem mindenkit nyűgözött le az előadás. Egy kemény kritikus – nevét borítsa jótékony homály – ezt tudta közölni olvasóival: „Hiába kíváncsiak évről évre sok milliónyian a Stonesra, azért az hallható, hogy zenélni nem nagyon tanultak meg a fiúk. A jó öreg Watts apónál gyengébb dobost keresve is nehéz találni, harminc év után képtelen leütni rendesen a Satisfactiont. Keith és Ronnie pedig néha, ha úgy gondolja, leáll, olykor prüntyög egy kicsit, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy összehangolja a két szólógitárt.” Azért nem nagy baj, hogy 2007-ben is idegördültek a Kövek, s nem ártott az sem, hogy másodszorra fél tíz tájban, a koncert kezdetén legalább harminc fok volt, eső meg sehol.
Az enyhébb Kritika – azaz a folyóirat – egyenesen áradozott az immár Hatvanon Túliak Társaságáról: „Szinte mesébe illő pályafutásuk korunk egyik reprezentatív történetévé magasodott, amely nemcsak a dicsőségről és a pénzről szól, hanem az önzésen, a hiúságon, mindenféle gyarlóságon fölülemelkedő közös munka az alkotás hihetetlen erejéről, a zenekar, mint csapat, tiszteletet parancsoló erkölcsiségéről, a társakhoz való hűség szinte páratlan példájáról. A zenélés öröméről. Az idők során végeredményben riválisok nélkül maradtak, a maguk nemében egyedülállók lettek.”
De még mennyire!
Legföljebb egyikünk-másikunk öregedett, a néhány éve elhunyt Charlie, Keith, Mick és Ron gyerek nem. A Magyar Nemzet okkal idézett egy nézőt, aki így kiáltott fel a koncert után:
Mióta vártam erre a napra! De holnap reggeltől mi a francra várjak? A leleteimre?
