Coppolának el kellett adnia a borászatát, hogy legyen pénze leforgatni a Megalopoliszt. Az És mi van Tomival? milyen anyagi áldozatot követelt tőled?
Ne is mondjátok, szörnyű! Az eddigi filmjeim gyártójával, a Laokoon Filmmel a Tiszta szívvel nemzetközi bevételének jelentős részét beletettük az új filmbe. De egy ilyen független filmnél nehéz megállapítani a számokat: van egy szinte mecénásnak nevezhető brigád barátokból, ismerősökből, akik az energiájukat, idejüket, eszközeiket ingyen beleteszik ebbe. Kibogozhatatlanul nehéz megállapítani, hogy ez mennyit ér. A mi esetünkben az volt a motivációjuk, hogy fontosnak tartják egy ilyen film létrejöttét, szerették a forgatókönyvet, a film témáját, meg dolgoztunk már együtt.
Ez napi nyolc intenzív munkaórát jelentett mindenkinek?
Nem. Egy ilyen filmnek van egy intenzív másfél éves története, kevésbé intenzíven meg vagy négyéves. A filmkészítés lassú folyamat. A leggyorsabban készülő filmek is fél év alatt születnek. Például Szilágyi Zsófi új rendezése, a Január 2..
Ami azért is készült gyorsan, mert kivitték a velencei filmfesztiválra.
Velence adott is az egésznek egy szellemi bázist, meg egy határidőt, mondjuk úgy: ostort. Ami jó. Mégiscsak csattogott ott valami, hogy el kell készülni időre.
Az És mi van Tomival? alkotóbrigádja ingyen dolgozott. Ezek szerint jó vagy szívességkérésben? Van hiteled?
Abszolút jó vagyok, de segített, hogy ez előtt készítettem már filmeket. Elsőfilmeseknél valószínűleg nincs meg mindig ez a bizalom. A magyar filmes struktúrában a szerző a film elsőszámú szóvivője. Lehetne ez a producer is, de ez a magyar hagyomány. Egy rendezőnek meg kell tanulnia meggyőzni a többieket, hogy ez jó lesz. Jó a szívességkérési képességem, de a környezetem tele van olyan emberekkel, akiknek meg a szívességadási képessége magas.
Az kevés, ha jól tudsz kérni.
Azt szokták mondani a rendezők, hogy ezt szerencsés esetben egyszer lehet megcsinálni, másodjára már nem biztos.
Többször is, csak fárasztó. Én nem értem azt az attitűdöt sem, mikor a filmesek azt mondják: vagy kapok ötszázmilliót, vagy nem csinálom meg! Én a képzőművészeti színtér felől jövök, a képzőművészek pedig szegények. Ha már Coppolát említettétek, a kedvenc filmjeim közt van az Apokalipszis, most, az is egy szenvedéstörténet, már ami az elkészültét illeti. El kell fogadni, hogy minden filmnél sok a küzdelem. Az már más téma, hogy a filmes támogatási rendszer hogyan működik itthon.
Nemrég Havas Ágnessel, a Filmalap korábbi vezérigazgatójával készült interjúnkban beszélgettünk erről, és állítása szerint, amíg ő volt a főnök, minden visszautasított filmtervet alaposan megindokoltak. Az És mi van Tomival? elutasításánál is részletes volt a szöveg?
Semmi esetre nem volt alapos. A fő indokként azt jelölték meg, hogy a magyarokat nem érdekli az alkoholfogyasztás. Persze én is kaptam már olyan elutasítást, hogy közben simogattak is. Ez is nagy trükk, amikor megdicsérnek, de elutasítanak.
Helyezzük kicsit képbe az olvasókat az új filmed történetével: Thuróczy Szabolcs karaktere már öt éve józan, és az anonim alkoholisták üléséből eltűnik egy tag, Tomi, aki után kutatva aztán bejárja fél Budát, miközben szembesülnek az alkoholbetegség, a leszokás, visszacsúszás fontos kérdéseivel. Ez az olasz neorealista filmek mintájára épülő alapfelállás. De akkor vissza a támogatásokhoz: a rengeteg beérkező, ám elutasított filmtervvel mi a Filmalap célja? Statisztikacsinálás? Hogy lehessen mutogatni a száz beérkező tervet, amiből aztán nagy nehezen, kiválasztják mondjuk a három legkiválóbb, legfontosabb témát boncolgató művet?
Pontosan erről van szó. Mennyivel egyszerűbb volna, ha fölfognánk, hogy a magyar film is sokszínű! Vannak komoly és nem komoly hangvételű filmek. Rendszerbarát és rendszerkritikus alkotások. A művészet is ilyen, bárhogy szabályozod.
Ők azt szeretnék, hogy ne legyenek rendszerkritikus filmek, kerüljük az önreflexiót. Ez nem lehetséges. De meg kell kérdezni a Filmintézetet, hátha ők is mondanak valamit.
Nem véletlen akkor, hogy a rendszeren kívül készülő filmek nagyon szeretnének össztársadalmi problémákról hírt adni. Mint a tieid is.
Nálam belülről is fakad ez a dolog, hiszen nyolc éve nem iszom, aminek persze volt egy jól dokumentált előzménye.
A génekbe van kódolva az alkoholizmusra való hajlam?
Nem tudjuk pontosan, mitől lesz valaki függő, de a véleményem az, hogy igen. Hajós András vetette fel, hogy létezhetne alkoholgenetikai visszajelzés, mint mondjuk a magas vérnyomásnál: talán lesz olyan a jövőben, hogy meg tudják mondani. És akkor majd komolyan is veszik az emberek, ha apád, nagyapád alkoholista volt, számíts rá, van hajlamod erre. Ez nagy kockázat az életedben. Nálunk a családban is volt erre példa.
Ez a film segített neked még jobban a saját gyógyulásodban?
Fizikailag nem, mert nagyon stabil vagyok, nem érdekel most az alkohol. Ám valójában nagyon is segít, azért is nyúltam a témához, hogy még egyszer, utoljára beszéljek róla. Többet már nem akarok. De az biztos, hogy az És mi van Tomival? megmozgatta az embereket. Minden közönségtalálkozónk teltházas. Sok néző megrendült, ott maradnak vetítés után, nehezen állnak fel a székből.
Ezt mi is tapasztaltuk.
Szerintem ez jó! Két nagyon erős hatása van a filmnek: egy préselő, amikor megüt a film, a másik az, hogy megérint, elérzékenyülsz. Én nem tudom, mi túl érzelgős, de szeretem, ha vannak érzelmek.
Miközben ítéletet azért nem mondasz az alkoholizmusról, ahogy például Thomas Vinterberg sem tette a Még egy kört mindenkinek című filmjével. És talán megoldást sem kínálsz. Vagy igen?
Megoldást igen!
