Így látta saját megkéselését Rushdie

2022. augusztus 12-én, egy napos péntek délelőtt háromnegyed tizenegykor New York állam északi részén késsel megtámadott és majdnem megölt egy fiatalember, épp miután kimentem a chautauquai amfiteátrum színpadára, hogy arról beszélgessünk, mennyire fontos az írók védelme.

Henry Reese társaságában voltam, aki a feleségével, Diane Samuelsszel együtt létrehozta a City of Asylum Pittsburgh nevű programot, amely menedéket nyújt számos írónak, akinek biztonságát a tulajdon hazájában veszély fenyegeti. Chautauquában ezt a történetet szerettük volna Henryvel elmesélni: hogy biztonságos helyeket teremtenek Amerikában a máshonnan érkezett íróknak, és miképp veszek részt én e program elindításában. Erre a Chautauqua Institution egyhetes eseménysorozatának részeként került volna sor, amelynek címe a következő volt: „Több, mint menedék: az amerikai otthon újradefiniálása.”

Soha nem folytattuk le ezt a beszélgetést. Mint rá kellett jönnöm, aznap az amfiteátrum nekem nem jelentett biztonságos helyet.

Ma is lassított felvételen látom azt a pillanatot.

Tekintetem követi a férfit, aki kiválik a közönségből és felém szalad, hanyatt-homlok rohanásának minden lépését látom. Nézem magam, ahogy feltápászkodom, és felé fordulok. (Továbbra is szemben állok vele. Nem fordítok hátat. A hátamon nincs sérülés.) Önvédelemből fölemelem a bal kezem. Ő beledöfi a kést.

Azután sok szúrás következik, a nyakamba, a mellkasomba, a szemembe, mindenhová. Érzem, hogy összecsuklik a lábam, és lerogyok.

*

Csütörtökön, augusztus 11-én volt az utolsó ártatlan estém. Henry, Diane és én gondtalanul sétáltunk át az intézmény területén, és kellemes vacsorát költöttünk el a 2 Amesben, a Bestor Plaza nevű park sarkán. Felidéztük a beszédemet, amelyet tizennyolc évvel korábban tartottam Pittsburghben az International Cities of Refuge Network létrehozásában vállalt szerepemről. Henry és Diane ott volt a beszédemen, amelyből ösztönzést merítettek, hogy Pittsburghből is menedékvárost teremtsenek. Megvettek egy kis házat, és támogatni kezdtek egy kínai költőt, Huang Hsziangot, aki új otthona külső falára feltűnő módon egy verset festett nagy, fehér kínai betűkkel. Henry és Diane lassanként kiterjesztette a programot, míg végül már megtelt menedékházakkal egy egész utca, a Sampsonia Way a város északi részén. Boldog voltam, hogy Chautauquában ünnepelhetem a teljesítményüket.

Azt nem tudtam, hogy önjelölt gyilkosom már a Chautauqua Institution területén van. Hamis igazolvánnyal lépett be, álnevét jól ismert síita szélsőségesek valódi nevéből fabrikálta, és amikor vacsorázni mentünk, majd vissza a vendégházhoz, ahol elszállásoltak, ő már akkor is ott volt valahol, pár napja már ott lehetett, lődörgött, a szabad ég alatt aludt, megvizsgálta szándékolt támadása helyszínét, tervet gyártott, és se térfigyelő kamera, se biztonsági őr nem vette észre. Bármely pillanatban összeakadhattunk volna vele.

Nem szeretném leírni a nevét ebben a beszámolóban. A támadóm, az önjelölt gyilkosom, a gyengeelméjű ember, aki gyanúperrel élt velem szemben, és akivel csaknem gyógyíthatatlanul halálos találkám volt… Azon kaptam magam, hogy úgy gondolok rá – talán megbocsáthatóan –, mint egy gyagyásra. E szövegben azonban illendőbben, „Gy.”-ként hivatkozom rá. Hogy otthonom magányában minek nevezem, az az én dolgom.

Ez a Gy. nem vesződött azzal, hogy tájékozódjon az emberről, akit meg akar ölni. Saját bevallása szerint alig két oldalt olvasott el az írásaimból, és megnézett pár YouTube-videót rólam, mindössze ennyire volt szüksége. Ebből arra következtethetünk, hogy bármiről szólt is a támadás, A sátáni versekről nem.

Hogy miről, azt ebben a könyvben próbálom megérteni.

*

Augusztus 12-én korai reggelit fogyasztottunk az esemény szponzoraival az intézmény nagyszerű Athenaeum szállodájának napos teraszán. Én nem kedvelem a bőséges reggelit, úgyhogy csak egy kávéra meg egy croissant-ra szorítkoztam. Megismerkedtem Sony Ton-Aime haiti költővel, a Chautauqua Institution irodalomtudományi vezetőjével, aki majd bejelent bennünket. Némi könyves csevejt folytattunk arról, hogy jó-e vagy rossz, ha az Amazonról rendelünk vagy nem rendelünk új címeket. (Én bevallottam, hogy néha rendelek.) Aztán átvágtunk a szálloda hallján meg egy kis téren az amfiteátrum kulisszái mögé, ahol Henry bemutatott a kilencvenes éveiben járó anyjának, ami kedves dolog volt.

Mielőtt kimentem a színpadra, átnyújtottak egy csekket – a beszédemért. A zakóm belső zsebébe tettem, aztán következett a fellépés. Sony, Henry és én kiballagtunk a színpadra.

Az amfiteátrum több mint négyezer főt fogad be. Nem volt tele, de nagy tömeg gyűlt össze. Sony röviden bejelentett bennünket a színpad bal oldalán álló pódiumról. Engem a jobb oldalon ültettek le. A közönség lelkesen tapsolt. Emlékszem, fölemeltem a kezem, hogy megköszönjem a tapsot.

Aztán a jobb szemem sarkából láttam – ezt volt az utolsó dolog, amit a jobb szemem valaha látni fog –, hogy egy feketébe öltözött alak rohan felém a nézőtér jobb oldalán. Fekete ruha, fekete maszk. Gyorsan és alacsonyan jött: tömzsi rakéta. Felálltam, és néztem, ahogy jön. Nem próbáltam menekülni. Megdermedtem.

Harminchárom és fél éve szabta ki Ruholláh Homejni ajatollah a hírhedt halálos ítéletet rám és mindazokra, akik részt vettek A sátáni versek megjelentetésében, s az azóta eltelt években, bevallom, néha elképzeltem, hogy az orgyilkosom valami nyilvános fórumon jelenik meg, és pontosan így támad rám. Ezért amikor láttam, hogy ez a gyilkos alak felém rohan, az volt az első gondolatom: Szóval te vagy. Itt vagy hát. Henry James utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Hát eljött végre a nagyszerű.” Értem is eljött a halál, de én nem láttam nagyszerűnek. Inkább anakronisztikusnak.

A második gondolatom ez volt: Miért csak most? De tényleg. Hiszen már olyan régen volt. Miért most, ennyi év után? A világ biztosan továbblépett, és azt az ügyet lezártuk. Itt mégis sebesen közeledett valamiféle időutazó, a múlt egy gyilkos kísértete.

Aznap délelőtt nem látszottak biztonsági emberek az amfiteátrumban – miért? nem tudom –, úgyhogy ő szabadon futhatott felém. Én csak álltam ott, bámultam rá ostobán, földbe gyökerezett a lábam, mint egy nyúlnak a fényszóró kévéjében.

Aztán odaért hozzám.

Egyáltalán nem láttam a kést, legalábbis nincsenek emlékeim róla. Nem tudom, hosszú volt-e vagy rövid, széles pengéjű vadásztőr vagy vékony pengéjű gyilok, fogazott kenyérvágó kés, hajlított pengéjű vagy egy utcagyerek rugós bicskája, esetleg egy közönséges trancsírozókés, amelyet az anyja konyhájából lopott. Nem érdekel. Használható volt az a láthatatlan fegyver, és meg is tette a magáét.

*

Két nappal azelőtt, hogy elrepültem Chautauquába, azt álmodtam, hogy lándzsával megtámadott egy gladiátor egy római amfiteátrumban. A közönség üvöltve szomjazott a vérre. Hemperegtem a földön, próbáltam kitérni a gladiátor döfése elől, és ordítottam. Nem először álmodtam ilyesmit. Két korábbi alkalommal, miközben áloménem kétségbeesetten hempergett, a valódi, szintén ordító alvó énem kivetette testét – az én testemet – az ágyból, és arra ébredtem, hogy fájdalmasan a hálószoba padlójára zuhantam.

Ezúttal nem estem ki az ágyból. A feleségem, Eliza – a regényíró, költő és fotográfus Rachel Eliza Griffiths – időben felébresztett. Felültem az ágyban, remegtem az álom életszerűségétől és erőszakosságától. Úgy éreztem, előjel (még akkor is, ha nem hiszek az előjelekben). Végül is a chautauquai helyszín, ahová meghívtak, szintén egy amfiteátrum.

– Nem akarok menni – mondtam Elizának.

De emberek számítottak rám – Henry Reese számított rám, az eseményt egy ideje már hirdették, jegyeket adtak el –, és bőkezűen megfizették a megjelenésemet. Történetesen ki kellett fizetnünk néhány nagy háztartási számlát; otthonunk klímarendszere régi volt, szinte már teljesen tönkrement, és fel kellett újítani, úgyhogy a pénz igencsak kapóra jön majd.

– Jobb lesz, ha megyek – jelentettem ki.

Chautauquát, a várost a Chautauqua-tóról nevezték el, amelynek a partján fekszik. A „chautauqua” egy írí szó, ezt a nyelvet az írí törzs beszélte, de a törzs is, a nyelv is kihalt, ezért a szó jelentése homályos. Jelentheti azt, hogy „két mokaszin” vagy „a közepén megkötött zacskó”, de jelenthet valami egészen mást is. Lehet, hogy a tó formájára utal, de lehet az is, hogy nem. Vannak dolgok, amik elvesztek a múltban, és valamennyien így végezzük, a legtöbbünket elfelejtik.

1974-ben találkoztam először a szóval, nagyjából akkor, amikor befejeztem az első regényemet. Annak az évnek a kultuszkönyvében, Robert M. Pirsig A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című művében szerepelt. Ma már nem nagyon emlékszem a könyvre – nem igazán érdekel sem a motorbicikli, sem a zen buddhizmus –, de arra igen, hogy tetszett a különös világ és az összejövetelek, a „chautauquák” elképzelése, amelyeken a tolerancia, a nyitottság és a szabadság légkörében vitatják meg a gondolatokat. A „chautauqua-mozgalom” a tóparti városból terjedt szét, és Theodore Roosevelt úgy nevezte, hogy „a legamerikaibb dolog Amerikában”.

Beszéltem már egyszer Chautauquában, szinte pontosan tizenkét évvel azelőtt, 2010 augusztusában. Jól emlékeztem a Chautauqua Institution otthonos, kolostori légkörére, a takaros, tiszta, fákkal szegélyezett utcákra az amfiteátrum körül. (De meglepődtem, mert ez egy másik amfiteátrum volt. A régit 2017-ben lebontották, és újra felépítették.) Az intézmény falain belül ezüsthajú, liberális gondolkodású emberek alkottak idilli közösséget, és kényelmes faházakban éltek, amelyeknek nem kellett bezárni az ajtaját. Úgy érezte magát az ember, mintha visszamenne az időben egy korábbi, ártatlan világba, amely talán csak az álmokban létezik.

Azon az utolsó ártatlan estén, augusztus 11-én egymagamban álltam a vendégház előtt, és néztem, ahogy a telihold a tóra veti ragyogó fényét. Egyedül az éjszaka burkában, csak a hold és én. A Diadalváros című regényemben a dél-indiai Bisznaga első királyai azt állítják, hogy a Holdisten leszármazottai, és a „Hold-dinasztiához” sorolják magukat, amelynek tagjai még Krisna urunk és a Mahábhárata hatalmas, Akhilleusz-szerű harcosa, Ardzsuna is. Tetszett a gondolat, hogy nem a földlakók mennek fel a holdra egy furcsamód a görög napistenről, Apollónról elnevezett hajón, hanem a holdistenségek ereszkedtek le lakhelyükről a Földre. Álltam ott egy darabig a holdfényben, és hagytam, hogy gondolataim a hold körül forogjanak. Neil Armstrong kétes hitelű történetére gondoltam, mely szerint amikor a holdra lépett, ezt mormolta volna: „sok szerencsét, Mr. Gorsky”, mert gyerekkorában Ohióban egyszer hallotta, hogy a szomszédok veszekednek, amiért Mr. G. orális szexre vágyik. „Amikor a szomszéd fiú a holdon sétál, akkor kapod meg”, válaszolta Mrs. Gorsky. A történet sajnos nem igaz, de a barátom, Allegra Huston vicces filmet készített róla.

Gondoltam Italo Calvino Kozmikomédiában szereplő elbeszélésére is, „A hold távolságá”-ra, amelyben a hold sokkal közelebb volt a Földhöz, mint ma, és a szerelmesek felugorhattak rá egy romantikus holdtalálkára.

És gondoltam Tex Avery rajzfilmjére, a Billy Boyra, amelyben egy kiskecske megeszi a holdat.

Ilyen szabad asszociációkkal működik az elmém.

Végül eszembe jutott Georges Méliès tizennégy perces némafilmje, az Utazás a Holdba is, a korai, 1902-es filmklasszikus az első holdra lépő emberekről, akik egy ágyúgolyó alakú kabinban utaznak, amelyet egy mérhetetlen hosszú ágyúból lőnek ki, és akik cilindert meg szalonkabátot viselnek, valamint esernyőt szorongatnak a kezükben. Ez annak a filmnek a leghíresebb pillanata – a holdat érés:

Amikor a hold jobb szemébe csapódó űrhajó eszembe jutott, fogalmam sem volt, mit tartogat a másnap délelőtt az én jobb szememnek.

Visszanézek arra a boldog emberre, magamra, amint ott fürdik a nyári holdfényben azon az augusztusi csütörtök estén. Boldog, mert a színhely gyönyörű; mert szerelmes; és mert elkészült a regényével – épp a legutolsó dolognál tartott, a levonatot javította –, amelytől az első olvasók lelkesek. Életét remeknek érzi. De mi tudjuk, mit nem tud. Tudjuk, hogy a tónál álló boldog ember halálos veszedelemben forog. De fogalma sincs róla, amitől csak még jobban aggódunk érte.

Ez a sejtetésnek nevezett irodalmi eszköz. Az egyik leghíresebb példája a Száz év magány kezdete: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt…” Amikor olvasóként tudjuk, amit a szereplő nem tudhat, figyelmeztetni szeretnénk. Menekülj, Anne Frank, holnap fölfedezik a búvóhelyed. Amikor az utolsó gondtalan estére gondolok, a jövő sejtése vetül az emlékeimre. De nem tudom figyelmeztetni magam. Ahhoz már késő. Csak a történetet tudom elmondani.

Itt egy ember egyedül a sötétben, és nem tud a máris nagyon közeli veszélyről.

Itt egy ember, aki lefekszik. Másnap megváltozik az élete. Semmit nem tud a szegény ártatlan. Alszik.

A jövő ráront álmában.

Illetve furcsamód a múlt tér vissza, nem az álombéli gladiátor, hanem egy álarcos ember késsel, aki egy három évtizeddel előbbi halálos ítéletet akar végrehajtani.

A halálban mindannyian tegnapi emberek vagyunk, örökre a múlt idő csapdájában. Ez volt a ketrec, amelybe a kés be akart lökni.

Nem a jövő. Hanem a kísértő múlt akart visszarángatni az időben.

*

Hogy miért nem küzdöttem? Miért nem menekültem? Csak álltam ott, mint egy piñata, és hagytam, hogy összezúzzon. Annyira gyenge lennék, hogy meg sem kíséreltem megvédeni magam? Annyira fatalista, hogy hajlandó voltam magam egyszerűen megadni a gyilkosomnak?

Miért nem cselekedtem? Mások, a családom és a barátaim próbálták megválaszolni a kérdést helyettem.

– Hetvenöt éves voltál akkor. Ő meg huszonnégy. Nem harcolhattál ellene.

– Valószínűleg már azelőtt sokkos állapotban voltál, hogy odaért hozzád.

– Mit kellett volna tenned? Ő gyorsabban tudott futni, és nálad nem volt fegyver.

És többször is:

– Hol a pokolban voltak a biztonsági emberek?

Tényleg nem tudom, mit gondoljak vagy válaszoljak.

Bizonyos napokon zavarban vagyok, sőt szégyellem magam, amiért még csak meg sem próbáltam ellenállni. Máskor azt mondom magamban: ne légy ostoba, mégis mit tehettél volna?

Ennél közelebb nem jutottam a tétlenségem megértéséhez: az erőszak célpontjai válságot élnek át a valóságérzékelésükben. Az iskolába járó gyerek, a zsinagógában a gyülekezet, a szupermarket vásárlója, az amfiteátrum színpadán ülő ember mind úgymond stabil világképben tartózkodik. Az iskola az oktatás helye. A zsinagóga az istentiszteleté. A szupermarket a vásárlásé. A színpad az előadásé. Ebben a keretben látják ők magukat.

Az erőszak összezúzza ezt a képet. Hirtelen nem ismerik a szabályokat – mit kell mondani, hogyan kell viselkedni, milyen döntést kell hozni? Már nem ismerik a dolgok formáját. A valóság megszűnik, és felváltja a felfoghatatlan. Félelem, pánik, bénultság veszi át a racionális gondolkodás helyét.

A „józan gondolkodás” lehetetlenné válik, mert az erőszak jelenlétében az emberek már nem tudják, milyen lehet „józanul gondolkodni”. Labilissá válnak, sőt összezavarodnak – mindannyian. Elménk már nem tudja, hogyan működjön.

Azon a gyönyörű délelőttön abban a vonzó környezetben az erőszak felém rohant, az én valóságom pedig darabokra hullott. Talán nem nagyon meglepő, hogy a rendelkezésemre álló néhány másodpercben nem tudtam, mit tegyek.

*

A támadás utáni első napokban, miközben a kórházi ágyban feküdtem, és különböző testrészeimet fémkapcsok tartották össze, büszkén mondogattam mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni:

– Nem vesztettem el az eszméletem, úgyhogy mindenre emlékszem.

Ma már világos előttem, hogy ez nem állta meg a helyét. Igaz, hogy elmosódottan érzékeltem a környezetemet, és nem ájultam el teljesen, de az nem, hogy a megfigyelőképességem rendesen működött volna, vagy ilyesmi. Állításom magabiztosságát valószínűleg az adta, hogy erős fájdalomcsillapítókat kaptam: fentanilt, morfiumot, amit csak el lehet képzelni. A következő kollázs ezért az emlékfoszlányaimból és szemtanúk meg újságcikkek darabjaiból áll össze.

Éreztem, hogy az állkapcsom jobb oldalát erősen megüti. Emlékszem, arra gondoltam: eltörte. Az összes fogam ki fog esni.

Először úgy hittem, olyasvalaki ütött meg, aki tényleg tudja, hogyan kell. (Később megtudtam, hogy bokszedzésre járt.) Ma már tudom, hogy kés volt abban az ökölben. Ömlött a vér a nyakamból. Miközben lerogytam, észrevettem, hogy folyadék fröcsköl az ingemre.

Aztán nagyon gyorsan számos dolog történt, és nem tudom biztosan a sorrendjüket. Bal kezemen a kés az összes ínt és a legtöbb ideget átvágta. Legalább két döfés érte a nyakamat is – az egyik felhasította a jobb oldalán, a másik följebb az arcomon, szintén a jobb oldalon. Ha most ránézek a mellkasomra, egy sor sebet látok a közepén, még két vágást a jobb alsó felén és egyet a jobb combomon. Van egy seb a szájam bal oldalán meg egy a hajvonalamnál is.

És a szememet is eltalálta a kés. Ez volt a legkegyetlenebb döfés, amely mély sebet ejtett. A penge egészen a látóidegig hatolt, ami azt jelentette, hogy semmiképp nem lehetett megmenteni a látásomat. Elveszett.

Egyszerűen döfködött vadul, egyre csak döfködött, a kés csapkodott, mintha saját életet élne, és én hátrazuhantam, el tőle, miközben ő támadott; a bal vállam keményen nekiütődött a padlónak.

Salman Rushdie: Kés

Fordította: Székács Vera

Helikon, 2024