Hogy valamely jelentős szellemi termék nyomban kiterjedt és mély hatást keltsen, ahhoz szükséges, hogy létrehozójának egyéni sorsát titkos rokonság, sőt egyezés kösse a kortárs nemzedék általános sorsához. Az emberek nem tudják, miért költik hírét egy-egy műalkotásnak. Meg sem közelítve az értelmükkel, százával fedezik fel benne – mint hiszik – a kitűnőségeket, hogy valamiképpen igazolják ezt a roppant érdeklődést; de tetszésük oka voltaképpen mérlegelhetetlen dolog: szimpátia.
Így töpreng a művészet népszerűségén és hatásán az író Aschenbach, a Halál Velencében főhőse. Egyike ez az elbeszélés azon szakaszainak, amelyekben majdhogynem közvetlenül a szerző, Thomas Mann gondolatmenetét olvassuk, vagyis ahol szétválaszthatatlanul összefonódik Aschenbach utolsó utazásának és utoljára felizzó szenvedélyének fiktív története Mann esszéjellegű merengésével az életnek értelmet adó szépségről és az élet végéről.
Ugyanígy vonatkozik ez a részlet – Lányi Viktor fordítása – arra a kérdésre, miért és hogyan van értelme 2024-ben magyar színpadra állítani a Halál Velencében-t, ezt az alapvetően antiteátrális elbeszélést. Aschenbach valóban nagy lelki-szellemi utat jár be a történetben, de nem párbeszédeken keresztül kerül közelebb önmaga megértéséhez, mint a színpadi drámák hősei. Jóformán egyetlen jelentésgazdag dialógusjelenet olvasható az elbeszélésben, amikor Aschenbach összevitatkozik a kerülőúton evező gondolással. „Majd megfizeti” – mondja neki a gondoliere, és persze értjük, hogy a mondat átvitt értelmű. Máskülönben a recepciósokkal, pincérekkel, járókelőkkel folytatott szóváltások kapkodóak és banálisak, a voltaképpeni cselekmény rövid és kevéssé mozgalmas.
