Lenyűgöz a gondolat, hogy a mosoly maszkként is funkcionálhat. A mindennapokban ott van az elvárás, hogy fenntartsuk a tökéletesség látszatát még akkor is, ha belül semmi sem az. Ez arról szól, hogy mit rejtünk el magunkban, hogy egy mosollyal palástoljuk
– nyilatkozta Parker Finn rendező arról, miért is választott horrorfilmje központi elemének egy rettentően nyugtalanító vicsort. Ebből építkezett, amikor 2020-ban bemutatta második kisfilmjét, a Laura Hasn’t Sleptet, és rögtön meg is nyerte a South by Southwest filmfesztivál zsűrijének díját. Hónapokkal később a Paramount meg is kereste, hogy a paramosolyos ötletet bővítse egészestés horrorrá, a 2022-ben bemutatott Mosolyogj pedig az év egyik meglepetésfilmje volt. A tipikus elsőfilmes hibái ugyan megvoltak, mégis felüdülés volt a tengernyi tucathorror közt, és még ha nem is predesztinálta Parkert arra, hogy rögtön az Ari Aster–Jordan Peele–Robert Eggers által fémjelzett újhullámos horrorgeneráció rendezői között emlegessék, mindenképpen ígéretes debütálásnak számított. Nem mellesleg 217 millió dollárt hozott világszerte a 17 millióból készített horror, így senki előtt nem volt kérdés, hogy máris be lehet röffenteni az univerzumépítést.
Ilyenkor magától értetődően merülnek fel a kételyek, hogy egy végtelenül egyszerű, mégis hatásos ötleten alapuló sztorit hogyan lehet úgy kibővíteni, hogy immár a meglepetés ereje nélkül is hatásos moziélmény legyen. Finn több interjúban is kiemelte, hogy abszolút érezte a kiaknázatlan lehetőségeket az első filmje után, így magabiztosan vélte úgy, hogy a folytatásban is képes lesz újat mondani. Ha ez a borzongatás terén nem is sikerült maradéktalanul, már maga a keret megválasztása is arról árulkodott, nem feltétlenül akarja ugyanazt elmesélni, legalábbis biztosan nem ugyanabban a közegben.
Míg az első rész a kisemberek szintjén mutatta be a furcsa entitás által előidézett terrort – egy pszichiáternőt követett –, addig a második részben egészen más közegben bukkannak fel a furcsa vigyorok. Rövid átkötéssel az első rész rendőrje hozza be az első részben megismert átvitellel a ragályos mosolygást egy drogdíler életébe. Közben Skye Riley, a kor legnagyobb popsztárja éppen visszatér a köztudatba azt követően, hogy bedrogozva súlyos autóbalesetet szenvedett. Bár felölti a millió dolláros vigyort – a nem halálos fajtából –, és talkshow-kban mesél arról, hogyan kapta össze magát, jól láthatóan nincs még rendben. Ez azonban senkit nem érdekel, anyja, aki egyben a menedzsere is, duruzsolva taszigálja lányát a színpadra, aki enyhülést hozó gyógyszereket remélve köt ki egy drogdílernél – nem olyan nagy talány, hogy éppen melyiknél.
A Mosolyogj 2 tehát éleset vált: a popsztárság és a hírnév szemüvegén át tekint az áldozatára. Skye nem épp a megtestesült Taylor Swift: ugyan legalább annyira híres, pokoli démonokkal küzd már azelőtt, hogy a filmben felbukkanó gonosz betalálná, ráadásul önmagában is egy meglehetősen kiállhatatlan alaknak tűnik, aki elvonóról elvonóra jár. Ezzel együtt azonban végtelenül szánnivaló az, ahogyan egyben a popszakma kritikájaként is értelmezhető teljes magányban próbál lavírozni. A nyomásra és a rivaldafényre törékeny állapotában egyértelműen alkalmatlan énekesnőt úgy rángatják a körülötte levők a szeretetükről papolva, hogy közben senki sem veszi észre a teljes leépülést, csak a fejőstehenet látják, aki újabb milliókat énekel össze a színpadon. Ezzel együtt megmutatja azt is, hogy egy popsztár nyilvános lecsúszása is legalább annyira nézőcsalogató, mint mondjuk egy új világkörüli album. A film persze nem akar olyan mélyen moralizálni egy fiatal sztár szakma általi kizsákmányolásáról, mint mondjuk a Neon démon vagy Az idol, de valamilyen szinten próbálkozik vele, csak hát közben egy mosollyal terjedő démont is szabadon kellett engedni.
A kereten túl azonban a Mosolyogj 2 nem igazán próbálkozik mással, mint ami az elsőben bejött, nagyon hasonló narratívát követ: adott egy nő, aki találkozik a mosolydémonnal, amely fokozatosan nyomja egyre mélyebbre a múltbéli traumákban és ezzel egyidejűleg az őrületben is, majd jön egy férfi, aki nemcsak hisz neki, de megpróbál segíteni. A vér most is folyik bőséggel, nem fordul el a kamera semmiről – egyetlen bravúros jelenetet leszámítva –, még azt is szinte kínosan sokáig premier plánban látjuk, ahogy egy infúziót próbálnak kitépni egy karból. Az ilyen öncélúan gusztustalan jelenetek silányítják az összhatást, hiszen mégis csak egy olyan filmről lenne szó, ahol nem egy elvágott torok a legnyugtalanítóbb, hanem a bizarr mosolyok és a tudat, hogy az áldozatok tehetetlenek ellenük.
A Mosolyogj 2 azonban elköveti azt a hibát, hogy az okos nyugtalanítás helyett inkább négyzetre emeli a jumpscare-ek és a mosolyok számát: a film egyik legnevetségesebb jelenetében az okozná a rémületet, hogy nem egy, hanem egy egész hadseregnyi mosolygó alak bohóckodik a hősnő körül válogatott jumpscare-parádéban. A kifulladásig erőltetett hatásvadászaton az sem segít, hogy majdnem két és negyed óra a játékidő, amit a cselekmény előrehaladtával rendre az ilyen jelenetek túlhasználása és indokolatlanul hosszúra nyújtása tölt meg. Ráadásul a folytatás abban is követi az első részt, hogy a fináléra teljesen kifullad: a túlmagyarázással megint kiölik belőle a rejtélyességet, és bár a záró képsorok – ugyancsak az első részhez hasonlóan – ütnek, nem párologtatja el a hiányérzetet. Ami feljavítja a középszernél egy fokkal erősebb filmet, az egyértelműen Naomi Scott: az Aladdinban Jázmin hercegnőt alakító színésznőre ugyan jóformán csak annyit bíznak, hogy kikészüljön, ijedten nézzen, ordibáljon és sírjon, azt maradéktalanul teljesíti, meglepően erős alakítást nyújt az egyre jobban szétzuhanó popsztár szerepében.
A Mosolyogj 2-nek sajnos nem sikerül az a bravúr, hogy transzformálja a meglepetés erejét valami hasonlóan kielégítő összhatásba, pedig vannak váratlanul jó pillanatai, de csak azért, hogy aztán visszasüllyedjen a középszerbe. A folytatás ugyan dicséretesen ülteti egy másik közegbe a vicsorokat, arra azonban nem képes, hogy megint a hideg rázzon tőlük.
Mosolyogj 2 (Smile 2), 132 perc, 2024. 24.hu: 6,5/10
