Meggyőzhet egy fotelalpinistát egy dokusorozat arról, hogy Suhajda Szilárd minek ment oda?

Minek ment oda?

– hangzik a kommentszekciók kikophatatlan kérdése, amellyel mindenki szembe találhatta már magát bármely tetszőleges halálhírről, balesetrő szóló cikk alatt, különös tekintettel a hegymászókkal kapcsolatos hírekre. A magyar kommentkultúrát sajnos túl jól szemlélteti a mondat, amellyel a fotelalpinisták el tudják intézni egy-egy sportolói élet tragikus végét, de egyúttal rá is világít arra, hogy egy laikus számára a halálos kockázatot nagyon gyakran magában hordó hegymászás miért értelmetlen sport. A Spektrum új dokumentumsorozata nem is választhatott jobb, szemléletesebb címet ennél, a hatrészes doku, ha nem is ad adekvát választ a kérdésre, minden eddiginél átélhetőbben mutatja meg, miért vállalnak sportemberek ilyen kockázatot (erre egy korábbi cikkünkben két olyan szakértővel kerestük a választ, akik a sorozatban is feltűnnek).

A sorozat hat magyar hegymászót mutat be, hárman közülük élnek, hárman örökre a hegyen maradtak. Suhajda Szilárdnak, Erőss Zsoltnak és Várkonyi Lászlónak – sorsuk áttekintése mellett – szép emléket állít a sorozat, Nedeczky Júlia, Ács Zoltán és Klein Dávid viszont nagyon is él. Ők arról mesélnek, amiről az előbbi három már nem tud: hogy minek mentek, mennek oda.

Egy olyan ország, amelynek legmagasabb pontja 1014 méter magasan van, érthető módon nem ontja magából a hegymászókat. A köztudatba leginkább Erőss, Suhajda és Klein neve épült be – az előbbi kettő érdemei mellett sajnos elsősorban tragikus haláluk miatt, az utóbbit gyakori visszafordulásai miatt szokták emlegetni. Mindebből úgy látszik, hogy a közvélemény előtt – sajnos – elsősorban a kudarcaik nyomán jelenik meg a hegymászók neve, a sorozat pedig jól egyensúlyoz annak határán, hogy egyrészt a számtalan megsüvegelendő, sőt, emberfelettinek számító teljesítményt is megmutassa. Másrészt edukáljon és érzékenyítsen: elsősorban azokat, akik csupán a felelőtlen élvhajhászokat látja a hegymászókban.

A sorozat azzal a hegymászóval indít, akinek a történetét mindenki ismeri, és a legtöbbüknek meg is van a sarkos véleménye, elmélete, verdiktje róla. Suhajda Szilárd az egyik legsikeresebb magyar hegymászóként tavaly kísérelte meg az Everest oxigénpalack nélküli megmászását, ám a csúcstámadás közben megszakadt vele a kapcsolat. Míg volt reális esély a megmentésére, nemcsak a szakportálok követték az eseményeket, hanem a teljes magyar média, mikor pedig május 27-én bejelentették, hogy felhagynak a kereséssel, azaz immár semmi remény sincs arra, hogy Suhajda életben legyen, a kommentszekciókban szó szerint elszabadult a pokol: az áldozathibáztatás magasiskoláját hozták össze a hozzászólók. A fröcsögés egyik oldalát az adta, hogy aki ilyen jellegű veszélyes sportokba kezd, az meg is érdemli, ha ott marad, a másik vonal pedig Suhajda szülői felelősségét firtatta, azaz leginkább azt, hogy apaként az ember hogyan teheti ki magát ilyen kockázatnak. Nem árt hozzátenni, az ilyen jellegű gyűlölethullám és a felelősség felhánytorgatása egyáltalán nem újkeletű: Erőss Zsoltot is hovatovább digitális keresztre feszítették holtában, amikor 2013-ban eltűnt a Kancsendzöngén, ráadásul volt mersze mindezt úgy megtenni, hogy két kisgyereket hagyott hátra.

A sorozat amellett, hogy bemutatja a békéscsabai mászó életútját, a tragédia részleteivel is foglalkozik: egy sor barát, rokon, szakértő próbálja megfejteni azt, ami sosem fog kiderülni. Amellett, hogy mindannyian méltatják a hegymászót, azt is elismerik, az utolsó expedícióján hibázott – elhangzik például, hogy betegen ment fel a hegyre, ami nagy hiba volt. Suhajda felesége és a hegymászó utolsó expedíciójának kommunikációs vezetője, Legindi Tímea (korábbi interjúnk itt olvasható vele) szívszorítóan és részletesen beszél az utolsó beszélgetéseikről, arról, hogy Suhajda többször magabiztos igennel felelt arra a kérdésre, biztosan képes-e biztonsággal visszaérni a csúcsról a négyes táborba. De a tragédia körülményeinek boncolgatásánál is fontosabb pillanata az epizódnak, amikor Legindi arról beszél, hogyan próbál felállni és továbbmenni a tragédiát követően: sportol, hegyet mászik és közös kisfiukban, Somában talál vigaszt, akiről a nagymama elmondja: ő viseli a legjobban a tragédiát. A sorozat Suhajdát is idézi, aki egy korábbi nyilatkozatában elmondta:

Ha valami hősies a hegymászásban, az az otthonmaradók helytállása.

Legindi pedig helytáll, igaz, rettentően nehezített terepen: arról is mesél, milyen érzés feleségként, gyermekük anyjaként szembesülni az olyan odavetett kommentekkel, amelyek „mirelitnek” nevezik a férjét.

Ezzel együtt nemcsak a kommentkultúra érzéketlensége, hanem a szakmabeliek közeg és a média rosszindulata is felmerül, a megszólalók beszélnek ugyanis arról, milyen volt, amikor Suhajda 2019-es, magyarként elsőként és mindmáig egyedüliként teljesített expedíciója, a K2 oxigén nélküli megmászása kapcsán azzal vádolták, hogy hazudik, valójában nem mászta meg a hegyet, mert nem lihegett eléggé a csúcson. Klein borzasztónak és méltatlannak nevezte a meghurcolást, amint Suhajdának át kellett mennie, Nedeczky pedig a média működési mechanizmusainak kritikáját fogalmazta meg: szerinte kell valami rosszat is mondani, hiszen az pörgeti az olvasottságot.

A sorozat azonban szándékosan kerüli, hogy a szenzációfaktort domborítsa csak ki. Bár nyilvánvalóan Suhajda történetét övezi a legnagyobb figyelem, bemutat a hegymászókörökben emblematikusnak számító, a közvélemény előtt azonban kevéssé ismert teljesítményeket is. Nedeczky (interjúnk itt olvasható vele) például a férfiak által dominált sportban nőként ért el fantasztikus teljesítményeket – többek közt azt, hogy ő volt az első magyar nő nyolcezer méter felett. De ő sem csupán a teljesítményeiről, a közelmúltban véghezvitt mászásairól beszél, hanem többek közt a veszteségfeldolgozásról, a szerelméről, aki nem jött vissza a Broad Peakről, egy másikról, aki a Kancsendzöngáról (Nedeczky és Erőss egy ideig egy párt alkottak – a szerk.), gyerekkori traumáiról és arról, miként fordult afelé, hogy ő maga is másokon segítsen, és pszichológusként dolgozzon.

A harmadik részben bemutatják Ács Zoltánt is, aki amellett, hogy három nyolcezrest mászott meg, első magyarként érte el az Északi- és a Déli-sarkot is. Az kalandorokat is megszégyenítő életútja bemutatásán túl azonban nála talán épp az a fontos szempont, hogy ő egy másik vonalat képvisel: azt, aki gyerekei születését követően nemet mondott a halálzónára. A témában megkerülhetetlennek számító szülői felelősség kérdése alaposan és több szempontból körüljárt téma, a válaszokból az világlik ki, hogy elsősorban

nem azért hagyják abba a nagyon komoly felkészülést igénylő, és legalább ekkora kockázattal járó magashegyi expedíciózást a hegymászók, mert már nem érdeklik őket a hegyek, hanem leginkább azért, mert hiányoznak a gyerekek, és emiatt nem tudnak százszázalékosan koncentrálni a nehéz helyzetekben, amely egy magashegyi expedícióban élet és halál kérdése.

A Spektrum sorozata senkit nem akar meggyőzni arról, hogy igenis jó dolog felmászni olyan magasba, ahol az embernek haldoklik a teste. Arról sem, hogy nem őrültek a hegymászók és igenis alapíthatnak családot. Ahogyan a sorozatban el is hangzik, az alapvető probléma az: az embereket nem érdekli eléggé a téma ahhoz, hogy meglássák a mélységét, annyira viszont igen, hogy véleményt alkossanak róla, így öntik el a kommentszekciókat a minekmentodák. A dokusorozat nagyon jól megtalálja az egyensúlyt aközött, hogy szentté avatás nélkül mutassa be a sportteljesítményeket, egyúttal viszont a lelki mozgatórugókat is megpróbálja feltárni, miközben bemutassa azt a média és a kommentkultúra által generált rosszindulatú ellenszelet, amelyben a hegyről leérkezve kell lavíroznia a hegymászóknak, amennyiben pedig nem térnek haza, a hozzátartozóknak. Ez utóbbi pedig cseppet sem tűnik könnyebbnek, mint egy orkán erejű szél egy hegygerincen.

Minek ment oda, Spektrum, 2024.