Kultúra

Még a legalpáribb démon sem tudja visszahozni Tim Burton fiatalkorát

Warner Bros. - Plan B Entertainm / Collection ChristopheL / AFP
Warner Bros. - Plan B Entertainm / Collection ChristopheL / AFP
A Beetlejuice Beetlejuice megőrizte a kézműves látványt, Michael Keaton önfeledt ripacskodása pedig még mindig szórakoztató. A nosztalgiázni vágyók így valószínűleg elégedettek lesznek a kultikus horrorvígjáték megkésett folytatásával, ám az eszelős kreativitás lángját ez már aligha lobbantja fel.

Néha nem árt visszatérni a gyökerekhez, hogy az ember felidézze, miért is csinálja azt, amit csinál. Tim Burtonnél is mintha valami ilyesmi lett volna a szándék a Beetlejuice idei folytatásával, ami 36 évvel az eredeti, kultikus horrorvígjáték után kerül a héten a mozikba. A Disney-től búvalbéleltsége miatt kirúgott, pályája elején járó rendező 1988-ra ugyan már túl volt az első nagyjátékfilmjén – az 1985-ös Pee Wee nagy kalandja ráadásul imponáló bevételt produkált –, de a hollywoodi filmkészítés szabályait következetesen áthágó kísértettörténettel tette le igazán névjegyét az iparágban: a Beetlejuice anyagi, kritikai és rajongói sikere hozta meg számára az áttörést, amely után felépülhetett Burton rendezői brandje, mint a különcök, csodabogarak és szörnyszülöttek hollywoodi védőszentjéé.

A bizarr komédia sikerét látva még a nagy stúdiók is hajlandók voltak rábízni a furcsán öltözködő rendezőre olyan értékes portékáikat, mint a Batman, amelyet Burton természetesen szintén igyekezett a maga képére formálni, akárcsak a halloweeni hangulatot egész évre kiterjesztő szerzői mesefilmjeit. Kultikus státuszáról sokat elmond, hogy azon kevés rendezők közé tartozik, akiknek a neve jelzővé vált, így mindenki azonnal érti, ha egy filmről azt mondják neki: „egy kicsit olyan timburtonös”. Ebben a tekintetben a rémálmok másik nagy mozgóképes prófétájára, David Lynch-re hasonlít, ami azért érdekes, mert a Beetlejuice éveiben Lynch is épp egy olyan filmmel (Kék bársony) bontakoztatta ki rendezői stílusát, amelyben az amerikai kisváros idilljét bizarr és józan ésszel felfoghatatlan események forgatják fel – persze nem voltak ezzel egyedül, hiszen a Rémálom az Elm utcában és Stephen King számos horrorja is ezt az alapképletet dolgozta fel).

Azonban bármennyire is nem evilági lénynek tűnik, Tim Burtonön is fogott az idő.

Amy Sussman / Getty Images Tim Burton részt vesz a Hollywood Walk of Fame csillagának átadásán 2024. szeptember 3-án a kaliforniai Hollywoodban.

Örök kívülállóból és megzabolázhatatlan látnokból mára inkább nagy presztízsű iparos lett, aki többé-kevésbé megbízható tempóban termeli jól felismerhető, ám változó színvonalú tömegtermékeit. Nem csoda, hogy egy ponton úrrá lett rajta a nosztalgia a régi idők iránt, amikor ugyan még nem volt pénze látványos CGI-világokra – még ha lett is volna, a technológia is egész más szinten járt –, cserébe az ifjonti lelkesedés és a tomboló kreativitás révén minden hiányosságot képesek voltak előnybe fordítani. Hiszen a szereplőgárdán túl, az eredeti Beetlejuice báját is épp az első pillantásra csóró, B-filmes effektek, az agyzsibbasztó kuszaság és a büszkén vállalt ízléstelenség adta. Burton láthatóan ebből az ősforrásból akart újra erőt meríteni, és ebből nem is csinált titkot:

Próbáltam mindent levetkőzni, és visszanyúlni az alapokhoz: a jó szakemberekkel, színészekkel és bábokkal való munkához. Olyan volt, mintha visszatértem volna mindahhoz, amiért szeretek filmeket készíteni

– mondta egy interjúban, amelyben arról beszélt, hogy a nagy stúdiófilmes produkciók mennyire lefárasztják, és hogy a 2019-es Dumbo után eljátszott már a visszavonulás gondolatával is. Mintha erre a szerzői válságra reflektálna a Beetlejuice Beetlejuice címet viselő folytatás alaphelyzete is: a Winona Ryder által alakított gót kamasz, Lydia Deetz nemcsak felnőtt, de szellemlátó képességeiből jövedelmező üzletet is épített az elmúlt három és fél évtizedben. Ám hiába a siker, ahhoz hogy egyenesbe hozza az életét, vissza kell térnie a Winter River-i házba, ahol gyerekkorában megismerkedett az autóbalesetben meghalt Maitland házaspár szellemével (Alec Baldwin és Geena Davis), illetve egy sok száz éves, emberűzésre szakosodott, alpári démonnal, Beetlegeuse-szal, aki mindenképpen szerette volna elvenni őt feleségül. A második részben Maitlandék már kísértetként sem járnak köztünk, azonban a Michael Keaton által ikonikussá tett címszereplő teljes és undorító pompájában tér vissza, mintha tényleg egyetlen percet sem öregedett volna.

A festői és kísértetjárta Winter River eléggé adja magát helyszínként, pedig az eredeti tervek még nagyon mások voltak. A Beetlejuice sikerének talajából hamar médiumokon átívelő franchise sarjadt – animációs sorozat, videójáték és Broadway-musical is készült –, de a filmes folytatás csak nem akart összejönni. Párizs, a vadnyugat és a hawaii tengerpart is felmerült új háttérként, ám végül egyikből sem lett semmi, míg végül Burton és forgatókönyvírói (Alfred Gough és Miles Millar) rátaláltak a megoldásra: visszatérni az alapokhoz.

Ahogy azonban a középkorúvá vált Lydiának sem oldja meg egy csapásra a nehézségeit a „hazatérés”, úgy a befásult rendezőét sem. Kétségtelen, hogy a filmen szabad szemmel láthatók a felszabadultság jelei: egyértelműen érződik, mit élvezhetett rajta a nagyüzembe belefásult Burton vagy az újra a kedvenc szerepében ripacskodó Keaton és a többiek, ám a nézőnek ettől még nem feltétlenül lesz ez annyira jó móka, mint nekik.

A második rész javára legyen mondva, hogy tényleg önmegtartóztató a CGI-használattal, és, ahol teheti, őrzi a kézműves megoldásokat. Ezeknek még mindig megvan a maguk bája, ám a gótikus esetlenség valahogy most sokkal kalkuláltabbnak érződik, akárcsak a forgatókönyv káosza, ami egyszerre hat zavarosnak és valahogy mégis patikamérlegen kimértnek.

A sztori eleve nagyobb ívű és még sokkal szerteágazóbb, mint harminchat évvel ezelőtt. Ennek egyik pozitív hozadéka, hogy alaposabban megismerjük a túlvilágot, amely leginkább egy német expresszionizmusba mártott kormányhivatalra emlékeztet. Ám hiába tágul a Beetlejuice-univerzum, valójában mégsem tűnik gazdagabbnak, a megnövekedett dramaturgiai tétek pedig üres és kiszámítható blöffként lepleződnek le. Sem az új szereplők bevezetése, sem a régiek megsokszorozása nem ad hozzá sokat a kaotikussága ellenére is tömör alapműhöz. Erre példa a váróteremben megismert, összeaszott fejű Bill, aki továbbra is megmosolyogtató egy-két geg erejéig, de nem lesz viccesebb attól, hogy tíz van belőle, és egy teljes munkahelyet megtöltenek.

Beetlejuice pedig hiába kap eredettörténetet, az ő karaktere sem lesz izgalmasabb attól, hogy hatszázötven évre visszamenőleg megismerjük a házasodási szokásait. A B-filmes krimikért életét adó Willem Dafoe zsaruszínésze itt-ott szórakoztató, de egyáltalán nem szervesül a cselekménybe, ahogy Monica Bellucci dögös femme fatale-ja sem, aki egészen a fináléig olyan, mintha egy másik filmben szerepelne – ott viszont egy pillanat alatt lekeverik. Az elbeszélői csapongás és dekoncentráltság nyilván része a koncepciónak, csak ez szembemegy a három generációt felölelő családi drámával, amit ráépítenek erre az ingoványos alapzatra. Mert Lydiának immár nemcsak az anyjával, Deliával (Cathrin O’Hara), de kamaszlányával, Astriddal is el kell simítania a konfliktusait.

Utóbbit a TikTokot is letaroló Wednesday-sorozattal Z-generációs sztárrá váló Jenna Ortega alakítja, aki így szimbolikusan át is veszi Rydertől a stafétát, mint a gót királynő 21. századi inkarnációja. A sok párhuzamos cselekményszál tehát nem csak a karneváli zűrzavar érzetét segít előidézni, de azt eredményezi, hogy egyik szereplőre sem jut elég figyelem.

Warner Bros. – Plan B Entertainm / Collection ChristopheL / AFP

Aki ezúttal is uralja a káoszt, az maga Beetlejuice: Michael Keaton továbbra is lubickol a vállalhatatlanul modortalan démon szerepében, és teljesen érthető, miért nyilatkozta, hogy soha nem kapott ennél szórakoztatóbb színészi feladatot.

A Beetlejuice Beetlejuice már csak miatta sem fog nagy csalódást okozni az alapmű rajongóinak, de az azért nagy kérdés, hogy az új közönséget hasonló sikerrel sikerül-e megszólítania a nosztalgiával. Egy dolog viszont biztos: Tim Burton már nemcsak a 19. századi rémmesék világába vágyódik vissza, de a saját fiatalkorába is.

Beetlejuice Beetlejuice, 2024, 104 perc, 24.hu: 6/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik