Melyik a legjobb Párizs-film? Olyan kérdés ez, amiről napestig lehetne vitatkozni, és akkor sem érnénk a végére, mert nemcsak Párizsról szóló filmekkel tele a padlás, de párizsi remekművekkel is el vagyunk kényeztetve. Emiatt kockázatos vállalkozás arról a városról filmet forgatni, amelynek kivételességét maradandó művészi erővel ragadta meg a Kifulladásig és a Négyszáz csapás, A Pont-Neuf szerelmesei és az Amélie csodálatos élete, a Gyűlölet és a L’ecsó.
De Marjane Satrapinak van tapasztalata a kockázatos vállalkozásokkal, tekintve, hogy eddigi élete során már kétszer menekült el az iráni diktatúrából. Három évtizede Párizs az otthona, amely befogadta őt, és lehetőséget biztosított neki az alkotói kibontakozásra. Satrapi már Franciaországban készítette el önéletrajzi alapú, nagyszerű képregényét, a Persepolist, néhány évvel később pedig Vincent Paronnaud-val közösen filmváltozatot is rendezett belőle. Azóta sikeresen megvetette a lábát a francia filmiparban. Szerencsét próbált Amerikában is, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de megmaradt iráni művésznek, aki Franciaországban él filmrendezőként. Most arról készített filmet, hogy az otthona milyen mágikus hely.
A Párizsi pillanatok tablószerű történetében különböző, egymással nem is feltétlenül megismerkedő szereplők életébe leshetünk be. Ezeket az élethelyzeteket az elmúlás fogalma kapcsolja össze. A középkorú operaénekesnő rosszul lesz, halottnak hiszik, de magához tér. Igazán akkor csapja meg a halál szele, amikor az újságok egy szót sem írnak tragikus majdnem-haláláról. Egy másik cselekményszál hősnőjét, a tizenhárom éves lányt hiába próbálják szóra bírni a szülei, mert némaságba burkolózik, amióta nyiladozó szexuális életének első, tétova epizódját otromba osztálytársa rögtön fel is töltötte az internetre. A harmadik történetben egy kaszkadőrre tör rá az érzés, hogy nem akarja többet kockára tenni az életét, és így tovább, akad még egy-két, a halállal szembenéző szereplő.
Mit tesz hozzá ehhez Satrapi, aki korábban időtálló művet készített már egy másik városról (a Persepolist Teheránról), így tudható, hogy érzékenyen képes megragadni a helyek szellemét? Nos, a reméltnél lényegesen kevesebbet. Először is, a Párizsi pillanatok képi világa bántóan jellegtelen. Talán nem a Shazam! és A kaptár: Raccoon City visszavár operatőre volt a legjobb választás egy olyan város különlegességének bemutatására, amit Raoul Coutard-tól Slawomir Idziakon át Jean-Yves Escoffier-ig a legnagyobbak fényképeztek, hogy az állóképekben fogalmazó fotográfusokról, mondjuk André Kertészről ne is beszéljünk.
Másodszor, maga Satrapi is majdhogynem láthatatlan marad ebben a párizsi anzikszban. Feltűnik ugyan a vásznon, önironikus vendégszerepben mint filmrendező, de ezzel mintha csak a személyesség hiányát szeretné leplezni. Ami azt illeti, Satrapi utóbbi évei éppen a személyes jelenlét nyomainak eltüntetéséről szóltak rendezőként. Amíg a Persepolis és a nyomában készített, másik rajzfilmes képregény-adaptáció, a Szilvás csirke egyértelműen Satrapiról és a családjáról szólt, illetve az ő rajzstílusára épült, addig az első élőszereplős rendezés, a La bande des Jotas kudarca után egyre inkább a háttérbe vonult. Sem A hangok Ryan Reynolds-os fekete komédiájáról, sem a Radioaktív Marie Curie munkásságának szentelt, szabványos életrajzi drámájáról nem mondaná meg senki, hogy a Persepolis szerzőjének köze van hozzá.
Még szerencse, hogy Satrapi színészei mentik a menthetőt. Ironikus, hogy Monica Belluccit, akit talán nem túlzás az évszázad leggyönyörűbb európai színésznőjének nevezni, mára a kiöregedett dívák szerepei találják meg, de így legalább tőle ritkán látható, vígjátéki alakítást nyújthat. Halottnak nyilvánított operaénekesnőként annál is rosszabbul viseli a gyászoló sereglet távolmaradását, mint Ross a Jóbarátokban, amikor Chandler heccből beküldi a nekrológját a középiskolás üzenőfalra.
Bellucci mellett az európai mozi olyan, sokat látott arcai teszik otthonosabbá a Párizsi pillanatokat, mint a megelevenedett kubista portré, Rossy de Palma (Almodóvar nagy kedvence), vagy Eduardo Noriega, Spanyolország népszerű férfisztárja. Szó sincs arról, hogy ezek a közepesen érdekfeszítő helyzetgyakorlatok és polgári kényelemben készített számvetések ne lennének színvonalasan eljátszva. Nem is idegesítőek, kivéve a megnémult kamaszlány történetének folytatását, amelyben bohózatba illő körülmények között tartja őt rabságban egy kéjgyilkos.
Inkább azt a kérdést vagyunk kénytelenek feltenni magunknak minden újabb, egyre kevésbé reménykeltő jelenetváltásnál, hogy miért is nézzük a Párizsi pillanatokat ahelyett, hogy egy fapados repülőjegy megváltásával igazi párizsi pillanatokat is átélhetnénk.
Párizsi pillanatok (Dear Paris), 2024, 110 perc. 24.hu: 5/10.
