Julio Torres olyan, mintha maga is egy tündérmeséből lépett volna elő. A salvadori író-rendező-humorista-színész kinézetre kortalan, mindig csillog rajta valami, a hajszíne a lelkiállapotától függően változik, és sorra készíti a furcsábbnál furcsább projekteket, amik csodával határos módon helyet találnak maguknak a sorozat- és filmipar azon ritka zugaiban, ahol van még igény formabontó tartalmakra – többnyire az HBO-n.
- Csinált már sorozatot egy csapat fiatalról, akik megrendelésre horrort szállítanak házhoz (a pilotban például egy pap kéri a segítségüket egy ördögűzés megdizájnolásához).
- Volt egyszemélyes stand-up show-ja Kedvenc formáim címmel, amiben pontosan az történik, amit a cím sejtet: kiül egy pasztellszínű színpadra, és miközben futószalagon kisebb-nagyobb tárgyak vonulnak fel előtte, elmeséli azok belső gondolatait (egy csonka, rózsaszín téglalapnak „elég rossz napja van”, egy ovális hajlamos a tükörképét bámulva arról ábrándozni, bárcsak kör lenne, egy nagy műanyag cipő meg azon mereng, mi a létezése értelme).
- 2023-ban aztán elkészítette első nagyjátékfilmjét is Tilda Swintonnal, Problemista címmel. Ennek történetében van némi életrajzi áthallás: a főszereplő, egy salvadori játékkészítő, versenyt fut az idővel, hogy a vízuma lejárta előtt munkát találjon New Yorkban.
Az amerikai vízumszerzés bonyodalmaival annak idején Torresnek is meg kellett küzdenie, mikor huszonévesen Manhattanbe költözött, hogy karriert csináljon. 2015-ben például be kellett vetnie az összes humorista haverját (közülük azóta amúgy többen szintén befutottak), hogy egy Legalizáljuk Juliót című YouTube-videóval pénzt gyűjtsenek a jogi költségekre, és az Egyesült Államokban maradhasson. Megérte maradni, a videó után egy évvel már az ország legsikeresebb komédiaműsorában, a Saturday Night Live-ban (SNL) dolgozott íróként.
Ő írta például a méltán híres Papyrus című epizódot, amiben Ryan Gosling az Avatar logójának megszállottjává válik.
Az SNL-t aztán otthagyta, hogy saját produkcióira koncentráljon, de le se tagadhatná, hol kezdte a pályát: a Fantasmasban nemcsak a sorozatból ismerős arcok tűnnek fel minden második szerepben, hanem a jelenetek is hasonlóan szkeccsszerűek, még ha van is egy kissé zavaros, átfogó történet, ami összeköti őket. A Mikulás ellen munkajogi pert indító manó tárgyalása például – aminek tévés közvetítése visszatérő elem a sorozat hat része során –, egy az egyben lehetne SNL-epizód is.
A Fantasmas leginkább olyan, mint egy szelíd, neonfényes, New York-i Odüsszeia: főhősünk, Torres filmbeli énje, Julio a viharos ógörög szigetek helyett az amerikai nagyváros díszletei között keresi otthonát; taxikon, diszkókon, sürgősségi osztályokon és internetkávézókon sodródik keresztül, miközben különböző kalandokba keveredik a modern világ mitikus lényeivel: biztosítási ügynökökkel, internetes orvosokkal, influenszerekkel, filmproducerekkel, banki csalókkal.
Minden azzal kezdődik, hogy ki akarják lakoltatni az otthonos kis víztoronyból, ahol éldegél. Aztán feltűnik egy gyanús anyajegy, és elveszik egy osztriga alakú fülbevaló. Aztán Bibo, Julio robot asszisztense színészi pályára lép, Vanesja pedig (a J néma), a performanszművész, aki épp Julio menedzserének tetteti magát, megpróbál lakást szerezni fiatal ügyfelének.
Steve Buscemi a félreértett Q betű szerepében jelenik meg tüllszoknyában és kakasfrizurával, mikor Julio kifejti, hogy a Q rossz helyen van az ábécében: túl korán kerül sorra a barátságos és közkedvelt betűk között, miközben ott lenne a helye hátul, a többi meg nem értett punkkal: az X, az Y meg a Z mellett. Dylan O’Brien piros női alsóneműben és magassarkúban tipeg be néhány jelenet erejéig, hogy a közönségükből meggazdagodó művészek társadalmi felelősségén elmélkedjen. No, de nem akarunk minden cameós abszurditást előre lelőni, egytől egyik jól működnek, aki pedig látott már SNL-epizódot (jellemzően ezekben is feltűnik egy-egy vendégszereplő), azt nem fogják hatalmas meglepetések érni Alexa Demie, Emma Stone, Julia Fox, Rosie Perez, Aidy Bryant vagy Paul Dano jeleneténél sem.
Ha figyel az ember, a Fantasmas tele van személyes történetekkel, és szellemes moralizálásokkal az alkotót foglalkoztató, nagyon is valóságos problémákról. Bármerre indul, Torres karakterétől mindenki a létkártyáját követeli, a személyazonosság szent papírját, ami nélkül se lakást venni, se orvoshoz menni, se metrózni nem lehet ebben a nem is annyira kicsavart világban. Juliót a hideg rázza az ilyen formaságoktól, és juszt sem állíttatja ki a kártyát. „A magam ura vagyok. Kivételes vagyok. Szóval nem, nincs szükségem bizonyítékra a létezésemről” – mondja.
Torres nemcsak hogy maga is keresztülment az amerikai bevándorlási ügymeneten, ahol az embernek keservesen meg kell küzdenie egy darab papírért, ami az országban való létezésének feltétele, de bőven akadnak még abszurd élményei nélkülözhetetlen iratokkal – ezekből érlelődött a sorozatban minden baj eredőjeként feltűnő bürokráciagyűlölet. Egy alkalommal például elrepült Costa Ricára nyaralni, de túl gyűrött volt az útlevele, úgyhogy nem engedték be – repülő fordultával hazaküldték. „Vajon miért kell olyan tökéletesnek lennie az embernek, hogy bejusson Costa Ricára?” – tűnődik egy interjúban. A metró kérdése is régóta foglalkoztatta már, mire aztán jelenetet kapott a sorozatban:
Sokat gondolkodom a metrón. Egy csomó helyen már egy kártya odaérintésével be lehet lépni. Egyes metróállomásokon – ha csak készpénz van nálad – nem is tudsz feljutni a szerelvényre. Van, akit ezzel kiszorítanak. A kényelemnek álcázott dolgok sokszor kirekesztőek
– mondja.
A létkártya sok minden metaforája lehet: vízumé, útlevélé, hitelé, bankkártyáé. Torresnek magának se hitelkártyája, se hitelminősítése nincs (ami az Egyesült Államokban tényleg kábé mindenhez szükséges, a lakásbérléshez például biztosan). Mielőtt zöldkártyát kapott volna, „rendkívüli képességű külföldiek” számára fenntartott vízuma volt. Ez a kiskapu a Fantasmas világában is létezik, de csak a hírességeknek jár: vagy el kell adnia magát (természetesen épp egy hitelkártyareklámmal), vagy be kell hódolnia a Hollywood-féle történetgyártás konvencióinak (most a személyes traumák a divatosak, na meg a diverzitás, úgyhogy a legjobb az volna, ha megírná, hogyan coming outolt salvadori nagymamájának). A queer identitás egyébként – a Netflixre jellemző szájbarágást elegánsan elkerülve – végig fel-felbukkan a sorozatban anélkül, hogy központi témává válna. De előkerül a reprezentáció kérdése is: amikor Vanesja beajánlja az első queer, latin-amerikai szuperhősös sorozatba, Julio csak a szemét forgatja.
A Fantasmas szinte észrevétlenül vet fel egy sor hasonló témát: Torres eddigi legérettebb és legőszintébb alkotása játszi könnyedséggel ránt be a bizarr világába, összehord egy csomó szellemes badarságot, hogy aztán utóbb kiderüljön, csak minden második szkeccs volt teljes sületlenség, a többin még akár el is lehet gondolkodni. A történet, a többkilónyi glitter és abszurditás alatt végső soron elég egyszerű: arról szól, milyen megtalálni és elfogadni a helyünket a világban – legyen szó konkrétan a helyről, amit az otthonunknak nevezhetünk, vagy képletesen, a célról, amit betölthetünk. A Fantasmas – akárcsak alkotója – elbűvölő jelenség, nem érdemes elsiklani felette.
Fantasmas, 2024, HBO/Max. 24.hu 9/10
