Vincentet egy nap minden előzetes figyelmeztetés nélkül pofán vágja egy laptoppal az új gyakornok az irodában. Vincent nem érti. Mi sem értjük, az egyetlen logikus magyarázat, hogy a srác nagyon a szívére vette, mikor Vincent azzal viccelődött, hogy hozhatna neki egy kávét. Kiégés – magyarázzák a többiek, és Vincent zavartan megígéri, hogy nem tesz panaszt a fiúra. Másnap azonban megismétlődik az eset, mikor egy kollégája váratlanul nekilát, hogy egy golyóstoll segítségével szitává lyuggassa Vincent kezét. Van versengés a két osztály között? – puhatolózik a HR-es a támadás után. Nincsen. Kollégája nem is emlékszik rá, hogy megtámadta, pillanatnyi elmezavar lehetett csupán. A legjobb talán az lenne, ha kezet fognának, kibékülnének, és lehetőség szerint egyikük sem tenne panaszt az ügyben.
Úgy tűnik, senki sem zavartatja rajta magát, hogy a világ minden látható ok nélkül Vincent ellen fordult, igazán még csak meg sem lepődnek a támadásokon. Sőt, Vincentnek az a kellemetlen érzése támad, hogy valamiképp őt okolják a megmagyarázhatatlan erőszakért: az emberek mégsem esnek egymásnak minden ok nélkül. A munkahelyi feszültség elkerülése érdekében főnöke finoman megkéri, hogy most egy kicsit inkább dolgozzon otthonról.
Pedig Vincent rendes embernek tűnik, csak épp személyisége nincs. Dolgozni jár, biciklizik, online társkeresőkön szörföl. Elbeszélget a munkatársaival, alkalomadtán randizgat. Barátságos, szürke figura, véletlenül sem hőstípus.
A Vincentnek meg kell halnia sötét humorú, pörgős társadalmi szatíraként indul, és ebben a műfajban a legerősebb: egyszerre bizarr és szórakoztató, ahogy Vincent egyre kétségbeesettebben lavírozik a nagyvárosi élet szociális helyzeteiben. Jó pár sérülés árán ráébred, hogy ha valakinek a szemébe néz, az perceken belül üveges tekintettel kíméletlenül rá fog támadni – aztán, amint Vincent kikerül a látóteréből, az egészről megfeledkezik. Egyetlen járható út marad: elhagyni a várost, és minél kevesebb emberrel érintkezni. Bármily hasonlóságokat is mutat a történet egy világjárvány kitörésével, és az azt követő elszigetelődési hullámmal, Mathieur Naert forgatókönyvíró még jóval a Covid előtt írta, hogy aztán Stéphan Castang rendezővel – akinek egyébként ez az első nagyjátékfilmje – közösen alakítsák mozivászonra. Castang korábban inkább a színházi világban tűnt fel, de néhány rövidfilmet is készített már, szigorúan saját forgatókönyvből. Naert kéziratát is csak udvariasságból olvasta el, mikor felajánlották neki, de hamar megfogta a történet, és végül kifejezetten a fürgén váltakozó műfajok ragadták meg.
Mikor Vincent rájön, hogy a szociális élet halálos veszéllyel jár, önkéntes száműzetésbe vonul. Kocsiba pattan, és útnak indul vidékre, a családi nyaralóba, a film pedig ezzel párhuzamosan szinte észrevétlenül átvált egy valószínűtlen hőssel operáló túlélős horrorba: a tunya városi tervezőgrafikus a világ ellen.
Egy véletlen találkozás során Vincent megtudja, hogy nem ő az egyetlen, akit céltáblájának nézett ki az emberiség, egyre többen járnak hasonló cipőben. Az Őrszemek, ahogy magukat nevezik, egy titkos blogon osztják meg egymással tapasztalataikat, és kínálnak tippeket, trükköket a frissen csatlakozóknak. Tanulj meg sebet összevarrni, hiszen a kórházak szóba se jöhetnek. Töröld magad a közösségi oldalakról, mert a fényképeid láttán is vérszomjas zombi válhat az ismerőseidből. Szerezz egy kutyát. A kutyák ugyanis nemcsak hűséges társak, de azt is megérzik, ha valakin erőt vesz a gyilkolási vágy, és morogva jelzik, ha ideje menekülőre fogni.
Hiába az elszigeteltség, Vincent így sem tudja teljesen kiszűrni a támadásokat, a mai világban egyszerűen lehetetlen teljes izolációban élni. Jönnek a szomszédok, igazoltatnak a rendőrök, na, meg valamit enni is kell. Úgyhogy harcolni kényszerül.
Castang véletlenül sem szeretné elegánsnak vagy szépnek mutatni az erőszakot. Két hétköznapi ember állati kegyetlenséggel vívott élethalálharca mindig sokkal borzasztóbb, mint a szépen megkoreografált közelharcok. A biztonság kedvéért a film azért rögtön át is lép néhány íratlan szabályt, mikor vérszomjas kisgyerekeket veret el Vincenttel, vagy szó szerint egy pöcegödörbe helyezi az egyik harcjelenetet, ahol aztán pontosan az történik, amit ettől a szituációtól várunk.
Mikor épp kezdenénk megunni a magányos hős életben maradásért folytatott harcát, a film ismét műfaji csavart vesz, és egyrészt bedob egy szerelmi szálat a terhelt múltú, vagány pincérlány, Margaux (Vimala Pons) személyében, másrészt átmegy apokaliptikus zombi-thrillerbe, és rögtön menekülésre kényszeríti a frissen egymásra találó szerelmeseket. A Vincentet alakító Karim Leklou becsületesen cipeli a hátán a filmet, és a zsánerek közötti ugrálás sem zökkenti ki: játszi könnyedséggel váltogatja a bárgyú irodista, a magából kivetkőző harcos, és a dadogó hősszerelmes szerepeit, ahogy magukkal sodorják az események.
A szerelmi szál visszahoz valamicskét a film elejére jellemző abszurd humorból: mégiscsak megnehezíti az ismerkedést, ha az ember kiszemeltje időnként megpróbálja megfojtani. Miközben Vincent és Margaux a furcsa helyzet ellenére egymásra talál, a világban megmagyarázhatatlanul terjedő erőszak a civilizáció bukásával fenyeget. Az eluralkodó káoszban csak egymásra számíthatnak, és arra, hogy a kettejük között kibontakozó friss szerelem elég lesz hozzá, hogy ne nyírják ki a másikat.
A Vincentnek meg kell halnia egy műfajok között kedélyesen ugrándozó, néhol elgondolkodtató, néhol humoros, néhol egészen durva történet. Feszített tempójával egy percig sem engedi, hogy unatkozzunk, de nem akar nagy következtetéseket levonni, vagy társadalomkritikát megfogalmazni:
Irritálnak az üzeneteket és tanulságokat hirdető filmek. Arra ott vannak a vallások
– mondja Castang, aki szerint az is végzetes hiba lett volna, ha magyarázatba bonyolódnak a középpontban álló furcsa jelenséget illetően. Hogy miért kezdenek az emberek spontán mészárlásokba, miért terjed a világban fékezhetetlenül az erőszak, és kinek mi ezzel a dolga, azt mindenki döntse el maga.
Vincentnek meg kell halnia (Vincent doit mourir), 2024, 115 perc. 24.hu: 7/10
