Rengeteg előadást tartok. Ezért nem lep meg, amikor – mielőtt bármit is mondhatnék arról, én hogyan értelmezem a generációkat – valaki rögtön azzal nyit, hogy nem hisz a generációkban, tehát nincsenek is generációs különbségek.
Szóval tisztázzuk az elején: szerintem sincsenek. Generációs jegyek vannak, amelyek viszont nem egy-egy korosztályhoz tartozó egyéneket pozicionálnak más korosztályokhoz képest lejjebb vagy feljebb, hanem az adott időszakot határozzák meg a teljes társadalomban. MINDENKINEK az életét. Azzal, hogy 2010 óta elszaporodtak az okoseszközök és az érintőképernyős holmik, az alfagenerációt jellemezzük. De ez nem azt jelenti, hogy csak az alfások használnak ilyen eszközöket. Lassan már az egész bolygó tudja, mi az, hogy okostelefon. Nemcsak digitális kisgyerekek vannak, hanem digitális szülők és digitális nagymamák is. De ettől még az okoseszköz alfagenerációs jelenség, mivel ez a generáció született egy olyan Földre, amely ennyire „be van drótozva”. Nekik ez a normális, míg mi, többiek ebbe a világba belebeletanulunk.
Mást sem hallani mostanában, mint hogy az Y generáció így, a Z úgy viselkedik. De ha mégsem, akkor is minimum boldogtalanságra vannak ítélve. Más megfogalmazásban viszont úgy mozognak a digitális világban, mint hal a vízben, ők a jövő vásárlói, az ő kegyeiket keresi minden valamirevaló kereskedő. Velük szemben állnak az idősebb, X-es és baby boomer generációk, amelyek tagjairól azt gondoljuk, hogy alaposan megdolgoztak mindenért, a társas kapcsolataik kiterjedtek és állandó jellegűek. Ugyanakkor szenvednek, ha valami újat kell tanulniuk, és nehezen mozognak a digitális térben.
Ebben a könyvben arra teszek kísérletet, hogy letisztítsam a generációkról az igaztalan sztereotípiákat, de feltárjam a valóban létező értékeiket. A „generációzás” ugyanis rossz kezekben alapvetően azt a célt szolgálja, hogy egy viszonylag kulturált modellben képesek legyünk magunkat megkülönböztetni másoktól.
Vagyis hogy szembe tudjuk állítani a „mi”-t a „ti”-vel, és ennek pozitív, illetve negatív értékeket tulajdonítsunk, jellemzően abban a felállásban, hogy a mi tulajdonságaink jók, a tieitek ellenben rosszak, vagy sehova sem vezetnek. Sajnos nap mint nap jelennek meg olyan cikkek, amelyeknek a szerzői elfelejtik, hogyan nőttek fel az előző generációk fiataljai, és kimondatlanul idealizálják az „akkori” fiatalkort, ütköztetve a „mostani”, elrontott fiatalkorral. Ezzel nem feltétlenül tudok egyetérteni, mivel jó szándékuk ellenére is könnyen árthatnak, bánthatnak, vagy indulatokat szülhetnek. Ennek a könyvnek a célja elsősorban önmagunk megértése, részben tehát kicsit önismereti munka is amellett, hogy feltár néhány évtizedes összefüggést, ahaélményekre invitál, vagy leír olyan dolgokat, amik saját magunktól talán nem jutottak volna az eszünkbe.
Mindemellett azt kell mondanom, hogy generációs jegyek kétségkívül léteznek, a leírásuknak pedig azért van komoly jelentősége, hogy megértsük – és ennélfogva el is tudjuk fogadni – egymást. Ismétlem: egymást.
Ehhez mindenekelőtt azt fontos tisztáznunk, hogy tulajdonképpen mik is azok a generációk, és milyen generációs jegyek jellemzik az egyes korcsoportokba tartozó embereket.
(…)
Valamikor 1991 őszének kora reggelén sétálok a bonyhádi gimnázium felé. Tizenöt éves vagyok. Megkérlek, kedves olvasó – de csak ha ennél idősebb vagy –, hogy most gondolatban te is menj vissza a tinédzserkorodba! És emlékezz vissza arra, hogy mit gondoltál akkor az időskorról… Szóval tizenöt évesen sétálok az iskolába, amikor is elbiciklizik mellettem egy harminckét éves férfi. Ránézek, és elgondolkodom, hogyan lehet élni, mit is lehet csinálni ilyen öregen. Mit csinálnak az emberek harminc felett? Harminc felett?! Az valami elképzelhetetlenül nagy kor, gyerekkel, családdal, befutott karrierrel, már szinte lezárt jövővel. Ha visszajöttél velem gondolatban a saját tinédzserkorodba: te hogy voltál ezzel? Melyik korosztályt gondoltad akkor már idősnek?
Amin legutóbb az egyik előadásomon felháborodott egy hetvennyolc éves hölgy: ha most én öregnek hívom őt, akkor minek nevezem a kilencvenhárom éves szomszédját? Mert a szomszéd szerinte tényleg idős, de speciel ő még nagyon messze érzi magát ettől…
Minden viszonylagos. Az, hogy ki fiatal, és ki idős, végképp az.
Nagyon sok előadásomon, de akár cikkben, munkahelyi beszélgetésben kerül elő az a szófordulat, hogy „fiatalabb” meg „idősebb generációk”.
Csakhogy én azt gondolom, nincs olyan, hogy fiatal vagy idős generáció.
Egy generáció nem tud fiatal vagy idős lenni.
A tagjai tudnak azok lenni, ám az meg viszonylagos, hogy éppen aktuálisan fiatalok-e, vagy idősek. Pláne, hogy kihez képest fiatalok vagy idősek.
Én a hetvenes évek második felében születtem, így generációelméletileg X generációs vagyok.
Amikor születtem, kifejezetten fiatalnak számítottam, de már akkor is X generációs voltam.
Ma már régebb óta vagyok fiatal, és most is X-es vagyok.
Negyven év múlva a mostani fejem szerint is viszonylag idős leszek, viszont attól még mindig az X generációba fogok tartozni.
Ma a legfiatalabbak az alfák. Ők nyolcvan év múlva is az alfa generáció tagjai lesznek, noha nem lesznek már a legfiatalabbak. Most éppen fiatalok.
Azonban nem az az alfa generáció legfőbb jellegzetessége, tulajdonsága vagy sajátossága, hogy fiatal. Csupán a mostani pillanat adottsága ez. Viszont ettől függetlenül az erre a nemzedékre jellemző tulajdonságok többségüknél idős korukban is ugyanígy megfigyelhetők lesznek.
A generációnak semmi köze az életkorhoz, az életkornak pedig semmi köze a generációhoz.
Nézzük a kettő közötti különbséget!
Tessék megkapaszkodni, most egy nagy mondás következik: az életkor egy állapot, amely az idő múlásával mindenkinél dinamikusan változik. Szóltam előre, hogy erős mondat lesz!
Ami viszont ezzel párhuzamosan szintén változik, az az, hogy kit tekintünk fiatalnak, és kit idősnek. Ugyanis sokak fejében ez a két fogalom egy-egy nagy, homogén csoport. Vannak „a” fiatalok, és vannak „az” idősek. A nálunk fiatalabbak az előbbi, a nálunk öregebbek pedig az utóbbi társaság – és a hangsúly a „nálunk”-on van. Ugyanis ahogy idősödünk, úgy bővül a fiatalok kategóriája, és szűkül az öregeké. Korunk sajátja, hogy míg a fiatalokhoz mindenki örömmel tartozna, addig az öregekhez már nem annyira. Erről is szólt a bevezető történetem: tinédzserként a tíz év alattiak voltak nekem a fiatalok, a harminc év felettiek pedig az idősek. Most már, mondjuk, a negyven év alattiakat hívom fiatalnak, és a hetven felettieket idősnek. Bővült az ifjabbak, és szűkült az öregebbek köre.
Véleményem szerint az már valahol generációs tapasztalás lesz, hogy ki hol húzza meg magának ezeket a határokat: hiszen teljesen más életkortól számított valaki idősnek 1965-ben, mint most, 2023-ban. Az akkori nyugdíjasok ma még javában dolgoznának, és ahelyett hogy nagyszülők volnának, nagy eséllyel a még otthon lakó fiatal felnőtt gyerekeikről gondoskodnának.
De annak a megítélése, hogy meddig tart a fiatalság, mikor is kezdődik el az önálló felnőtté válás időszaka, szintén kitolódott. Míg az „én időmben” a többség nagyjából tizennyolc évesen kezdte meg az önálló életét, addig ma átlagosan huszonhét évesen költözik el egy magyar fiatalember otthonról. Természetesen nagyon sok oka van ennek a folyamatnak: egyrészről a tanulással töltött idő kitolódott, valamint ott van a hosszabb várható élettartam, vagy említhetjük a jelentősen megnőtt lakhatási és/vagy tanulási költségeket is, hiszen ezek mind befolyásolják a mai fiatalok életét. De ennek lehet a következménye, hogy míg 1990 környékén már felnőttnek hívtunk egy huszonöt évest, ma sokkal inkább nézünk rá még fiatalként, urambocsá: kamaszként.
Ez tehát az életkor.
A generációhoz való tartozás viszont egy közös tapasztalati gyűjtemény, élménygyűjtemény, amelyet a gyerekkorban megtapasztalt valóság határoz meg az azonos időszakban születetteknek. Attól függően ugyanis, hogy ki mikor látta meg a napvilágot, hogy milyen földi környezettel találkozott kisgyermekként, alakul ki a tudatában és a tudatalattijában, milyen értékek, feltételek és keretek mentén fogja érzékelni és működtetni az életet.
Erre utaltam az öregséggel kapcsolatos tapasztalat megélésének említésekor. Például ha gyerekként azt látod, hogy a nagymamád ötvenöt évesen nyugdíjba megy, mert már idős, akkor megfogalmazódik benned, hogy ötvenöt éves korban van egy vízválasztó az életben. Ezért ehhez képest határozod meg – persze tudattalanul –, és határozza meg a társadalom is, hogy meddig vagy fiatal: ha ötvenöt évesen nyugdíjba kell menni, akkor húsz-huszonöt évesen az ember elkezd dolgozni, hiszen maximum harminc-harmincöt éve van arra, hogy felépítse a saját egzisztenciáját, felnevelje a gyerekeit, elérjen mindent anyagilag, amit csak tud. Utána pedig jön a nyugdíj, a megérdemelt pihenés és az unokák.
Ugyanakkor ha azt látod gyerekként, hogy nincs az aktív életkornak felső határa, hogy a világban, de a saját kis környezetünkben is nagyon sok hatvanas mellett igen sok hetvenes vagy akár nyolcvanas is dolgozik, más kép alakul ki benned az idősödéssel kapcsolatban. Valahol nem meglepő, hogy ez alapján eltolódik a fiatalság határa: később kezdenek el dolgozni ma a fiatalok, később alapítanak családot, és később születik meg az első gyermekük is.
Ugyanakkor mások a fogalmaink, a következtetéseink, sőt még a szavaink is!
Néhány hete egyik fiatal kolléganőnknek jött egy – számára – szürreális üzenet valamilyen „Megvagy hadnagy”-ról. Fogalma sem volt róla, miről van szó, amíg el nem magyaráztuk neki, hogy ez egy nyolcvanas években futott rajzfilm karaktere. Gyorsan utánanézett a legismertebb videós keresőn, majd meglepetten felkiáltott: „De hát ez a rendőr segwayen közlekedik! Harminc évvel korábban feltalálták ebben a rajzfilmben, mint a valóságban!” Soha, de soha nem jutott volna eszembe gyerekkorom egyik kedvenc rendőr figurájáról (a másik Pityke őrmester volt) a segway. Ehhez egy teljesen más generáció szemléletmódja kell…
Aztán: az „Üdv a B oldalon!” életközepi születésnapi köszöntést igazán csak az érti, aki élt már akkor, amikor még volt bakelitlemez vagy audiokazetta. Már a CD-k és a DVD-k világában sem volt értelme a B oldalnak, ma pedig végképp nehéz olyan alkalmat találni, amikor a gyerekeinknek meg tudnánk tanítani, valójában mit is jelent ez.
A 20. századi ember „öreg ketyegőnek” hívta a saját szívét, de szakmai berkekben is az ipari forradalom fogalmait használták, úgymint (szív)pumpa, (szív)billentyű, motor… Ma viszont, ha elfelejtünk valamit, vagy nem kapcsol olyan gyorsan az agy, akkor „leég a membrán”, „beüt a kék halál”, esetleg „lefagy a vincseszter”.
A hatvanas években készítették el az első olyan számítógépet, amely több processzorral is rendelkezett, így egyszerre két vagy akár több feladatot is el tudott végezni párhuzamosan. Ezt a funkciót nevezték el multitaskingnek. Szerintem nincs olyan ember ma, aki ne ismerné ezt a szót: persze nem a számítógépek világából, hanem mint emberi képesség. Pedig nem az. Az agyunk ugyanis nem gép, bármennyire szeretnénk is úgy tekinteni rá. De mára beépült a szótárunkba ez a szó mint humán készség, és vannak olyan embertársaink, akik őszintén hiszik, hogy képesek a multitaskingre.
És ez csupán egy-két kiragadott példa a rengeteg változás közül, amely érintett minket, embereket. Még mennyi-mennyi minden történt az elmúlt hatvan-nyolcvan évben, ami gyökereiben változtatta meg azt a tapasztalati környezetet, amelyet úgy hívunk: gyerekkor! Például hogy megtanuljuk, megtanulhatjuk, mit is jelent nekünk a Föld. Hogyan kell itt élni, és hogyan kell a többi emberrel együtt élni…
Számomra ez a generációs változás.
Azt, hogy mi számít normálisnak, az éppen adott időszak társadalma határozza meg. A normalitás, az elfogadott értékek attól (is) függnek, hogy mikor és hol vagyunk.
Mi volt a normális Magyarországon 1960-ban? És mi 1985-ben? Mi a normális 2023 Magyarországán? A születésünkkor kezdődik a szocializációnk, amely egy nagyon hosszú folyamat. Ennek során a minket körülvevő társadalom attitűdjeit, értékrendjét, szokásait, viselkedésmintáit és felhalmozott tudását tanuljuk meg, és saját magunkon keresztül hozzuk összhangba ugyanennek a társadalomnak az elvárásaival.
Steigervald Krisztián: Generációk harca
Steigervald Krisztián: Generációk harca a figyelemért
Partvonal Kiadó, 2024
