Kultúra

Húszéves lett a film, amit Quentin Tarantino is csak bőgve tud végignézni

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP
Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP
Rémisztő belegondolni, hogy pont két évtizeddel ezelőtt mutatták be Tony Scott A tűzben edzett férfi című akciófilmjét. Ez annyiban problémás nekünk, hogy közben mi is öregedtünk húsz évet, és úgy érezzük, a bosszúfilmek is más irányba tolódtak azóta: mára kitanult kaszkadőrök hosszú percekig tartó bunyós jelenetei vették át az uralmat, nincsenek már Scott szótlan testőrfigurájához hasonló bölények, akik rendet tesznek az alvilágban. Noha Scott filmje sem számít korszakalkotó munkának, de a két főszereplő közti kémia, a rendező vizuális látásmódja miatt mégis jó szívvel gondolunk vissza erre az alulértékelt filmre.

A 2000-es évek közepén reneszánszukat élték a bosszúfilmek, amelyek évtizedekkel korábban a western műfajának megjelenésével léptek be a mozgóképek világába. Ezek a jó és a rossz alapfogalmát megkérdőjelező történetek a szemet szemért elvet viszik vászonra újból és újból, pusztán a technikai megvalósítás és a történetmesélés dinamikája változik bennük.

A kilencvenes években is népszerűek voltak ezek az alkotások, gondoljunk Antonio Banderas szótlan bérgyilkosára a Desperadóban, Léonra, a profira, mint ahogy Clint Eastwood is kísérletezett a filmes alműfajjal a Nincs bocsánat című westernjében.

A manapság jól ismert, modern, tömeggyártásra készült bosszúfilmeknek azonban a 2008-as Elrabolva ágyazott meg, amelyben Liam Neeson jó képességű, szenvtelen exzsaruként szerzi vissza a lányát, akit emberkereskedők rabolnak el Párizsban. Ezek a típusú mozik nem foglalkoznak etikai kérdésekkel: a hős teszi, amit tennie kell, küldetését jogosnak érezzük, hiába törnek csontok, fröccsen a vér az útja során. Mindeközben kitermelődtek olyan filmek is, mint a John Wick, ami ugyan hagyományos bosszúfilmnek tekinthető, de közben a műfajt aránytalanul parodizálja is. Elvégre van-e szürreálisabb motiváció, minthogy a főhős a kutyája megölése miatt végez baltaarcú rosszfiúk tucatjával négy részen keresztül?

A 2004. április 18-án, azaz pont húsz éve bemutatott A tűzben edzett férfi soha nem lesz a bosszúfilmek alfája és ómegája, de jelentős állomás Tony Scott rendezői pályáján: a fősodorbeli áttörését meghozó Top Gun, majd a kultfilmmé nemesedett Az utolsó cserkész és a Tiszta románc sikerei után a brit rendező gyakorlatilag tehetett, amit csak szeretne, és egy viszonylag nagyobb szünet után elkészítette a filmet, amire húsz éven át várt.

És kevés olyan filmje van, melyen ennyire látványosan rajta maradt sajátos kéznyoma.

Húsz évig üldözött projekt

AJ Quinnell 1980-ban írta meg A zsoldos című könyvét, amely később A tűzben edzett férfi alapjául szolgált. A regény egy amerikai zsoldos, Creasy történetét mutatja be, aki a francia idegenlégiótól visszavonulva egy gazdag olasz családnál kap testőrmunkát: feladata, hogy vigyázzon egy kislányra. A gyereket elrabolja a maffia, Creasy pedig véres leszámolásba kezd a visszaszerzéséért. A regény sikere több írásos folytatást is hozott, így nem meglepő módon a filmesek is felfigyeltek az abban rejlő potenciálra.

Tony Scott kezdetben tévéreklámokat készített, első komolyabb filmes munkája az 1983-ban készült Az éhség című erotikus horrorfilm volt. A brit rendező ebben az időszakban hallott Quinnell könyvéről, amit azonnal vászonra akart vinni. Hollywoodban azonban nem voltak ilyen lelkesek a filmstúdiók, Scott tapasztalatlanságára hivatkozva egy másik brit rendezőnek adták a feladatot, hogy megrendezze a Testőr kereszttűzbent, amiben még Joe Pesci is szerepelt. Nagy titkot nem árulunk el azzal, hogy a film bukás lett, Scott közben pedig elkészítette a Top Gunt – nem kérdés, ki járt jobban.

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

Hollywood azonban nem engedte el, hogy rendes film is készülhessen Quinnell regényéből, így a remake lehetősége sokáig a levegőben lógott. Az eredeti film producere Michael Bay-t és Antoine Fuqua-t (aki az utóbbi években Denzel Washington akciósztár imázsának kialakításáért felelt) is felkérte, ám mindketten nemet mondtak, így került a projekt újra Scott kezébe.

Scott alapjaiban átírta a forgatókönyvet az erre szakosodott Brian Helgelanddal: az eredetileg Nápolyban zajló történetet Mexikóvárosba helyezte át, és ennek észszerű okai voltak. A mű fő témáját a gyerekrablások adták, akkoriban pedig egészen nyugodalmas helyzet uralkodott Olaszországban. Ellentétben Mexikóval, ahol igen magas volt a rablások aránya.

Creasy lecsúszott, alkoholista exkatonájának szerepére kezdetben Robert De Nirót szemelték ki, de a stúdió Gene Hackmanben is gondolkodott. Scott dolgozott utóbbival Az utolsó esély című filmben, ami emlékeink szerint leginkább egy tengeralattjáró fedélzetén játszódik hidegháborús körítéssel, de leginkább Hackman piros-rózsaszínes baseballsapkája él bennünk, amit Scott is előszeretettel viselt munkanapokon. Végül a tengeralattjárós filmben szintén szereplő Washingtonra terelődött a rendező figyelme.

Elolvastam a forgatókönyvet, és jónak éreztem. De csak akkor lettem igazán biztos a dolgomban, mikor leültem Tonyval átbeszélni az egészet: elmondta, hogy húsz évre visszamenő sztorija van ezzel az anyaggal

– nyilatkozta korábban Washington, aki A tűzben edzett férfi után még három közös mozifilmen dolgozott Scott-tal (Déja Vu, Hajsza a föld alatt, Száguldó bomba).

Sarkalatos pont volt, hogy megfelelő gyerekszínészt találjanak az emberrablók által ostromlott kislány szerepére: Dakota Fanning ekkor tízéves volt, túl a Nevem Sam című filmen, egy Vészhelyzet-szerepen és kisebb amerikai filmek mellékszerepein. Lényegében Scott bosszúfilmje volt a valódi hollywoodi belépője, gyereksztárként ezt követően szerepelt egyre nagyobb költségvetésű közönségfilmekben, mint például az egy évvel későbbi Spielberg-sci-fiben, a Világok harcában.

Fox 2000 Pictures / Regency Ente / Collection Christophel / Collection ChristopheL / AFP

Elveszve az effektrengetegben

Tony Scott filmjei a kilencvenes évek elejétől mélyülni kezdtek: politika, technológiai problémák egyaránt nyomasztották a rendezőt, aki A tűzben edzett férfivel másról is kívánt mesélni: egy korrupt társadalom hatalmi struktúráinak története ez, amiben a hatóságok képtelenek cselekedni, és csak a munkásosztály (a lecsúszott, már csak testőrnek alkalmas Creasy) tud egyedül rendet tenni a mexikói korrupciós mocsárban.

„Több igazságot fog szolgáltatni egy hétvége alatt, mint a maguk bírósága tíz év alatt” – fogalmaz lesújtóan a mexikói hatóságokról Christopher Walken filmbéli figurája, miután jóbarátja elindul a bosszú ösvényén.

Köves Gábor 2004-ben úgy írt a filmről, ambiciózus munka sejlik fel a szeme előtt:

Műgond és lelkesedés terén nem lehet hiányérzetünk, kétség sem férhet hozzá, ez a baseball-satyakos angol szívből és meggyőződésből dolgozik. Ilyen díszes felhajtás mellett, már-már ünnepi körülmények között csontot törni, eret vágni és emberhúst darálni igazi unikumnak, sőt kimondottan bátor tettnek számít ebben a korhatár-frászos, lagymatag közegben, nem is beszélve a sok elnőiesedett, politikailag korrekt igazságtevőről, akik helyett végre egy igazi férfi vágtat fehér lován a déli pampákon.

A tűzben edzett férfi ízig-vérig Tony Scott-film: kompromisszumok nélkül készíthette el, rendezőként is azt tehetett, amihez kedve volt. Nála kapott először filmszerepet Mickey Rourke; és Jennifer Lopez akkori férje, Marc Anthony szintén kellemes meglepetés volt az elrabolt gyerek gazdag, korrumpálható apjaként.

Scott filmje nem a történetében volt jelentős, az – mint ahogy a legtöbb bosszúfilmnél – két mondatban könnyen összefoglalható. Hogy 130 millió dollárt, azaz értelmezhető nagyságú bevételt hozott a film, jobbára Washington és Fanning nagyszerű közös játékának volt köszönhető. Ahogy az érzéketlen testőr idővel megszelídül a cserfes, rá apafiguraként tekintő kislány szeretetétől, Scott úgy rántja be a nézőt egyre inkább a cselekménybe.

Fox 2000 Pictures / Regency Ente / Collection Christophel / Collection ChristopheL / AFP

Nincs mexikói gyerekrabló, aki az öltönyös Washington elől elrejtőzhetne: a testőr levágott ujjakat, füleket, vérfoltos szélvédőket hagy maga után a kislány keresése közben. Scott túlzott naturalizmusán túl a film képi világa is említést érdemlő – bár megoszlanak a vélemények, hogy egy Michael Bay-i skálán hol helyezkedik el a hányási rohamra ingerlő és a lenyűgöző látásmód között. Az biztos, hogy miképp Bay-nek a követhetetlen vágástechnika egyfajta védjegye, úgy Scott sem szégyenkezhetett A tűzben edzett férfi bátor stilizációjával:

sárgás-zöld színben úszó Mexikóváros, folyamatosan mozgó kamera, átfedő vágások, flashbackek és flash forwardok jellemzik a képi világot. És még a legnyugodtabb jelenetet is képes a kézikamera túlzott mozgatásával zilálttá változtatni a rendező. Scott gyorsan és laza kézzel játszik a filmes expozíciókkal, záridőkkel, a nagyközelikkel, kellően túlterhelve érzékszerveinket.

Ez nem csak önös érdekeket szolgált: Washington karakterének lelkébe akar belenézni, aki az öngyilkosság határán mozog, de egy utolsó jótettel talán még megváltást nyerhet.

Kriston László Halálugrás előtt – Tony Scott-portré című írásában (I. és II.) elmélkedik a rendező karakterábrázolásáról, és azt írja: „Szinte az összes Tony Scott-opuszban a hőst már-már emberi kapcsolat fűzi egy masinához, rendszerint közlekedési eszközhöz. A fontos szerepet betöltő technikai eszközök között megtalálható a térmegfigyelő számítógépes rendszer, időgép, repülőgép, versenyautó, tengeralattjáró, vonat, metrószerelvény és diszpécser-rendszer. Ember és masinák kapcsolatának ilyen gyakori előfordulása az életműben semmiképpen sem lehet véletlen.” Washington testőre sem hajlandó eszköz nélkül maradni: kedvence a fegyver, legyen szó bármilyen típusról – mindegyiknek kitanult mestere.

Creasy a halál művésze. Most arra készül, hogy megfesse a mesterművét

– hangzik el a film egy pontján, és Creasy valóban válogatott módszerekkel számol le a gyerekrabló maffiával. Az egyik jelenetben például úgy tesz el láb alól egy korrupt zsarut, hogy detonátort helyez a végbelébe – ami nem meglepő mód felrobban néhány perccel később. Scott ezzel is érzékelteti, hogy a megbocsátás keresése – bár a testőr gyakran forgatja a Bibliát a film alatt – nem lehet opció ebben a világban. Scott hősei mindig tehetséges alfahímek, akik mesterei saját szakmájuknak, kockázatvállalók, ám valamilyen érzelmi trauma nyomasztja őket.

Washington figurája is hozza a kötelező toposzokat mint a múltjával megbékélni nem tudó különleges katona, aki a vallásban keresi a menedéket, de szerencsére ezekből az elnyüstölt megoldásokból keveset mutat a rendező. Az egész filmnek jót tett volna fél órával rövidebb játékidő, ugyanis a közel 150 perc kifejezetten soknak érződik még Washington dörmögő hangjából is. Quentin Tarantino ennek ellenére is azt nyilatkozta, ő képes végigsírni Scott filmjét.

Fox 2000 Pictures / Regency Ente / Collection Christophel / Collection ChristopheL / AFP

Ha azt állítjuk, hogy A tűzben edzett férfi még húsz év után is kiváló film, újat nem mondunk. De elindította Denzel Washingtont egy olyan úton, ami később A védelmező című filmtrilógia felé sodorta, ahol 60 felett vált lassan mozgó akcióhőssé. Míg azokban kevésbé, Scott filmjében nagy hitelességgel töltötte meg fegyverforgató főhősét, és bebetonozta a filmet minden idők legjobb bosszútematikára épülő alkotásai közé, ami egyúttal Tony Scott egyik legszemélyesebb munkája is lett, ismerve az alapműhöz való viszonyát, a film sajátos képi világát, és hogy kedvenc színészére írhatott egy főszerepet.

Hogy mi történt azóta? A rákbetegséggel és depresszióval küzdő Tony Scott 2012-ben öngyilkos lett. Washington azóta is kiemelt színésze Hollywoodnak, akit hetvenhez közeledve is meg-megtalálnak akciószerepek. Dakota Fanning felnőtt, legutóbb pedig egymás oldalán játszottak Washingtonnal A védelmező harmadik részében.

Tiziana FABI / AFP

Ajánlott videó

Olvasói sztorik