Harminc éve óvónőként, száz márkával a zsebében indult el Németországba marketinget tanulni. Tíz éve megálmodott egy tehetségkutatót, a megvalósíthatóságáért még a lakását is eladta, de jól tette, mert a víziója mára a honi televíziós formátumgyártás alighanem legsikeresebb, jelenleg nyolc országban futó műsorává nőtte ki magát. Mi köze egy komolyzenei vállalkozásnak a nemzetközi topfutballhoz és a Manchester Unitedhoz? Miért és hogyan utasította vissza a formátum megvásárlására Sir Elton Johnnak „a Holdról is szabad szemmel látható” ajánlatát, és hogyan vált a világhírű tenor, Maestro Plácido Domingo a cége részvényesévé?
∗
Játszik hangszeren?
Nem. Kéne?
Azt gondolnám, hogy aki a 21. század elején komolyzenei televíziós tehetségkutató műsort indít, annak bensőséges kapcsolatot kell ápolnia a hegedűvel, a zongorával vagy legalább valamelyik fúvós hangszerrel.
Nem vagyok klasszikus zenész, viszont nagyon szeretem a szép zenét. Mára eljutottam oda, hogy hallás után felismerem az ismertebb, sőt, a kevésbé ismert szólamokat, darabokat a klasszikus zene és az opera világából, és pontosan társítom a szerző nevével.
Mikor, hol találkozott először komolyzenével?
Pilisvörösváron a zeneiskola mellett állt a családi házunk, így iskolába menet-jövet vagy délutánonként, ha a kertben játszottam, folyamatosan hallgattam a szólamokat. Tényleges klasszikus zenei élmény először az óvónőképzőben ért, merthogy eredeti szakmámat tekintve óvónő lennék, és dolgoztam is óvodában. A suliban kifejezetten erős volt az énekoktatás, a kórus, és nagyon hálás vagyok az énektanáromnak, aki nem szokványos módon oktatott. Ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy szeretnék egyszer valamilyen módon a komolyzenével foglalkozni, de hosszú évekre messzire sodort tőle az élet.
Merrefelé?
Az ember eleinte sosem az ilyen hirtelen jött álmokat kergeti. Anyukám óvónőként dolgozott, tetszett a munkája, kézenfekvő módon választottam az általános iskola után az óvónőképzőt. Egyébként pszichológiai, pedagógiai és gyakorlati téren is kiváló képzést kaptunk a szakközépiskolában. Az érettségi után fél évig dolgoztam óvónőként, ám nem sokkal később döntéshelyzetbe sodort az élet, mert éppen abban az időben jött ki az a rendelet, amely főiskolai végzettséghez kötötte az óvónői vagy óvodapedagógusi munkavállalást. Tizenkilenc évesen már azt mondtam, „na, azt azért nem! További éveket már nem töltenék el az óvónő-továbbképzéssel, inkább olyan szakmát választok, ami az álmom is.” Igazából a marketing érdekelt. Nagy példaképem volt Sir John Hegarty (a Saatchi & Saatchi és a TBWA alapítója, a saját nevét viselő Bartle Bogle Hegarty ügynökség tulajdonosa – a szerk.), aki – milyen az élet – ma már az egyik részvényesünk. Minden könyvét elolvastam. Mivel sváb család vagyunk, és Németországban élnek rokonaink, a lakhatásom nem jelentett gondot,
tizenkilenc évesen, száz márkával a zsebemben Pilisvörösvárról Münchenbe utaztam marketinget tanulni. Hogy ne csak zöldborsókonzerven éljek, bébiszitterként, telefonos ügyfélszolgálatnál dolgoztam, vagy éppen pincérkedtem az Oktoberfesten,
cserébe megtanultam, hogy az otthon jellemzően, sőt, nagy általánosságban a mai napig alkalmazott reklámmódszerekkel szemben, amikor a 36 forintos kiflit 24-ért hirdetik, az igazi marketing piacteremtő. Amikor olyan terméket vizionálsz, majd vezetsz be sikeresen a piacra, ami egyáltalán nem vagy csak merőben más formában létezett addig.
Tucatnyi zenei tehetségkutató műsor fut a televíziós piacon, ám a fiatalok körében mára szinte ismeretlen komolyzenével a világon még senki sem próbálkozott korábban?
A Virtuózok ötlete, kiindulópontja valóban az, hogy a mai fiataloknak jószerivel semmit sem mond Vivaldi, Bach vagy éppen Giuseppe Verdi neve. Talán a saját hiányosságom okán is szerettem volna, ha a gyermekeim, akik az UVSE-ben vízilabdáztak, tanuljanak meg valamilyen hangszeren játszani. Az idősebb fiammal próbálkoztunk csellóval, klasszikus gitárral, de egy idő után azzal jött haza, hogy „anya, ez ciki.” A korosztálya konkrétan kinevette. Nem szeretném a poént lelőni, de miután az első évadban a harmadik adásunk lement, azt mondta, „anya, most már nem azért nézem, mert te találtad ki, hanem azért, mert tetszik a Virtuózok sorozat.” Nemrég elvittem magammal egy New York-i turnéra. Végignézte, ahogy a klasszikus zene egyik szentélyében, a Carnegie Hallban – igaz, csak a White Hallban, ami egy kicsi terem, ötszáz fős, de azért mégis a Carnegie Hall – fantasztikus színvonalon koncerteztek a kis virtuózaink, majd utána az öltözőben odasúgta a fülembe: „Most már bánom, hogy nem tanultam klasszikus zenét.” Ez egész jó visszaigazolás attól a gyerektől, aki bő évtizede még „cikinek” érezte.
Ne rohanjunk ennyire előre, mert, ha jól számolok, a német marketingiskola és az első, 2014-es Virtuózok adások között majd két évtized telt el úgy, hogy a komolyzene továbbra sem vált az élete szerves részévé.
Az iskola után egy évet még Németországban maradtam, dolgoztam marketingesként is, és megismerkedtem a későbbi a férjemmel, a fiaim apukájával – vele indítottam el az első cégemet. Kisebb, vidéki városokban épített bevásárlóközpontok marketingjét és salesét vittem később éveken át. Az első komoly kampányt a Sparnak készítettük, a mai napig a partnereink. Velük gyakorlatban tanultam meg azt, hogy az a kampány, ami német nyelvterületen remek, nem biztos, hogy Magyarországon is működik. Később egy magánéleti válság miatt új céget alapítottam Bunt24 néven, amellyel főképp az FMCG (gyorsan fogyó napi élelmiszerek, háztartási szerek – a szerk.) szektorból jöttek a megbízóink, de ezek mellett a MÁV szimfonikusok marketingtenderének az elnyerésével, majd később egy Richard Clayderman-turné és egy Ennio Morricone-koncert szervezésével újra kapcsolatba kerültem a zenével, a komolyzenével is. 2013 környékén kezdett elegem lenni az árengedményes színes újságok taposómalmából. Gondoltam, negyvenévesen már ideje valami olyanra fókuszálni, amit úgy igazán szeretek is, ami nap, mint nap élvezetet nyújt, izzásba hoz. Az elmúlt tíz év azt bizonyítja, hogy ez a klasszikus zene.
A MÁV Szimfonikus Zenekar, a világhírű előadók turnémarketingje nem elégítette ki? Honnan jött az ihlet, a vízió, hogy 2014-től már saját tehetségkutató komolyzenei showműsort gyártson?
A zenekaroknak szervezett marketing és sales tevékenység mellett azt is megtapasztaltam, hogy a zenészek nagy többsége meglett felnőtt ember. Vajon miért nincsenek fiatalok köztük? – kérdeztem magamban. Másrészt pár évvel korábban indultak a hazai kereskedelmi televíziókban a zenei tehetségkutatók és szenvedélyes nézőivé váltunk a fiaimmal a Megasztárnak, az X-Faktornak. Marketingesként annyira érdekelt a műsor, a szerkezete, a működési elve, hogy amelyik adást nem tudtam megnézni, felvettem és visszanéztem. Emlékszem, egy turné után, talán Franciaországban vártam a bőröndömet, amikor összeállt a kép: „Itt van ez az X-Faktor, a klasszikus zenét is hasonlóan populárissá lehetne tenni a fiatalabb generáció körében egy direkt nekik célzott tehetségkutatóval!” Hazaérve összeraktam egy szinopszist, kiszámoltam a megvalósíthatóságát, és mindebből a reklámügynökségi csapatom összerakott egy nyolcoldalas prezentációt. Azt tanultam Münchenben, ha van egy jó ötleted, azt azonnal védesd le. Annyira hittem benne, hogy az egész világra levédettem. Sokan azért nem teszik ezt meg, mert – az egységes Európára még hagyján, hiszen már nem kell országonként kifizetni a díjat –, de, aki világszerte szeretné kiterjeszteni az oltalmat, annak a lekutatással, az ügyvédi költségekkel együtt tetemes összeget kell előteremtenie.
Mekkora invesztíciót jelentett ez?
Első körben nagyjából 15 millió forintba került, de ezt megelőzően a szinopszis és a műsor formátumkönyvének minőségi összeállítása is komoly költséget igényelt. Emellett egy maroknyi csapattal, akik az elején mind fizetés nélkül, lelkesedésből vállalták a munkát, rengeteget dolgoztunk, amíg az első ötletekből tévéformátumot faragtunk. Ráadásul rögtön modulárisan raktuk össze a műsort, mert még Európán belül is országonként más és más a komolyzenei kultúra. A Virtuózok kapcsán ezért nem beszélhetünk olyan dobozos termékről, mint azok a külföldről behozott produkciók, amelyek a kereskedelmi csatornáinkon futnak. Ezek pont ugyanúgy néznek ki az egész világon. A díszlettől kezdve a műsor minden perce szabvány szerint készül, ahol még az egyes zsűritagok kötelező karakterjegyeit is meghatározzák. Nálunk szigorúan szakmai zsűri dolgozik, nincs elrontott produkció, és a formátum rugalmasan szabható országról országra. Egyébként messze nem a szabadalmi eljárás vagy a befektetett munka volt a legnagyobb költségkockázat, hanem az első adás teljes produkciós költsége, amit nekünk kellett finanszírozni.
Az már történelem, hogy 2014-ben az MTVA-val szerződtek. A kereskedelmi televíziók nem láttak fantáziát a produkcióban?
Igazából elmentünk mind a három tévécsatornához. Abban nem volt különbség, hogy mindenhol nekünk kellett biztosítani a produkciós költséget, és mindenhol kaptunk idősávot. Az egyik vasárnap délután, a másik szombat nagyon késő estét tudta volna biztosítani, egyedül az MTVA gondolta úgy, hogy ez abszolút főműsoridős produkció.
Ha nem a Magyar Televízióban indulunk el, akkor szerintem ma nem beszélgetünk sikerről. Ott tényleg olyanra tudtuk formálni a műsort, amilyenre szerettük volna, és nem olyanra, amilyenre más szerette volna.
2014-ben milyen produkciós költséggel kellett számolni?
300 millióssal. Ma már ez ennek a többszöröse.
Ahogy hallgatom, abból az biztosan leszűrhető, hogy az első évben, mint a feneketlen kút, úgy nyelte az ötlet a pénzt. Miből finanszírozta mindezt?
Először egy komoly, piaci alapú kölcsönből, végül a gyermekeim és a saját fejem fölül is el kellett adnom a házamat. A kockázat iszonyúan magas volt az elején. De bíztam, sőt, százszázalékosan hittem, hogy ez a műsor elképesztően sikeres lesz. Ha az ember elkezd egy üzletet, abba bele kell tenni azt a tízezer munkaórát, ami, ha nincs benne, nem fog működni. Eleinte napi húsz óra melót tettünk bele, és gyakran a maradék négy sem alvással telt.
Akkoriban összemosták a nevét Rahimkulov Ruszlannal. A bő két évtizede Magyarországon élő orosz milliárdos adta a kölcsönt?
Büszke vagyok arra, hogy még a műsor televíziós megjelenése előtt sikerült hitelt szerezni a megvalósításhoz. Mások mellett Rahimkulov úr is forrást biztosított, ezért egy ideig tulajdonosa lett az egyik cégemnek. Természetesen a hiteleket visszafizettük, a tartozások rendezése után a tulajdonosi struktúra is megváltozott, és egyre inkább arra törekedtünk, hogy a finanszírozás minél diverzifikáltabb legyen.
2011-2019 között a kulturális tevékenységek is tao-támogatásban részesülhettek. Azt visszahallotta, hogy néhol „tao-királynőként” emlegetik? A Virtuózok milyen összegben jutott ilyen típusú állami forráshoz?
Összekever valakivel az, aki tao-királynőként emleget. Vagy csak irigykedik. A Kis Virtuózok Alapítvány valóban élt a magyar kultúra számára nyolc éven át biztosított tao-támogatás lehetőségével. 2018-ban előadóművészeti tevékenységre négy cégtől 18 millió forint értékben fogadott be társaságiadó-támogatást. Nem titok az sem, hogy abszolút segítség céljából a Bunt24 reklámügynökségem által két évtized alatt kialakított nagyvállalati kapcsolatrendszert az évek alatt összekötöttem néhány előadóművészeti szervezettel. Azoknak segítettünk, akik komoly, megalapozott háttérrel rendelkeztek, és akik a támogatásokat a zene népszerűsítésére használták fel.
A műsor kapcsán óriási összegeket említ. Ekkora kockázatot az ember akkor vállal, ha nem karitatív tevékenységként tekint az álmára. Mit mutatott a matek, az üzleti terv, mikor és milyen megtérüléssel számolt?
A műsorstruktúra három kiválasztóból, három középdöntőből, egy döntőből és egy fináléból, azaz nyolc adásból állt. A három győztesből egyet a közönség tudott kiválasztani, mert rendkívül fontosnak éreztem az interaktivitást, a nézők bevonását, de csak addig a szintig, hogy a szakma ne sérüljön. Az MTVA-tól megkaptuk a nyolc adás komplett reklámidejét. Nekem, mint jó marketingesnek, ezt kellett eladnom. Prezentáltam itt, prezentáltam ott, mindenki azzal állt fel, hogy a klasszikus zene senkit sem érdekel. Nemcsak itthon, ma már tapasztalatból mondom, külföldön is ez az első reakció. Az évek alatt a sikerek legnagyobb részét úgy értük el, hogy eleinte nemcsak az ajtón, de az ablakon is kivágtak, kivágnak minket, de visszamászunk, a műsor pedig később bizonyít. Sosem felejtem el, 2014. október 24-ét, amikor az első évad második adása 1,1 milliós nézettséget ért el. Aznap a Virtuózok megelőzte a TV2-t, és majdnem elértük az RTL Klub főműsoridős nézettségét.
Akkora sikert értünk el, hogy a második évtől az MTVA 50 millió forint licenszdíjat fizetett, ezen felül bevállalta a gyártási költséget is. Megugrott a reklámérdeklődés, ezzel párhuzamosan a műsor reklámértéke is. Szóval a megtérülés elég gyorsan jött.
Mi történik a győztesekkel, a felfedezettekkel?
Már az elejétől kezdve személyes küldetésem, így az üzleti modellünk egyik fő pillére, hogy a finálé után nem engedjük el a kiválasztottak kezét – missziónk a tehetséggondozás.
A Virtuózok – vagy a Next Amadeus, amely néven egyes országokban hamarosan bevezetjük majd –, illetve az egészet összefogó, ma már londoni központú cégünk pont úgy működik, mint egy Premier League futballklub.
Sok mindenre gondoltam volna, de erre a hasonlatra még akkor sem, ha például Szoboszlai Dominikot nézve vallom, a sport, ezen belül a csúcsfutball egyes szereplői igazi művészek.
Az egyik marketingesünket a Manchester Unitedtől „igazoltuk”. Vele raktuk össze a jelenleg is működő üzleti koncepciót. A megtérülés egyik lába mindig a formátum eladásából, a licenszdíjból áll. A hagyományos televízió vagy ma már a streamingszolgáltató hozza be az összes többi üzletágat, ezért a tévéműsor a központi trigger. Általa kerülnek fókuszba a legtehetségesebb komolyzenei előadók, pont úgy, ahogy a világ legjobb, legtehetségesebb focistái, akiknek szintén a nappalinkból szurkolhatunk. A második láb, hogy az adott műsor szereplőit szerződtetjük, épp úgy, ahogy a labdarúgókat is szerződteti a klubja, mert a sikerrel nő az ismertség, nő a kereslet a felfedezettjeink iránt. A biztosítási, a bank- és az FMCG-szektorból is megszaporodtak a Virtuózok brand felkérései, amelyek fizetett koncertek képében növelik a bevételt. Ilyen esetekben nem egyéneket közvetítünk, hanem például kamarazenekarokat állítunk össze a kis virtuózokból. Az ilyen típusú rendezvények szervezéséből ma már mintegy négyszáz fiatal zenészünk él meg tisztességesen, és a sor végén rentábilissá válik a modell.
Eddig kettőt említett. Van több láb is?
Az elején elgaloppoztuk magunkat, túl sok üzletágat indítottunk. Ezt lehetne hibaként fölfogni, de szerintem e nélkül nem ismerünk meg, nem kapunk olyan komoly befektetői bázist, amellyel jelenleg is dolgozunk.
Ami megmaradt, hogy a futballhoz hasonlóan elindultunk a merchandising irányába. Arra figyeltünk, hogy csak olyan termékeink legyenek, amik a zenével összefüggőek. Ruhák, kottatartók, zenei füzetek stb. Ez a terület még komoly fejlesztésre szorul, főleg nemzetközi szinten.
Szintén a futball működésével párhuzamos a tehetségeink egyéni menedzselése, ami kifejezetten hosszú távon térül meg. Számos fiatallal dolgozunk együtt, és nincs diktátum, nem mi választjuk ki őket, hanem közös érdekeken alapul a döntés, így nem is mindig a műsorgyőztesek kerülnek hozzánk. Akikkel szerződésben állunk, azoknak menedzseljük a karrierjét, szervezzük a turnéprogramját. A tizenöt százalékos ügynöki díjunkból öt százalékot minden esetben arra fordítunk, hogy az általunk képviselt zenészeknek legyen tisztességes sajtómegjelenésük, legyen nívós médiaelérhetőségük az összes létező platformon, legyen referencia honlapjuk videókkal, fotókkal a fellépéseikről, autogramkártyájuk stb.
Kit emelne ki legjobb példaként?
A 2014-es győztesünket: Boros Misit, Lugosi Alit, netán Balázs Piri Somát. A kis „minimanók”, akiket tízévesen természetesen még senki sem ismert, de mára már Japántól Amerikáig bejárták a világot a Virtuózokkal és a legnagyobb koncerttermekben a legismertebb karmesterekkel léptek fel.
Boros Misi és további két Virtuóz-tehetség is – épp úgy, mint a világhírű tenor, a 83 éves Maestro Plácido Domingo – részvényese a Virtuózok holdingnak. Misi esetében ezt úgy kell elképzelni, mint amikor egy multi azt mondja a menedzsment megbecsült tagjának, olyan jól dolgozol, hogy kapsz X darab vagy százaléknyi részvénypakettet.
Mindig is úgy gondolkodtunk, hogy a tehetségkutató után is minket választó felfedezettjeinknek megadjuk ezt a lehetőséget. Ezért nekik nem is kellett soha kifizetni azt az összeget, amennyibe az A-részvényeseinknek egy százalék kerül. Ma már nemcsak velük dolgozunk együtt üzlettársként, hanem azokkal a munkatársakkal is, akik minimum három évet eltöltöttek nálunk, és a munkájukkal nagyban hozzájárultak a fejlődésünkhöz.
Jelenleg hány tulajdonosa, részvényese van a holdingnak?
A világ különböző tájairól tizenegy A-részvényesünk van. Közöttük akad vállalat és magánszemély is. A részvénystruktúránkat, ahogy a felkínált együttműködési modelljeinket is, abszolút mi találtuk ki. Háromféle van. Vagy a formátum licenszet veheted meg, vagy csak sublicenszet kapsz, ami a koncertezés és a Talent Management jogát takarja, és van Joint Venture, azaz közös vállalatunk is, mint például Kínában, ahol a partnerünk már a 2018 márciusában alapított központi cégbe, a londoni székhelyű Virtuosos Holding Ltd.-be fektetett be, és cserébe a műsorkészítés jogát kapta meg egy bizonyos időre erre az óriási, félkontinensnyi országra.
Ha egy cégben egyre több részvényes lesz, az ötletgazda, alapító tulajdonos birtokában egyre kevesebb marad. Nem fél attól, hogy felvásárolják, előbb kisebbségbe kerül, majd kiszorul a piszok kemény munkával felépített álmából?
Mindig jobb egy százalék tulajdonrész a Facebookból, mint száz százalék a Zaj Bt.-ből.
Miért London, miért nem Budapest a központ?
Mert Anglia a nemzetközi zenei élet egyik fő központja. De Budapesten és Sanghajban is van irodánk. Itthon folyik a munka nagy része, a munkatársak és a stratégiai partnerek zöme magyar, mint ahogy a vállalat több mint háromnegyede magyar részvényesek kezében van.
Sanghajban mi a terv?
A kínai piacon fordítva működünk egyelőre, nem televíziós showműsorral kezdtünk, mert egy perc alatt másolnák le. Először letettük az alapkövét a Virtuosos Music Schoolnak, ami szintén franchise rendszerű. Ennek a zeneiskolának a diákjai jelentkezhetnek majd első körben a műsorra. Ugyanígy nyitunk az Arab Emírségekben, Abu Dhabiban is. Ezekben az országokban nincs jelen az a típusú zenei oktatás, a Kodály-módszer, az a komolyzenei kultúra, ami hazánkban megvan, ahol játszva tanulja a zenét a gyerek. Nem győzöm hangsúlyozni a magyar zenetanárok szerepét, fontosságát. Ezt a tanítási módot exportáljuk Kínába és az Emírségekbe.
Mikorra érte el a műsor azt az ismertségi, nézettségi szintet, ami külhonban is elismerést, érdeklődést váltott ki a formátum iránt?
Hiába raktuk össze már szinte az első pillanatban a nemzetközivé válás struktúráját, hiába jártunk vele formátumvásárokra, nem akartunk katalógusprojekt lenni, mondjuk az Endemol Shine Groupnál (a Big Brother és azóta számos sikeres nemzetközi formátum holland gazdái – a szerk.). Mindez arra vezetett rá, hogy csak úgy tudunk egyedi termékként nemzetközi piacra lépni, ha egy óriási legendát sikerül megnyerni az ügynek. Mindig is kerestük a magyar vonalat a nagyvilágban. Az ez irányú kutatómunka során derült ki, hogy Maestro Plácido Domingo menedzsere Nicholas Marko, igazából Markó Zoltán. Úgy kerültek kapcsolatba, hogy Nicky a nagybátyja limuzinbérléssel foglalkozó cégénél harminc évvel ezelőtt napokig fuvarozta a Maestrót, összebarátkoztak, később a menedzsere, mára szinte családtag lett.
Sok-sok levelet írtam Nickynek, ami Bátor Tamás segítségével el is jutott hozzá, és végül ígéretet kaptunk, hogy a Maestro a legközelebbi magyarországi fellépése alkalmával időt szakít majd arra, hogy megnézze, meghallgassa a kiemelt tehetségeinket. 2015 februárjában, egy hihetetlenül hideg, fagyos napon az Operaházban lépett föl, mi pedig délután kettőtől nagy elánnal, fényekkel, kamerákkal készültünk be a Zeneakadémián a jeles alkalomra. A gyerekeknek matracokat készítettünk be, hogyha este tizenegy óra körül vége az operaházi előadásnak, és megérkezik a Maestro, pihenten, tökéletes állapotban tudjanak játszani. Elmúlt éjfél. Már szinte mindenki lemondott a nagy találkozóról, csak én, aki még életében nem találkozott se Nicholas Markóval – pláne nem a Maestróval – hajtogattam, hogy „ha egy magyar megígér valamit, akkor az úgy is lesz”. Emlékszem, egyedül fagyoskodva toporogtam az akadémia kapuja előtt, amikor bentről óriási tapsvihar hangja szűrődött ki. Kiderült, hogy a Maestro nem kocsival, hanem sétálva jött át az Operaházból, és nem a főbejáraton, hanem a hátsó ajtón ment be az épületbe. Rohantam föl a lépcsőn. Előbb a fiatal magyar virtuózok elkápráztatták, utána éjszakába nyúlóan prezentáltuk neki a műsorstruktúrát.
Úgy, ahogy van, beleszeretett az egészbe. Valójában innen, neki köszönhetően indult meg a nemzetközi karrierünk, és azóta is minden erejével támogat minket. A fia írja a műsorzenét, a felesége, Márta, aki rendező, segít a jobb műsorstruktúra összeállításában.
Amiért mások súlyos összeget kérnek és kapnak, a Maestro ingyenesen foglal helyet a zsűriben, vagy olykor, mint a 2018-as New York-i fellépésünk alkalmával, eljön a koncertre, majd utána elmondja, hogy mennyire szereti a Virtuózok műsort – természetesen ez óriási pr-érték.
Korábban említette, hogy ő is részvényes. Bevásárolta magát a cégbe?
Itt is visszaköszön a családi szál. Az idősebb fiam azzal ültetett bogarat a fülembe, hogy eleinte kizárta a klasszikus zenét, a kisebbik pedig azzal segített, hogy megírt helyettem egy sorsdöntő levelet, ami, meglehet, soha nem született volna meg, ha ott, abban a pillanatban nincs mellettem. Két évvel később, 2017-ben, amikor Érdemkeresztet kaptam, otthon ünnepeltünk, és én, aki sosem iszom, koccintottam a fiammal egy pohár borral. Ettől fellelkesülve épp azt ecseteltem neki, hogy ezt a rengeteg segítséget, amit az elmúlt két évben kaptunk a Maestrótól és Nicky Markótól, azzal tudnám a leginkább meghálálni, ha felajánlok nekik egy-egy részvénypakettet, de egyrészt azért nem merem megírni, mert nem tudom, mit szólnak hozzá, és ciki, ha visszautasítják az ajánlatot, másrészt, mert ugyan németül jól beszélek, de angolul öt-hat éve jószerivel még egy kukkot sem tudtam – csak később és autodidakta módon tanultam meg a londoni cég alapítása után, hogy a befektetőkkel személyesen tudjak tárgyalni. A fiam, aki viszont tökéletesen beszélt angolul, csak annyit mondott: „gyere, megírjuk most!” Így született meg az a levél, amelyben hálám jeléül mindkettőjüknek egy örökös, soha el nem vehető részvénypakettet ajánlottam fel.
Mennyire játszott szerepet a „részvénypakett adakozásban” a marketinges gondolkodás, a Plácido Domingo név maga?
A név kétségtelenül hozzáadott érték. Amikor szintén 2018-ban egy hivatalos New York-i sajtótájékoztatón bejelentettük, hogy részvényesünk lett, onnan a részvényértékünk tízszeresére ugrott, és mindenhol megnyíltak az ajtók.
Ezt az „ajtónyitogatást” mennyiben segítette az az 545 millió forintos kormánytámogatás, amit G7 cikke szerint 2019-ben az Emberi Erőforrások Minisztériumától kifejezetten erre a célra kaptak?
A magyarországi sikerek után, a nemzetközi évadok – a Visegrádi Négyek Virtuózai – indulása előtt ismét szükség volt anyagi forrásra. A „Virtuózok V4+” nemzetközi műsort első körben öt országban, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával és további befektetők bevonásával tudtuk elindítani. Ez az adássorozat hozta meg a végső áttörést, innen kezdve tudtuk a Virtuózokat megismertetni a nagy tévétársaságok programigazgatóival, ettől kezdve vették komolyan a magyar klasszikus zenei innovációt.
Mára hány országban van Virtuózok műsor?
Európában nyolc országban fut a műsor, de Kínával és az Egyesült Arab Emírségekkel együtt összesen tíz országban van szerződésünk. Hamarosan lesz egy európai léptékű nagy bejelentésünk, amiről egyelőre nem beszélhetek. Ezeken felül tárgyalunk Kolumbiában, és még ugyan nem merem azt mondani, hogy Németországban is szerződtünk, de biztató tárgyalásban állunk a Magenta tévével, amely már streamingplatform. Továbbá szervezés alatt áll a dán, előkészítés alatt a brit műsor.
Angol nyelvterületen Next Amadeusként fut majd, és bár a szigetországban kicsit másképp működik a tévéstruktúra, hosszabb folyamatot vesz igénybe a szerződés, ennek ellenére bízunk benne, hogy a tehetségkiválasztó lemegy 2024-ben, a casting már megtörtént.
Egyébként bármilyen furcsa, Angliában már a 2018-as londoni cégalapítás, a Maestro részvényessé válása előtt jóval képbe kerültünk.
Hogyan?
2015-ben történt ez is, és itt is a magyarok a nagyvilágban a kapcsolódási pont. Sok helyre juttattam el, mutattam be a projektünket. Így jutott el Beátához, egy Londonban élő ismerősömhöz is. Azt tudni kell, hogy míg mi itthon összetehetjük a két kezünket, hogy a klasszikus zene a kultúránk, az oktatásunk része, Angliában ugyan kezd kicsit sikk lenni a komolyzenei oktatás, de a magyarországi színvonal csak privátban és rettentő magas áron érhető el. Beátának az ötlet kapcsán felcsillant a szeme, és mivel munkája kapcsán ismeri Sir Elton Johnt, eljuttatta neki a prezentációnkat. Látott benne fantáziát. Konkrét vételi ajánlatot kaptunk tőle, amelyben még az is le van írva, hogy férje, David Furnish lesz a műsor executive producere, míg Sir Elton az egyik zsűritag. Az általuk felvázolt ajánlatban 40 százalék lett volna az övék, 60 százalékot megtarthattunk volna mi.
Mindezt mennyiért?
Akkoriban egy olyan összegért cserébe, amely a Holdról is jól látható.
Nem tudom, hogy lenne-e olyan magyar vállalkozó, aki a két év alatt berobbanó televíziós produkcióját ne adná el gigahaszonnal, pláne, ha hitel nyomja a vállát, és személyesen Sir Elton John szeretné azt megvenni, ráadásul még többségi tulajdonosként benne is maradhat. Miért nem tette meg?
Anglia a formátumok hazája. Azt az irányt szerették volna, amit az X-Faktor képvisel. Nagyon jó, megcsináljuk, egy-két évig megy a nevünk alatt, fölözzük a profitot. De nem voltam biztos benne, hogy aztán a Virtuózok nem kerül egy fiók mélyére. Igen, mi is televíziós műsor vagyunk, de az általunk fontosnak tartott öt szakmai szempontból nem szerettünk volna engedni.
Nem valószínű, hogy rövid úton a fiókban landol az a projekt, amiért a világ egyik legnagyobb élő zene sztárja „a Holdról is jól látható” összeget fizet.
Ez igaz. Csakhogy mára a hússzorosát éri a vállalat.
Mennyit?
Ezt nehéz meghatározni,
de sok millió dollárt ér.
Azt lehet mondani, hogy nagyon sok jó döntésem megérzésből jött. Ez is. Többször kiutaztunk Londonba, és miután a hosszú tárgyalási folyamat végén megjött az írásos ajánlat, simán aláírhattam volna a nevemet. De végül kéthetes kéztördelés, átalvatlan éjszakák, gyakori sírás után kiküldtem a nemleges válasz.
Mivel indokolta az elutasítást?
Az udvarias levélben azt taglaltam, hogy van pár dolog, ami rendkívül fontos érték számunkra, amiből nem tudunk, nem szeretnénk engedni, például, hogy a műsor elsősorban a komolyzenéről szóljon, és minden téren megtartsa a szakmaiságát. Pontosan azért, mert tudtam, a tehetségkutató műsorok legjobb esetben is tíz év alatt kifutják magukat. Olyanok, mint az autón a gumi. Vagy, ha nem is kopik el, mindig jön egy újabb verzió, és a régi már nem érdekli az embereket. A tehetségkutató műsor vesztét az is gyorsítja, ha nincs utánpótlás. Ezért sem lehet komolyzenei tehetségkutatóból dobozos terméket, formátumműsort csinálni. Ahány ország, annyiféle zenekultúra. Persze Anglia a zene hazája, ám nem Liszt Ferencé, nem Mozarté, hanem a Beatlesé. És végezetül tudtam azt is,
Peller Mariann hiába maradna 60 százalékos tulajdonos, hogy jönne ahhoz, hogy televíziós műsorkészítés terén szembe menjen Sir Elton Johnnal és David Furnish-sel, akik, amihez hozzányúlnak, az mind, mind csoda.
Mit szóltak ahhoz, hogy az aprócska Magyarországról egy általuk ismeretlen hölgy simán nemet mondott nekik?
Nagyon remélem, hogy nem sértődtek meg, mert a korábbi zsűritagunk, ma már részvényesünk, HAUSER segítségével szeretnénk újra bekopogni Sir Eltonhoz, ugyanis az angliai műsorban mindenképpen szeretnénk, ha szerepet vállalna, például ugyanúgy, ahogy tervezte, zsűritagként.
Ha a brit adás szervezése már folyamatban van, kézenfekvő a kérdés, mi a helyzet a zenei showbiznisz másik fellegvárával, az Egyesült Államokkal?
Arra is megvan a terv, ott streamingplatformra szeretnénk elvinni a műsorunkat.
Milyen nézettséget érnek el éves szinten?
Sokáig hittem a műsor közszolgálati jellegében, a lineáris tévézésben – Angliában is a BBC az egyik tárgyalópartnerünk –, mert vallom, hogy a Virtuózok, a tehetséges gyerekek felfedezése, hangszerhez juttatása, elindítása a zenei karrier útján alapvetően közszolgálati misszió, és ezt a tulajdonostársak is szem előtt tartják. Ugyanakkor olyan ütemben alakul át a televíziós piac, hogy muszáj nyitnunk a streaming és a second screen felé.
Európa nyolc országában televízión keresztül tízmilliós a nézettségünk. Ha ehhez hozzávesszük a YouTube-csatornánkat, ahol az összeset streameljük, úgy a televízió és az online együtt 80 millió fölötti számot mutat. Utóbbi tavaly év végén a kazah énekes világsztár, Dimash Qudaibergen zsűrizése alkalmával további 30 millióval nőtt. Kínában már partnerünk a 700 milliós nézettségű Hunan online televízió, és, ha a brit és a német piac belépését is sikerült leütnünk, úgy ez a szám sokszorozódik majd.
Ahogy növünk, úgy tanulunk. A tapasztalatot, a nézői kommenteket rendre visszaépítjük a formátumba. Van olyan új ötletünk, amit idén védettünk le. A vízióm szerint szeretnénk gyerekkortól végigkísérni, filmezni a kis virtuózaink életét, karriertörténetét, mert tudjuk, hogy tíz-húsz év múlva valamelyikükből világsztár lesz, és ezzel megteremtjük a lehetőséget arra, hogy érzelmekkel, kulisszatitkokkal teli életrajzi filmet forgassunk belőle, mert láthatóan rettentően érdekli az embereket, hogyan ér oda az ember a névtelenségből a rivaldafénybe. Már most kincset érő elkapott pillanatok sokaságát rejti a telefonom.
Mennyire látja át még mindig az egyre növekvő vállalkozása egészét?
Átlátom, de nagyon jó menedzsment áll mögöttem. Nélkülük nem menne. Az első körben fontos volt megtalálni azokat a neveket, akik előre vitték az ügyet. A második körben megtaláltuk a befektetőinket hozzá – ez a kettő természetesen szoros kapcsolatban állt egymással. Az elmúlt két évben a csapatépítésen van a hangsúly. Megmondom őszintén, ez a legnehezebb feladat. Hogy egy olyan lelkiismeretes csapat álljon mögötted, akik közül mindenki látja a nagytotált, de közben bármelyikük képes összeszerelni a zsűripultot is, ha kell.
Van, amit másképp csinált volna az elmúlt tíz évben?
Talán a csapatépítést hamarabb kezdtem volna. Mert, aki nem tudja elengedni a »gyereke« kezét, az meg is tudja ölni. Túl sokáig ment a »one man show«.
Arra jöttem rá, a vízión túl két nagyon fontos dolog van: a csapat és a hit. Ha ez a kettő megvan, akkor a csillagos ég a határ.
