Újabb interjúban méltatta harciasan a Most vagy soha! című történelmi filmet a produkció atyja, Rákay Philip. A kreatív producer a Mandinernek adott interjújában többek közt arról is beszélt, tetszene-e Petőfinek a film, mit gondol a film miatt fanyalgókról, és miért nem kínáltak szerepet Molnár Áronnak a filmben.
Rákay szerint nem helytálló a Most vagy soha! árcéduláján lovagolni: szerint hiába „hergel folyamatosan a balos sajtó,” egyáltalán nem igaz, hogy ez lenne a magyar filmtörténet legdrágább produkciója. Úgy véli ugyanis, hogy reálértéken számítva a 2015-2016-ban hárommilliárdból forgatott Kincsem drágább film volt, „arról már nem is beszélve, hogy a magyar államra a Kincsem forgatása után maximum a főhős kopott műbőr cilindere maradt, mi viszont felépítettünk és az államnak átadtunk egy többhektáros, évtizedekre megépített díszletvárost Fóton – ami a 6 milliárdos költségvetés közel felét el is vitte –, és amelybe éppen most költözik be a Disney egy hatalmas produkcióval.”
A producer szerint a kritikusoknak és „egyéb nyünnyögőknek” mindig van mire hivatkozniuk, ha támadni akarják a hazafias filmeket, úgy véli, „a saját negatív percepciójukat fogják kivetíteni a filmre, ami nem az alkotás valódi minőségéről, hanem rólam szól majd. Ha pedig hetek, hónapok múlva sikeres lesz a mozikban, akkor az a duma jön, hogy ennyi pénzből bárki meg tudta volna csinálni. Ez a szánalmasan ócska színjáték engem már régen nem érdekel. Egyben bízom, hogy a közönség szeretni fogja. Mi, akik megalkottuk, büszkék vagyunk a műre, mert erőn felül mindent elkövettünk azért, hogy élvezhető és egyben értékes történelmi kalandfilm legyen. Megkockáztatom, magyar filmbe talán soha senki nem fektetett ennyi energiát. És ez nem pusztán pénz, hanem emberi hozzáállás kérdése.”
Rákay ennek kapcsán hosszasan beszélt az „egyre erősebben tomboló kultúrharcról,” arról, hogy „az USA-ból diktált, aberrált ideológiai nyomulás veszélyesebb, mint a hidegháború évtizedeiben.”
Ma a nyílt társadalom idiotizmusa és a beteg woke ideológia tombol mindenütt Nyugat-Európában
– véli, majd ezt alátámasztva hozzátette: rendszeresen jár Londonba, ahol rendszeresen megdöbben a nagy presztizsű prózai és és zenész színházak felhozatalán, ahol „folyamatosan az ember arcába tolják a woke ideológia szélsőségeit, szinte minden darabban kötelezően felbukkan a gender- és valamilyen lmbtq-szál, abszurdan nevetséges szituációkban is. Az országuk történelméről, nemzeti érzületről, a társadalmuk közös nevezőiről pedig már alig mernek beszélni.”
Rákay szerint éppen ezért a film nem lesz ünnepelt a nemzetközi díjátadókon, mert „túl sok hazaszeretet van ebben a filmben ahhoz, hogy a globalista fősodor jó szemmel nézze.” Emiatt a legfontosabb visszajelzést a közönségtől kaphatják, és a tesztvetítések alapján minden korosztályt megérintett a film, emiatt reméli, hogy „generációs élménnyé válhat,” mint amilyen számára volt az Egri csillagok vagy a Kőszívű ember fiai.
Ismét hangsúlyozta azt, amit egy korábbi interjúban is, ahol azt nyilatkozta, a magyar filmek nagy részét kukázná, és nincs túl jó véleménnyel az „öncélú, üres művészkedéstől”, amit sok magyar filmes képvisel.
A ballib filmes alkotók sokszor pusztán a maguk örömére, egyfajta öngyógyító csoportterápiaként öntik a közönségre beteg lázálmaikat, s amikor ez a kivert kutyát sem érdekli, akkor persze jön a mantra, hogy az ő magasröptű művészetüket nem érti a plebs, s meg sem érdemli az ő nagyszerűségüket. Ez pont ugyanaz az attitűd, mint amikor a magyar politika baloldala négyévente meglepődik és megsértődik a Fidesz kétharmados választási győzelme láttán, s elkezdi tudatlan vidéki bunkónak titulálni a kormánypártok szavazótáborát. Véletlenül sem gondolkodik el azon, vajon miért nincs közös metszet az ő kibillent értékvilága és a választói többség ízlése között. A ballib értelmiség pedig úgy végzi el a gyászmunkát, hogy fennhangon, magának ácsolt erkölcsi piedesztálról hirdeti: ők a nagybetűs filmszakma, mi pedig a kurzusfilmesek, ők a független-objektív értelmiség, mi pedig a propagandisták, hiszen értelmiségi és művész csakis baloldali lehet.
Rákay arról is beszélt, hogy több színészt is hiába hívták a filmbe, „visszaüzentek, hogy csak nem képzeljük.” Konkrét neveket nem mondott, azt viszont elárulta, kit nem hívtak: Molnár Áront.
Mondhatnám, hogy nem találtuk a telefonszámát, de nem ezért nem hívtuk. Kizárólag tiszta tekintetű, tehetséges fiatal színészekben gondolkodtunk. Így aztán nem volt vele közös metszet
– tette hozzá.
Úgy véli, Petőfinek tetszene a film, mivel ma is aktuális az, amiért ők küzdöttek. „Olyan országot akartak, amelyet nem kívülről irányítanak idegen helytartók idegen érdekektől vezérelve; szuverén, szabad közép-európai országot láttak maguk előtt magyar nyelvvel, kultúrával. Ha ma Petőfi visszanéz ránk, jó érzéssel tölti el, hogy van még Magyarország, létezik a nemzeti öntudat, él a nemzet. Ahogy ismerem őt, a filmünk is tetszene neki.”
Legszívesebben a napi közélet színpada helyett a könyvtárban ülne, és azon agyalna, melyik történelmi korszak kiált leginkább filmért, úgy véli azonban, hogy még bőven van mit tennie.
A közéleti szerepvállalásomra, úgy tűnik, még szükség van, és amíg hozzá tudok tenni ahhoz, hogy a patrióta értékeket sikeresen megvédjük, ott leszek a bástyán
– nyilatkozta. De addig is dolgozik a következő filmterven, amelynek középpontjában a mohácsi csata áll majd.
A filmről itt írtunk bővebben:
