Az angolszász kultúrában van egy elég furcsa, de nagy hagyománynak örvendő szokás: musicalt csinálni minden sikeres filmből, legyen az könnyed vígjáték, sportfilm, horror, akció vagy sci-fi. Így készült zenés-táncos feldolgozás olyan meglepő alapművekből is, mint a Vissza a jövőbe, a Kapj el ha tudsz, a Csavard be, mint Beckham, A cápa, a King Kong, vagy a Rocky. Ezekhez képest a Bajos csajok (Mean Girls) Broadway-változata szinte magától értetődő, inkább az a hihetetlen, hogy ez csak tizenhárom évvel az ikonikus film megjelenését követően, 2017-ben készült el. Ha valami, hát az amerikai gimnáziumok hierarchiáját boncolgató történet kifejezetten jó musical-alapanyag – éles ellentétben mondjuk a King Konggal.
A Broadway-darab idén érkező filmes változata remekül illeszkedik a Bajos csajok egyre híguló adaptáció-spiráljába: az azóta kultikusnak számító, Lindsay Lohannel és Rachel McAdamsszel készült 2004-es film forgatókönyvét már eleve egy könyvből, Rosalind Wiseman Queen Bees and Wannabes (magyarul körülbelül méhkirálynők és utánzók) című, kamasz lányok szüleinek szóló önsegítő kötetből írta Tina Fey amerikai színész-komikus. 2017-ben férjével, Jeff Richmond zeneszerző és rendezővel és Nell Benjamin dalszövegíróval faragtak ebből színpadra állítható musicalt.
A stúdió eredetileg streamingre tervezte a filmet, a munkával ismét Feyt és a színházi verzió alkotóit bízták meg, a rendezést pedig Samantha Jayne-re és Arturo Perez Jr.-ra bízták, akiknek ez az első nagyszabású projektjük. A Paramount aztán a találgatások szerint a Barbie sikerén felbuzdulva döntött mégis a mozis bemutató mellett – a Bajos csajok rózsaszínségben és plasztikságban is felveszi a versenyt Greta Gerwig filmjével, sőt, nyomokban még feminista üzeneteket is tartalmaz.
Bármily sikeres is volt a Broadwayen a musical (tizenkét Tony-díjra jelölték, több mint nyolcszáz előadás ment le, mire aztán a Covid miatt végül lekerült a repertoárról), az idén megjelenő mozifilm esetében az alkotók első körben mintha igyekeztek volna eltitkolni, hogy éneklős-táncolós feldolgozásról van szó – pedig ez adja az egyetlen értelmezhető indokot rá, miért érdemes újra elővenni az éppen csak húszéves filmet –, az első előzetesekből könnyelműen kifelejtették a dalbetéteket. Ugyanezt a marketing taktikát választották egyébként a Wonka készítői is, ott is akadt, akit meglepetésként ért a dalra fakadó Timothée Chalamet. Hogy miért éri meg beugratni a közönséget, és musical-utálókat csábítani egy zenés filmre, az rejtély.
Azt mondjuk már a Grease, de minimum a High School Musical óta tudjuk, hogy a középiskolás románcokban remekül működik a dalolászás, a történet ráadásul a színpadi adaptációnak is fekszik: a helyszín a sztori kilencven százalékában az iskola, a főszereplők csinos exhibicionista dívák, a folyosókon pedig nyüzsögnek a háttértáncosnak remekül befogható statiszták. Ha nem is fogjuk mostantól különböző lejátszási listákon agyonhallgatni a Bajos csajok zenéit, azt meg kell hagyni, hogy tökéletesen passzolnak a sztoriba, és egyedül a vizuálisan is erős zenés részek miatt tud valamennyire ismét szórakoztató lenni a történet.
A baj csak az, hogy a dalbetétek értékes időt vesznek el a sztoritól és a szereplőktől. Tina Fey egyébként valószínűleg nem töltött hónapokat a forgatókönyv átdolgozásával, néhány új poént leszámítva a forgatókönyv körülbelül jelenetről jelenetre megegyezik az eredeti filmmel. Az azóta mémmé vált ikonikus mondatok („szerdán rózsaszínben!”) többnyire szó szerint maradtak, ahogy a történet felépítése is a régi: az egész addigi életét magántanulóként Kenyában töltő Cady Heron szüleivel hazatér Amerikába, és azonnal belecsöppen a gimis élet stréberekkel, sportolókkal, lúzerekkel, kiközösítettekkel és menőkkel teli forgatagába. A káoszban két számkivetett, Janis (Auli’i Cravalho) és Damian (Jaquel Spivey) igyekeznek elkalauzolni, de a csinos és ártatlan Cady hamarosan felkelti a méhkirálynő, Regina és udvarhölgyei, Gretchen (Bebe Wood) és Karen (Avantika Vandanapu) figyelmét is.
Lindsay Lohan Cady-je anno bejárta a gimis hierarchia összes lépcsőfokát, miközben izgalmas karakterfejlődésen ment át. Az új Pókember-filmekből ismert Angourie Rice ezzel szemben inkább olyan Cady szerepében, mint egy bárgyú, személyiséghasadásos bárányka: össze-vissza ugrándozik ártatlanság és gonoszság között, miközben az egyetlen személyiségjegye az, hogy szerelmes a suli szívtiprójába – ezért ráadásul énektudásával sem kárpótol. Reneé Rapp viszont magára talált Regina szerepében. Bár az ő karaktere is megsínyli a kevesebb szöveget, egyértelműen Rapp viszi el a hátán a műsort. A színésznő zenés darabokkal futott be, és már a Broadwayes verzióban is feltűnt a gonosz gimnáziumi méhkirálynő szerepében – nem véletlen, hogy a filmbe is őt választották. Első nagyobb filmes megjelenése az Egyetemista lányok szexuális élete című HBO-sorozat egyik főszerepe volt, de énekesnőként is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Ebben a filmben aztán minden tehetségét egyszerre kamatoztathatta: színészkedik, énekel, részt vett a musical dalainak újraírásában (a nyitó dalt például ő írta), sőt, Megan Thee Stallionnal közösen készítették a filmhez a Not My Fault című számot. Visszatértek régi szerepükben az igazgatót alakító Tim Meadows, és enervált matektanárnőként maga Fey is – ez talán a hűséges rajongóknak szóló gesztus.
Az egy dolog, hogy lettek okos telefonok és TikTok, a tinik a kinyitható telefon helyett most már cseten beszélik ki egymást, és senki sem éli már a suli utáni szociális életét plázákban – ezekre a felületes változásokra egyszerű megoldásokkal ugyan, de reagáltak a készítők. Arról viszont, hogy milyen kihívásokkal néznek szembe a tinik (esetleg kifejezetten tinilányok) 2024-ben, Feyék vagy nem akartak gondolkodni, vagy arra jutottak, hogy az elmúlt húsz évben lényegében nem változott a gimis alapélmény.
2004-ben a Bajos csajok gimis-romkomos köntösbe öltöztetve elég progresszív üzenetet fogalmazott meg, popkulturális jelentőségét csak részben köszönheti az azóta nagy karriert befutó színésznőknek és a könnyen idézhető mondatoknak. Nemcsak a tinilányok egymást eltaposó világát mutatta meg annak teljes kibeszélős, ribancozós, álságos valójában, de arra is rávilágított, hogy a legártatlanabb kívülálló is könnyedén beleszokik ezekbe a káros mechanizmusokba, és magáévá teszi a tizenéves lányok meglepő gonoszságát.
Akkoriban ez a megfigyelés újszerű és izgalmas volt. Most, röpke húsz évvel később, a woke és a politikai korrektség korában már valósághűnek sem igazán nevezhető. Bizonyára nem az egymás iránti tisztelet és az etikusság mintaképei a mai kamaszok sem, de a Bajos csajokban bemutatott nyílt gonoszság már aligha jellemző. Pedig nem lehetetlen a mai fiatalokról komplexebb képet festeni: az Eufória például minden eltúlzottságával együtt azért is működik jól, mert nem egyszerűsíti sztereotípiákra ezt a korosztályt.
Az új Bajos csajok nem fogalmaz meg semmi újat az általa vizsgált közegről, megelégszik a ruhák és kütyük korszerűsítésével. Pedig borzasztó izgalmas téma lenne, hogyan alakult át az elmúlt húsz évben a gimis hierarchia, hogyan uralkodnak a ma menő kamaszai, és a világ változásaival lépést tartva progresszívabbak-e maguk a fiatalok.
Mintha igyekeztek volna családbarát verziót csinálni a történetből. Az még érhető, hogy ma már nem fér bele a bamba „ha afrikai vagy, mért vagy fehér?” kérdés (mondjuk ennek kihúzásakor akár azt is végig lehetett volna gondolni, hogy a kérdést feltevő, végtelenül buta Karen karaktere biztosan vicces-e még). De eltűnt például a tesitanár diáklányokkal folytatott viszonya is, Tina Fey nagy feminista tornatermi beszédében pedig az
elég volt abból, hogy mind szajhának meg ribancnak nevezitek egymást! Ezzel feljogosítjátok a fiúkat, hogy ugyanezt tegyék
felkiáltást lecserélték egy langyos Hallmark-filmes mottóra: „Ha butának nevezel másokat, attól nem leszel okosabb”.
Az új feldolgozás tehát egy színes-szagos videó klip szintjére butítja az eredetileg még egészen mély üzeneteket megfogalmazó és nem mellesleg okosan szórakoztató filmet. Hiába áll Tina Fey mindkét alkotás mögött, mintha 2024-re kifogyott volna a frappáns ötletekből, vagy szimplán nem lett volna kedve újra elgondolkodni a Bajos csajok történetén. Vagy egyszerűen úgy volt vele, hogy jó lesz ez így, az eredeti rajongói úgyis megnézik majd (ebben egyébként igaza lett, Amerikában tényleg kasszasiker). El lehet nézegetni a filmet, főleg, ha az ember nyitott a musicalekre, de aki az eredetihez hasonló mondanivalót, szellemességet vagy progresszivitást vár, az nagyot fog csalódni.
Bajos csajok (Mean Girls), 2024, 112 perc. 24.hu: 5/10.